Rubinyi Mózes: „Ismeretlen” Tolsztoj

A modern magyar esztétika egyik alapvető mestere azt írta egyszer, hogy nekünk két Petőfink van: az egyik a boldog szerelem merengő dalnoka, a halálra néző ifjúi élet szeptemberi filozófusa;a másik a deklamáló Petőfi, aki ott áll a Duna-parton, és harsány hangon zengi a magyar szabadság himnuszát. Így az oroszok is elmondhatják, hogy két Tolsztoj Leó van szellemi közéletükben. Az egyik korunk legnagyobb regényírója, a Háború és béke, az Anna Karenina költője, a másik egy ellentétektől tarkított lelkű próféta, akinek eredetileg tiszteletre méltó erkölcsi tisztasága és vallásossága egy egzaltáltságig menő, valláson túli vallásosságba robbant ki; aki az evangéliumot átírja, egyházával, családjával, az egész társadalmi renddel, sőt jobbik énjével is ellentétbe kerül és végül is 1910. november 11-én, 82 éves korában télvíz idején megszökik hazulról, zsebében 32 rubellel s néhány nap múlva az asztapovoi állomás egy kis kopár szobájában fejezi be zaklatott életét.

Minket a próféta Tolsztoj nem érdekel. A nagy ember csak addig nagy, amíg el nem veszti lába alól földanyánk talaját. Mihelyt földöntúli, prófétai szerepek zavarják földi ember-lelkének véges agyát, akkor már kiesik az irodalom, az esztétika mérlegelésének hatásköréből. Ez a Tolsztoj a pszichológia, a vallás-filozófia problémája lehet. És ez a Tolsztoj nem is olyan ritka ember-species. Amerikában pl. sok ilyen kámzsás Tolsztoj van. Ezren hallgatják ezeket, szónokolnak új hitről, új elvekről s olyik néha utána – tányéroz is. Minket az első Tolsztoj érdekel, a költő, az író; a regény, a széppróza legnagyobb modern mestere. És érdekel különösen most, hogy újabb közlésekből föltárulnak előttünk írói és emberi lényének eddig elrejtett adatai. Abból a hatalmas kötetből* (* Ismeretlen Tolsztoj. A Tolsztoj-család hivatalos kiadása. Németből sajtó alá rendezte René Fülöp-Miller. Az orosz kéziratok felhasználásával fordították Benedek Marcell és Havas József. Révai-kiadás. 312 lap. Számos eddig közzé nem tett fényképpel és képmásolattal.), melynek anyagát a Tolsztoj-család írta és gyűjtötte egybe s melyet a magyar származású Fülöp-Miller René tett hozzáférhetővé a művelt Nyugat számára, sok új vonást nyerünk a nagy orosz költő jellemzéséhez. Ha eddig valóban beszélhettünk „ismeretlen” Tolsztojról, ezentúl alig akad majd Tolsztoj-probléma, melynek megoldása lebírhatatlan akadályba ütköznek. A nagy író lányai, fiai, orvosa, nevelői, környezete, a Tolsztoj-múzeum, melyet birtokán berendeztek s most, a mai körülmények között is kegyelettel őriznek: annyi új adatot tárnak elénk, hogy szinte egész élete, egész írói és emberi egyénisége teljes megvilágítással jelenik meg előttünk...

*

Azt is elmondhatjuk róla, amit Gyulai Pál mondott Széchenyiről. Az ő lényében is sok valódi és látszólagos ellentét egyesült. Megveti a vagyont, ő, a sok ezer hold ura. Muzsikruhában jár, de mondják, hogy a szőrös gúnya alatt selyeminget viselt. Soha még senki úgy a házasság intézménye ellen nem szólt, mint Tolsztoj, akinek házasságát az Isten egy csomó gyermekkel áldotta meg. 1876-ban még ezt írja: „Az asszony a legnagyobb akadálya a férfi pályafutásának. Nehéz dolog egy asszonyt szeretni és valamirevaló dolgot csinálni, egyetlen módja annak, hogy a szerelem ne zavarja, ne gátolja folyton az embert: ha megházasodik.” 1889-ben kiadja a Kreutzer-szonátát, melyben ezt írja: „Egy férfit vagy egy nőt egész életén szeretni – éppúgy állíthatnám, hogy a gyertyaszál égni fog egy egész életen át.” „Vallásos” ember, aki helyesli és szükségesnek tartja a lupanáriát s véleménye mentségére a – Megváltóra hivatkozik, aki megbocsátott a bűnbánó Magdolnának.

Néha az öreg Toldi Miklósra emlékeztet,amint az agg vitéz a trilógia harmadik részében keserű szemrehányást tesz Lajos királynak, hogy a művészet térfoglalása a természetes erő rovására megy. A művészet finomságát Tolsztoj gyűlöli s ő, a Háború és béke, az Anna Karenina szerzője azt kiáltja, hogy a művészet erkölcstelenség, kiváltságosak öröme, könnyek szaporítója s nem könnyek felszárítója. Ez a legjobb ember a világon a verset utálja, Goethét jelentéktelen embernek tartja Shakespeare-t egyáltalán nem becsüli, annyira, hogy erről külön könyvet ír. Abban a szobában, amelynek falait csodás és igen érdekes képek díszítették, írta meg értekezését a művészet ellen, melyben a művészetről oly becsmérlőleg nyilatkozott, mint senki sem előtte, sem utána.

Nem is egy ember volt Tolsztoj, - egy egész ember-orcheszter, ahogy Gorkij Maxim mondja róla.

Szerencsére Tolsztoj, a költő olyan nagy erő volt, hogy legádázabb ellensége, Tolsztoj, a próféta sem bírta idején letörni. S amikor legyűrte mégis, akkor már a költő megírta volt élte halhatatlan oeuvre-jét.

A család, melyből származott, ősei között egy német nemest is tisztelt, akit Dick-nek vagy Dickmann-nak neveztek. Ez az orosz név: Tolsztoj is, mint köznyelvi szó, mint melléknév azt jelenti: kövér. Nohát ezúttal nomen est non omen, mert csúnya, sovány legény volt ez a Tolsztoj. Serdülőkor c. életrajzi írásában azt mondja, hogy csúf külsejének tudata csak növelte egyébként is elég nagy félénkségét. Az ő esetlen, szögletes, nem éppen vonzó alakja van megrajzolva két nagy regényének hőseiben: Pierre-ben és Lyovin-ben. Kilencéves volt, mikor az atyját, s csak kettő, mikor anyját elvesztette. Ha követ akarunk dobni rája, mikor egy-egy furcsa újító eszméjét harsogja, ne feledjük, hogy anyai kéz bársonyos simítása soha lázadó ajkát nem fogta be. Rokonok nevelték. Nem volt jó tanuló. Megbukott vagy háromszor. Kazánban járt az egyetemre (vagyis inkább melléje), majd visszavonult birtokára gazdálkodni, népet boldogítani. Tobzódó élet következett, mely egész anyagi jóllétét megingatta, katonának áll, s mint tüzértiszt vesz részt a krími háborúban. Csapatának lelke: humora megédesíti katonáinak hadi szenvedéseit. Mozgékony, szellemes, kedves, mint mindig. Itt kezd írni, hadi élményeket, amelyeknek kikristályosodott gyönyörű darabjait a Háború és békében bámulhatjuk. Turgenyev fedezi fel igazán írói képességeit, ő viszi a hivatásos irodalmi pályára, de ők igazán soha egymást megérteni nem tudják. Sokat jár külföldön, zokog hőn szeretett bátyjának koporsója mellett, majd 1862-ben megházasodik. Behrs protestáns vallású német orvosnak második leányát, a 18 éves Andrejevna Zsófiát veszi nőül. A leány anyja orosz görög katolikus volt s a gyermekek is nem az apa, hanem az anya hitén nevelődtek. A leánykérés pontosan úgy történt, ahogy az Anna Kareninában olvassuk, a mint Lyovin megkéri a bájos Kitty kezét.

Tolsztoj felesége is bájos, dús gesztenyebarna hajú, kékszemű asszonyka volt.

A tobzódó lelkű ifjú e házasság által megváltozik. Rajongó boldogsága határtalan. A nászút boldog napjaiban, mint Petőfi, gyermekes elragadtatással ír barátjának: „Fetecském, öregecském, két hete vagyok házas és boldog és új, egészen új ember...”

Vajon meddig tud megmaradni ilyen „új” embernek?!

*

A Háború és békét 1864-69-ig írta. A hatalmas mű a dekabristák törekvéseinek első nyomain indul meg. Miller könyve közli a dekabristákról szóló regény elejét. A napóleoni időket rajzolja, de nem Stendhal szeszélyes silhouette vonalaival, hanem Homerosz széles epikus ecsetkezelésével. Három család krónikája tárul fel előttünk e műben: a Rosztovok, a Bolkonszkij-ok s a Bjezuchovok története. Szépen mondja róla a jeles szlávista Brückner Sándor: „A mű hatalmas festménye a nemesi családok egész akkori életének a falun, a fővárosban, a táborban, a minisztériumokban, a titkos összejöveteleken, otthon, az austerlitzi vagy a borodinói csatamezőn és a falusi templomban. Három nemzedék vonul el előttünk: az öregek: a Katalin idejéből valók, köztük a legjelentősebb Kutuzov, az agg voltaire-iánus herceg; a felnőttek: Andrej herceg és a kortársai; és a serdülők az ifjú Rosztovok és Bjezuchov, akiket a gyermekszobából a csatatéren keresztül elkísérünk az égő Moszkva falai közé.”

Már e műve egyes alakjain megérezni a rettenetes küzdelmet a művész és a próféta között. Andrej a halál küszöbén látja meg élete hívságos voltát, Pierre pedig paraszti fogolytársa hatása alatt új életre készül.

Az új élet Anna Karenina hasábjain még jellemzőbben bontakozik elénk. 1873-76-ig írta a költő s benne két szerelmes pár története van megírva, kik a törvényes és a házasságtörő szerelem képviselői. Lyovin és Vronszkij a két ellentétes jellemű férfi. A gondolat pedig: a formulák nélkül való, mindenek fölötti szeretet és igazság apotheozisa.

Anna Karenina bűnös, szenvedélyes szerelme gróf Vronszkij iránt és Lyoviné, a fiatal földbirtokosé Kitty iránt napjaink nagy muzsikát is megihlették s a magyar Operaház színpadán Hubay Jenő congenialis zenéje kíséri e nagyvonalú történeteket.

Műveinek vonalvezetése egyenes, jellemzése világos, meseszövése oly természetes, mint az idők múlása. Többi regénye is, a még nem említett Feltámadás – ez a lélektanilag legkevésbé hibátlan mű -, elbeszélései, életrajzi kötetei, de elhibázott vallási, művészeti és irodalmi munkái is a stílus világosságának soha utol nem ért példái. Még Maupassant-nál is kristályosabb világossággal ír. Túlzó eszméit, melyeket a betegességig propagál, a világ legegészségesebb hangján fejti ki.

Nemcsak a legnagyobb, hanem – ami nem mindig jár együtt – a legnépszerűbb írók egyike is. Ha azt a sok időt, mely alatt Európában és Európán kívül aggok és ifjak, nők és férfiak gyönyörűséggel hajoltak könyvei fölé: ha azt a sok időt valahogy egymás mellé rakhatnók, évezredek, évmilliárdok jönnének ki. Az emberiség már eddig is életéből ennyit töltött munkáival, hát még ezentúl. Alakjai élnek. Úgy emlékezünk rájuk, úgy beszélünk róluk, mint élő vagy élt emberismerőseinkről. Én a nyáron egy dunai hajón láttam Kittyt, ahogy szemlesütve hallgatja a szegleges magyar Lyovin vallomásait. Bjezuchovot hányszor láttuk a világháború folyamán! Stb.

Lényének becsületes őszintesége magyarázza, hogy csaknem minden elbeszélésének élményalapja van. A Háború és béke alakjai családjának tagjai. Ivan Iljics halálát egy bíró elbeszélése nyomán írta meg. Lyovin az ő lelki küzdelmeinek rajza. Az eredeti tervezetben Anna Karenina megmérgezte volna magát. Akkoriban azonban a Tolztoj-birtok közelében egy nő a vonat kerekei elé dobta magát, akkor változtatta meg Tolsztoj eredeti szándékát. A Luzern c. elbeszélés meg így keletkezett: „Az előkelő luzerni Schweizer Hof erkélye alatt egy este egy szegény vándor muzsikus kezdett hegedülni. Az erkély tele volt vacsorázó közönséggel, mindenki érdeklődéssel és élvezettel hallgatta a zenét, de amikor a muzsikus játékát befejezve, leemelte kalapját, egyetlen sous-t se hajították bele. Tolsztoj erre lesietett a terrászról, karon fogta a zenészt, felvezette asztalához és a legelőkelőbb társaság szeme láttára gazdagon megvendégelte, pezsgővel itatta.” A Feltámadás hősének a parasztokkal való beszélgetése, a költő Tatjana lányának tanúságtétele szerint szinte gyorsírással való feljegyzése azon beszélgetéseknek,melyeket Tolsztoj oly szívesen szőtt a jasznaja-poljanai parasztokkal.

Hogy kiktől tanult? A jasznaja-poljanai Múzeum őrzi könyvtárát, mely 15 ezer kötetből állt. Olvasott az oroszon kívül olasz, spanyol, német, svéd, lengyel, cseh, szerb, bolgár, latin, görög és héber műveket is. Mintegy hatezer kötet folyóirat és újság állt könyvtárában. Emberszeretetének kialakulására nem kis hatással lehetett Rousseau, kinek képét medaillonban akarta hordani, a szentkép mellett. Turgenyev nagyon szerette a nálánál 10 évvel fiatalabb költőt, de nem fértek meg. Turgenyev a Nyugat kultúráját vitte az orosz puszták felé, Tolsztoj megfordítva, az orosz lelket mutatta meg a művelt Nyugatnak. 1861-ben, midőn mindketten Fet-nek voltak vendégei, úgy összevesztek, hogy majdnem tettlegességre került köztük a sor. 1878-ban formálisan kibékültek ugyan, de soha abból igazi barátság nem lehetett többé. 1858-tól 1892-ig zavartalan barátságot érzett Fet-Sensin, a nagy orosz lírikus iránt. Egészben Tolsztojnak nem jellemző vonása a másoktól való tanulás. Inkább az jellemzi, hogy nem tanult. Sokat tudott, de a saját fejével gondolkodott és a saját szívével érzett.

A zenét nagyon szerette. Tőle származik az a magvas mondás, hogy a zene afféle gyorsírása az érzéseknek.

Már 1907-ben Spengler eszméit pedzi. Az emberiség olyan,mint a paralitikus egyén: sokat fecseg össze-vissza, öntelt, úgy érzi, saját bölcsességéről sokat kell beszélni. A művelt Nyugat beteg, korhadt.

Utálta a politikát, melynek szemét-hulláma mindent elárasztással fenyeget és be akarja szennyezni a művészetet is. Nem volt politikus, de politikai eszméi messzebb hatoltak a leghírnevesebb politikusokéinál. Gandhi, a hindu szabadságmozgalmak vezére az ő legfontosabb politikai gondolatát valósítja meg: az erőszak nélküli szabadságharc programját.

Ezerfájdalmú ember volt ő is és átélte az ember életének minden szenvedését és minden örömét. Sütött rája az első szerelem holdvilága; égette testét-lelkét az érzéki szenvedély pokoli lángja; s az ő életében is elkövetkezett a nagy, az igazi, a halhatatlan szerelem, mely ritkán az első, de mindig egy életet követel magának. ennek tanúbizonysága regényeinek pár lapja, melyeknek tüze soha el nem hamvad. Átélte a tőle később lekicsinyelt családi életnek is minden boldogságát, de minden fájdalmát is. A sok kis bölcső mellett megjelenik otthonában földi életünk legfájóbb bánata: egy kis koporsó is. Egy fiacskájának halála szorította először igazán a nagy költő szívét.

Később azonban ez a bánkódás lényének állandó vonása lett. Ha egész élete és munkássága legfőbb princípiumát keressük, azt kell mondanunk, hogy a mindenek feletti és mindeneken túl való szeretet egész életének vezérlő eszméje. Azt tanítja, hogy az ember életének az a célja, hogy társai szívét meglágyítsa, segítsen, akin tud, hogy társai jobbak és boldogabbak legyenek. Már 1876-ban ezt írta Sztrahovhoz: „Az igazi tudást a szív, a szeretet adja. Csak azt tudjuk, amit szeretünk.” Örült annak, hogy megadatott neki hatni embertársaira. Ebből érezte meg, hogy igazi tűz lobogott benne, hiszen csak az igazi tűz gyújt másokat is.

De aki ezt tanította, állandó küzdelemben élt egész korával. Hogyan, ez nem kellett volna kortársainak? Bizonnyal kellett. De forradalmas úton még a szeretetet sem lehet ráerőszakolni az emberi társadalomra. A fokozatos fejlődés eszméje ellen még a szeretet érdekében sem lehet véteni. Megtagadták és kitagadták s ő élete végén mind jobban és jobban elszakadt saját korától. Azt mondhatjuk rája, amit ő írt Dosztojevszkijről, akit nagyon szeretett: „Megindító ő és érdekes, de lehetetlen követendő példaképül állítani jövő nemzedékek elé azt az embert, aki maga is csupa küszködés volt.”

Elszakadt korától s végül zimankós télvíz idején még a családi élet melegét is elhagyta. Logikus cselekedet volt ez, de ez a logika a túlzó agy beteges logikája volt. Hét napig kínlódott az asztapovoi állomás rideg szobájában. Bizonyára nem félt a haláltól. Hiszen ő tanította, hogy a halál nem fájdalmas gondolat. Ha elvesztünk valakit, mondotta, csak arra gondoljunk, hogy a mi óránk is minden perccel közeledik.

Orvosok, riporterek, barátok jártak ki-be a fehérre meszelt állomási szobácskában. A költő utolsó szavai ezek voltak: Emberek milliói... Valóban még alig járt ember e földön, kinek érzése, gondolata annyi millió ember szívén és lelkén átvonaglott volna, mint a Tolsztoj Leóé.

Holttestét külön vonaton vitték ősi földjére s kastélya közelében az alá a domb alá temették, amelyen Tolsztoj gyermekkorában oly sokat játszott Sírja, Miller könyvének ábrázolása szerint a nagy udvarháztól néhány percnyire, bájos erdőcskében van. Egyszerű domb, kúszónövényekkel befuttatva és egyszerű fakerítéssel körülvéve. Immár csendes lakójának próféciája vele összeomlott, de a szeretet, amelyet hirdetett, él az emberek szívében, örökké él, hiszen mi magyarok Petőfi Sándortól tanultuk, hogy a gyűlölet mulandó, de a szeretet örök, mint az Isten, ki szívünkbe vetette magvait.

Forrás: Budapesti Szemle 625. sz. 1929.