(Megj.: a korabeli helyesírás meghagyásával)
1879 március hetedikén, egyhangú tavaszi esős nap
délelőttjén egy szomorú kis társaság gyűlt egybe a charentoni Maison de Santé
bejárójában. Búcsúzni jöttek legjobb barátjuktól, a ki immár egy esztendő óta
lakója volt ennek a szomorú háznak, míglen kiszenvedett. Ott feküdt a halott a
violakoszorúkkal díszített koporsóban. A halál csókjától elsimultak homloka
körül a nehéz gondokozta ráncok, szinte visszanyerte régi hires szépségét.
Széles homloka tengersima lett, ajka körül mintha mosoly játszadoznék, lehunyt
szempillája nyugalmat kölcsönzött vonásainak, a végső, sovárgva lesett
nyugalmat. Nehéz életküzdelem után, nemes ideálokért nemesen folytatott
versenyben, egy kegyetlen baleset kisodorta a pályatérről.
Az alig harminchárom éves ifjú halott a legnagyobb
magyar tájképfestő volt: Paál László. És a ki hangos szóval zokogott ravatala
előtt, testi-lelki jó barátja: Munkácsy Mihály. De baráti részvét, igaz
szeretet meg nem menthették: a St. Maurice-kápolnában bemutatott szentmise
után, a pályatársak könyei között, letették a sirba, idegen földbe, közel a
fontainebleaui erdőhöz, mely őt annyi halhatatlan munkára ihlette volt...
I.
A
MAROSMENTI ÉLET
Paál László 1846 július 30-án született Zámon,
Hunyadmegyében. Atyja Paál József azidétt postakezelője volt a zárni
földbirtokosnak, báró Nopcsa László főispánnak, s annak zámi kastélyában
lakott. Székely származású nemes ember volt, azon gyergyó-csomafalvi Paál János
leszármazottja, a ki az országos levéltárban levő Liber Regius szerint (XXVI.
580) 1655. június 28-án II. Rákóczi Györgytől nemeslevelet kapott. Paál
Józsefet Petrisen jegyzősködő bátyja taníttatta, s középiskolái elvégzése után
Pestre küldötte jogra. De mielőtt diplomát szerezhetett volna, bátyja hirtelen
halállal kimúlt és ő ott maradt Zámon postakezelőnek. A zámi kastélyban
megösmerkedett a báróné nevelt leányával az apátlan-anyátlan Fülöp Lujzával, a
kit br. Nopcsáék örökbe fogadtak volt, s így leánykori éveit a báró család
udvarában töltötte. Paál Józsefet nagyon megkedvelték a bárói családban és
mikor megkérte Fülöp Lujza kezét, nagy örömmel adták neki. A házasság igen
boldog volt, több gyermekük született, László 1840-ban, Gyula és Berta
ikertestvérek 1848-ban szeptember hó 22-én.
A szabadságharc esztendeje csekély híja, hogy
végzetessé nem vált Paál József családjára. A marosmenti községekben Berger
báró osztrák altábornagy dsidásai felbujtogatták az oláhokat a magyarok ellen,
elhitették a pópákkal és a lakosokkal, hogy a magyarok a császár ellen szedik
őket újoncoknak és hogy még az aradi várban levő katonákat is ki akarják
irtani. Rövid idő alatt lángban állott az egész vidék. Az oláhok mindenütt
fellázadtak a magyarok ellen, kegyetlen rablógyilkosságokat követtek el, sőt
még Nopcsa báró, az. "oláhkirály" zárni kastélyában lakó magyar
hivatalnokokat sem kímélték meg.
Paál József nem volt otthon azon a rémes éjszakán,
mikor a mócok megtámadták a zárni kastélyt. Hazafias kötelességet teljesített
honvédtiszti minőségben. Csak a feleségét találták meg három gyermekével. Apró
kis csecsemőit eldugta az anyjuk az ágyba, Lacit pedig elbujtatta a pincébe. A
rablók megtalálták az ágyban a gyermekeket, s mialatt anyjukat a szörnyű
hidegben egy szál ingben kikötötték az udvarban az eperfa alá, aztán
kegyetlenül megkinozták, a szerencsétlen asszonynak látnia kellett, apró
gyermekeit mint dobálják, labda módjára egymáshoz, emberi voltukból kivetkőzött
fenevadak. Csak másnap este felé mentette meg őket a hazatért tiszttartó, de
Gyula nyomorék maradt féllábára, Laci pedig a pincében elaludt és majd megvette
az Isten hidege. Menekültek Aradra. Mindenükből kifosztották őket,
háziállataikat elhajtották, valóban kétségbeesett helyzetben voltak. De az
életösztön győzött és anyjuk kenyérsütéssel, tejárulással mégis csak
fentartotta magát mindaddig, míg férje visszaérkezett.
Jöttek azután jobb napok. Hogy a világosi
fegyverletétel után beállott a csönd, a halálos csönd, Paál József megkapta az
odvosi postamesterséget s e vadregényes erdős vidéken élte át Paál László
gyermek- és ifjúkorát. Az odvosi erdő ! Karcsú fenyők, komoly tölgyek, néma
bükkfák: itt ismert meg, itt szeretett meg titeket az erdők festőköltője. A
hegyek lankásain futkosva, az erdő beszédének titkait kilesve, élte át
gyermekéveit. Az odvosi magas földszintes, öt szobás, kőből épült postamesteri
ház ott terült el a község közepén, két oldalt melléképületekkel, kocsiszínnel,
24 lóra való istállóval, a tágas udvar alsó sarkán, a kapu közepén, nagy
kerekes kúttal. Itt bizony elfértek, vendéget is láthattak, víg életet
élhettek. Csak 1855-ben hagyta el a szülei házat, addig otthon tanult és csak
évvégén ment be apjával Aradra vizsgálatra, sőt az első gimnáziumot is mint
magántanuló végezte el. Még pedig igen jól. Az aradi minoriták hazafias
szellemű iskolájában vizsgázott 1850 júniusában, minden tárgyból jelesen.
Iskoláztatása további folyamán azonban nem találjuk
nagyon szorgalmasnak, kétszer osztályt ismételt, a mit részben betegeskedése,
részben az a körülmény magyaráz meg, hogy minden esztendőben szállást cserélve,
gondos felügyeletben nem részesült. A gimnáziumi évkönyvek egy érdekes
jellemvonását is elárulják : tervet kovácsoló fantáziáját, ábrándokat hajszoló
lelkét. Minden évben mástmást jelöl meg jövendő pályájának, egyszer a papi,
majd a gazdászi, az ügyvédi, végre nyolcadik osztályos korában a festőit. Itt
már tudatos elhatározása, noha rajztehetsége már 1858-ban bontogatta szárnyát,
negyed osztályos korában. A sok elégséges közt szinte kiragyog a rajzból nyert
dicséretese, a mely tárgyat csak ez évben tanult az iskolában.
De eljárt előbb a városi rajziskolába, később Böhm
Pálhoz, a ki tanulásáról így emlékezett vissza:
- Paál László tehetségében én akkor őszintén szólva
nem nagyon bíztam, inkább azt hittem, hogy nem annyira a művészet, mint inkább
egyéb okok bírták rá, hogy nálam festeni tanuljon. Valamit rajzolni már tudott.
Ha jól tudom, volt akkor Aradon városi rajziskola is, valami Nagy Péter
vezetése alatt, ott tanulhatott ő is. Mikor én Nagyváradról Aradra jöttem, hol
kitűnően fogadtak, úri házakban kisasszonyokat tanítottam rajzolni, a kik
el-eljártak műtermembe is. Paál Laci is eljárt azokra a rajzórákra, s a szép,
nyúlánk, bozontos hajú fiatal embert rámás csizmájában, testhez simuló
attilájában, kihajlós galérral szívesen fogadták a kisasszonykák. Rajzolt ő is,
főkép gipsz után, de a Maros partján festegetni kezdett tájképeket, melyekben
én segítettem neki. Ő aztán gyerekes örömmel büszkélkedett a képekkel. De
mondom, nem hittem, hogy komoly szándéka a festői pálya. Gyermekes kedvtelésnek
hittem, meg hogy igyen alkalma nyílik udvarolgatni a kisasszonykáknak... És ha
hanyag iskoláztatását, szeszélyes pályaválasztását, kosztadó gazdájának gyakori
változtatását, az öreg Böhm Pál ítéletét figyelembe veszszük, a kép, a melyet az
ifjú Paál Lászlóról kapunk, nem a legkedvezőbb. Azonban az ő igazságos
megítéléséhez még sok egyéb körülményt is figyelembe kell vennünk.
Első sorban apja házának szellemét, azt a hét
megyére szóló hires marosmenti víg-életet, melyet az odvosi, később a berzovai
postamesteri házban folytattak. Mikor apja az ötvenes évek közepén a berzovai
postamesteri állást is megnyeri, egyszerre nagyot lendült anyagi felvirágzásuk.
A berzovai postamesteri állás nagy jövedelemmel járt, különösen a vasút
megnyílta előtt. A község végén keletnek fekvő hosszas faépület volt, három
nagy szobával, egy külön kőből épült irodai helyiséggel, a hegy tövében pedig
24 lóra való istálló és kocsiszín, mögötte nagy sertésól, melyben mindég volt
vagy 80-100 darab kocasertés.
Édes apja igen sokat tartott a szép lovakra,
postalovai egytől-egyig díszfogatba is beillettek volna, az utasok már előre
örültek, hogy érinteni fogják az odvos-berzovai állomásokat. - Víg, kedélyes
élet folyt a Paál-házban, a jövővel nem törődve éltek a jelennek. Még most is
felcsillan a szeme Paál László régi barátainak, ha erre a pompás marosmenti
életre gondolnak. Minden alkalom, névnap, ünnepnap, farsang utoljának temetése
s a húsvéti öntözés, persze cseberrel, szüret vagy lakodalom vendéglátás nélkül
soha el nem múlt. Berzovára való költözésük, tehát a vasút megnyílta előtt a
fiatalság Lippáról, sőt Aradról is zeneszóval, tiz-tizenöt kocsival rándult ki
Odvosra, különösen az úrnapi búcsút és József napját ünnepelték hangos szóval.
Édes apja Laci iskolatársait Aradról ilyen alkalmakkor négyes fogatú
társzekereken vitte ki, s lőn nagy táncvigalom, víg muzsikaszóval,
színjátékkal, labdázással, hegyi kirándulásokkal és napokig tartó mulatozással.
A vendégek kocsijából kiszedték a kereket, eldugták a lószerszámot, akarva nem
akarva maradni kellett a szíves vendéglátó házban.
Laciban tehát ebben a környezetben a kötelesség
szigorú teljesítésének tudata gyökeret nem verhetett. Gondtalan ifjúsága volt,
nem törődött a jövővel. Élt a napnak, kedvteléseinek, ifjonti lelkesedéseinek,
lovagolt, vadászott, táncolt, - - de a komoly stúdiumokra nem igen adta a
fejét. Ezzel szemben lassanként két érzés kezdett lelkében uralkodni, melyek
egymást táplálták, kiegészítették és szenvedélyes vágygyá nevekedtek:
természetszeretete s hajlama a festészethez.
A leggyönyörűbb vidéken élte át ragyogó ifjúságát,
gondtalan jó kedvben, egészen érzéseinek élve. A csodaszép hegyek közt fenyves
erdők és zöld színszimfoniában játszó enyhe völgyek váltakoznak, a legmeglepőbb
vonalhatásokat keltve. A természet szeszélyes képzeletének játéka teremtette az
előtte elterülő vidék csodás színhatásait, az alkonyi pírban égő fenyves
koronákat, a napfeljötte bájos mosolyát, s a délutáni hosszú árnyékokat.
Laciban elementáris erővel fejlett ki a természetrajongás, melybe egész lelki
világát öntötte. Átérezte annak minden változását, beszélt a virágokkal, melyek
nélkül el se lehetett, egy szál vadvirágért képes volt éhen-szomjan a
legfárasztóbb hegyi utakat megtenni. Együtt kelt a pacsirtával, zokogni tudott
a holdvilág mellett. Kora reggel bebarangolta a rétet, hogy rajongásig
szeretett húgának vadvirág-csokorral kedveskedjék. Nagy gyalogutakat tett meg
barátaival egész Erdély szivéig, 1862-ben Loninger Mihály unokabátyjával a
Majura-hegyre, 1864-ben az érettségi után Déva vidékére rándult ki, a következő
évben a székelyföldet, nevezetesen Gyergyócsomafalvát, honnét családja eredett,
Borszéket, Tordát, a Retyezát vidékét látogatták meg, mindig gyalogszerrel nagy
fáradságok között, miközben a kecskepásztoroktól vett tejjel és máléval táplálkoztak,
és csak hegyi aklokban hálhattak. Mi az, a mi Paál Lászlót-a gyalogutazás
fáradalmaiért kárpótolta? Rajzoló szenvedélye. Megállhatott kényekedve szerint
és vázlatkönyvébe örökíthette a természeti csodákat, melyek lelkét megihlették.
Ez időben, tehát tizenhét, tizennyolc éves korában lázas szenvedélylyel vágyott
a festőművész dicsőségére. Erezte, hogy lelkében dallamok zúgnak, melyeket csak
ecsetével tud kifejezni. A színek és vonalak nyelvén tudott csak beszélni, ha
egyelőre dadogva is, de a tökélesbülés vágya kiapadhatlan volt lelkében. Ez
időből (1864 máj. 1.) való egy Marosparti naplementét ábrázoló képe (br. Kemény
Elekné tulajdona, Déva), melynek gyönge rajzáért a tizennyolc éves ifjú
erőteljes színérzékének felcsillámlása kárpótol. Az alkonyat mindent elmosó és
egybeolvasztó rezgése, ha bátortalan kézzel odavetve, de már ott lebeg a képen.
Igaz, hibás még a perspektívája, az előtér szinte süppedez, a pásztortüzet
élesztgető két pásztorember is csak oda van egyelőre érezve, a kanyargó Maros fénypontjai
hibásak: de mit tesz az, ha ott a képen az esti ég zöldes-kék színárnyalata,
melybe lágyan beleolvad a háttér? Böhm Pál segítette? Lehet, de e kép
festőjében a tónusszépségek iránt él az eleven érzék.
És ezt érezte meg ő is. Láttuk, hogy már nyolcad-osztályos
deák korában, bizonyára apja tudta nélkül, azt vallotta osztályfőnökének, hogy
a festői pályára készül és ezt a vágyát nem győzhették le apja érvei, a ki
féltette fiát a kalandos hajlandóságoktól.
Talán táplálta ezt az érzését az is, hogy megismerkedett
egy fiatal festővel, a ki épp ez időben, 186'2-ben, a mikor lelkében mind
határozottabb formát öltött ábrándképe, Aradon tartózkodott, mint egy idősebb
festő, Szamossy tanítványa. A fiatal festő Munkácsy Mihály volt, a kivel Paál
László pajtásai révén került össze, s tehetségét már ekkor bámulta. Munkácsy
ezidőben apró genre-képeket festett és Bettelheim könyvkereskedőnél helyezte
el, a ki azokat három-négy forintjával adogatta el. így csak megélt, sokszor
vígan. "A hosszú téli estéken, négytől hétig - írja emlékirataiban -
egyszer az egyik, másszor a másik pajtásnál találkoztunk ; a három méteres kis
szobában öten, néha hatan is voltunk, hogy együtt dolgozzunk. A nagy
füstfelhőkben micsoda gondtalan és bolond órákat töltöttünk mi el! Kezdtük a
tanulással, végeztük a testgyakorlással vagy másfajta csintalankodással
..."
Munkácsy a következő évben aztán elhagyta Aradot,
Pestre, majd később Bécsbe ment, a hol újból összetalálkoztak, hogy aztán soha
többé el ne hagyják egymást. Annyi bizonyos, hogy Paál László elhatározására,
hogy festő lesz, Munkácsy apró aradi sikerei is befolyással lehettek. Mindez:
természetrajongása, feltörő vágyakozása a művészi babérok után, hajlamának
erőteljes megszólalása - - egybeolvadtak egy erős elhatározássá. Apja hallani
se akart tervéről, így tehát ahhoz a módhoz fordult vele szemben most is, a mi
oly gyakran sikerhez juttatta az apai házban. Kitér haragja elől, látszólag
belenyugszik akaratába, de titokban a maga hajlamait követi. Beiratkozik ugyan
a jogra, de tulajdonkép az akadémián a festészetben képezi ki magát. Megtették
ezt előtte és utána sokan, többek közt Liebermann is, igen sokszor sikerhez is
vezetett. Ezzel a titkos tervvel ment hát 1864-ben Bécsbe.