Négyesy László: Arany

A költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy Társaság ajándéka a magyar tanuló ifjúságnak

Csillag tűnt fel, fényes csillag,

Merre a nap télben feljő.

Arany.

Ma száz éve lépte át a horizont a magyar égbolt egyik elsőrendű csillaga. Sokáig, a rendesnél tovább is homályban maradt, de mikor három évtized múlva a páraöv felett, téli kelet felé, ragyogva kigyúlt, mindjárt megéreztük, hogy áldást hozott és álló csillagunk lesz. Most már száz év adataiból ismerve pályája elemeit, tudjuk, hogy újabb száz évek múlva is dísze marad egünknek. Tiszta, nyugodt fényéből vigasztaló és emelő hatással sugárzik ránk a költői és emberi nagyság varázsa, fajunk nagyrahivatottságának eszméje, a magyar erény és a magyar szép. S mi földönjáró nemzedék csodálattal és szeretettel emeljük fel szemünket erre a magasan  tündöklő csillagra, melyen semmi pára, semmi felhő, mely fajunk büszkesége marad, s neve így zeng, míg magyar lesz: „ARANY JÁNOS dicsősége!”

A nagy magyar századnak, a XIX-iknek küzdelme és dicsősége sok név között oszlik meg, de a nagyok közt legnagyobbakul hatot választott ki a közvélemény, a kiknek személyéhez a század nagyszerű eredményeit hozzáfűzi, a kikben a nép őstermészetének és történetileg fejlődött jellemének, a magyarság erkölcsének, szellemének, ízlésének, gyakorlati és művészi alkotó erejének eszményi képviselőit ismerte fel, szereti és bálványozza. E hat név az új Magyarország szimboluma, s ha a XIX. század művét új honfoglalásnak mondjuk: e hat vezérszellem az új honalapítás hat vezére. Köztük három államférfi: SZÉCHENYI, KOSSUTH és DEÁK, s három költő: VÖRÖSMARTY, PETŐFI és  ARANY. A kultusz e párhuzamosságában pedig nemcsak a nemzet hálája nyilvánul meg irodalmunk iránt, mely száz év alatt kétszer váltotta meg nemzetiségünket, hanem annak a jellemző ténynek a felismerése is, hogy az új honalapítás elsősorban belső munka volt, s ép úgy állott a magyar lélek sajátos erőinek kifejtésében, kiművelésében és megnyilatkoztatásában, mint Magyarország hatalmi helyzetének biztosításában, állami és társadalmi reformjában és anyagi kultúrájának emelésében. Az új magyar nemzetet nemcsak a jobbágyságnak a nemzeti kötelékbe való felvételével alkotta meg az a nagy nemzedék, hanem a fejlődő magyar művelődésbe való bevonásával is, s a nemzet szellemi életének a magyar néplélek széles és mély alapjára helyezésével. Ez a szerves belső fejlődés felszínre hozta a nemzet lelkéből, a társadalom minden rétegéből az értékeket és e javak képviselőit. A hat vezéralak közül egyest az arisztokráczia szolgáltatott, hármat a nemesség, kettőt már a nép.

ARANY-t is a nép küldte, s ő a magyar néplélekkel újra összeforrott nemzeti szellemnek legjellemzőbb képviselője. A hat vezérszellem közt megjelenésében a legmagyarabb, de egyúttal mind a három nagy költőnk közt kultúrájára nézve legeurópaibb. Nemzeti tulajdonságaink legihlettebb ábrázolója, nyelvünknek legnagyobb művésze.

Most az ARANY éve van. Jer magyar ifjú, hősök ivadéka, hősök testvére, a ki ép szíveddel szomjazod a költészetet, szereted a szép magyar szót, rajongani tudsz a dicsőségért: töltsd meg lelkedet Arany költészetének tiszta és melegítő fényével, ismerd meg az ő szép szavából a magyar dicsőséget. Jer, tiszteld meg az ő dicsőségét!

I.

Az ifjúság szép kertébe

Vas korláton néztem át.

Arany.

A magyar közélet még kórálmában szendergett, csak az irodalom volt ébren s fáradozott a nemzet eszméltetésén, mikor ARANY JÁNOS 1817 márczius 2-án, a nagy alföld délkeleti részén, Nagyszalontának, a biharmegyei református hajdúközségnek egy kis parasztházában világra jött. Mire fölserdült, megelevenült ugyan a közélet, de ő származásánál fogva, 1848 előtt, úgy sem emelkedhetett volna a nemzet politikai vezérei közé, bármily arravalósággal született volna is. ARANY GYÖRGY és MEGYERI SÁRA, néhány holdnyi föld gazdái, Szalonta többi népével együtt földesúri fennhatóság alatt éltek, s ép úgy hiába pereltek nemességük elismeréséért armálisuk alapján, mint a község lakosságának hajdú törzse BOCSKAI-tól eredő kiváltságának érvényeért.

A bölcs Gondviselés azonban olyan tehetséggel bocsátotta útjára, a mely akkor is érvényesülhetett. A későn szülött gyermek törékeny testébe, a ki előtt nyolcz testvére kis korában elhalt, nem öntött sok küzdő erélyt és cselekvő ösztönt, hanem erős ész mellett ábrándozó hajlamot, bánatra és vidámságra hangolódó lelket, a fenség és furcsaság iránt eleven érzéket, s kedvet olyan képzeleti alkotásra, melylyel hangulatait érzéki formákba tudja testesíteni, - egy szóval művészi, költői tehetséget.

Megadta a fényes szellemet, de szinte minden egyebet megvont tőle. Röghöz kötött szegény szülők, félreeső jobbágyközség, kisszerű viszonyok, otthon is, az egész országban is: hol marad az Istenadta magyar költői genie a fejlődés lehetőségére nézve boldogabb népek nagy költői mellett, a hogy egy GOETHE, egy HUGO VICTOR, egy TENNYSON fejlődhetett? Gyönge testalkata, lelki érzékenysége majdnem elviselhetetlenné tette számára a küzdelmet is.

Mégis legalább szellemének megvolt az erélye, hogy lehetőleg megszerezze fejlődésének szükségleteit s talajának és környezetének minőségét is a maga szervezetének fölépítésére fordítsa, mint a hogy a fa a sziklába is beleveri gyökereit s onnan is tápláló erőt szed magába. A sok gátló tényező mellett pedig voltak egyes kedvező mozzanatok is.

A zsenge gyermek meddő életküzdelmek sóhajait hallhatta a puritán erkölcsű, már hajlott korú szülők ajkáról, de egyúttal az Isten rendelésein valómegnyugvás igéit, a családias szeretet nyájas szavát, az emberek iránti igazságosság, tisztesség, egyszóval az erény tanításait. Ezek a hatások voltak első alapjai a költő mély érzésének, komoly életfelfogásának és rendkívül finoman fejlett erkölcsi érzékének.

Szelleme sem maradt ápolás nélkül. Az apa értelmes és némi deák szóhoz is értő ember volt s korán megtanította az eszes fiút a betűkre, olvasni a bibliát és a ponyvairodalmi históriákat, elmondani a latin Miatyánkot és Hiszekegyet, énekelni a zsoltárokat és dicséreteket. A szalontai lakosság ahhoz a tiszántúli kálvinista néphez tartozik, mely a magyar fajtának egyik legtipikusabb csoportja, eszének átható világosságával, jellemének rideg egyenességével, munkás kezének aczélos erejével, i-ző beszédében a magyar észjárás és szólás legtörzsökösebb fordulataival. Egyházi és szellemi központja e csoportnak Debreczen; onnan kapták a községek lelkészeiket s a nagyobbacska helységek kis gimnáziumai a debreczeni anya-kollégiumnak voltak „particulái”, mintegy fiókjai. A szalontai népnek különleges történeti emlékei is voltak, egészen a szabad hajdúság és a török világ koráig. A mélázásra hajló fiúcska mohón hallgatta apja és a helybeliek elbeszéléseit a régi időkről, a községben emelkedő csonka őrtoronyról a határ emlékezetes pontjairól, az egykori falvak puszta helyeiről, a Sziget-tóról, a Testhalomról. Szerette a népdalokat és a könyveket; s első olvasmányai közt voltak KÁROLI GÁSPÁR bibliája, MOLNÁR ALBERT zsoltárai, a debreczeni énekeskönyv, HALLER Hármas históriája, GVADÁNYI  Falusi nótáriusa és Rontó Pálja és CSOKONAI versei, részben szintén annak a vidéknek kedves könyvei. A népnyelv és a régi magyar nyelv, a népköltés és a hagyományok együtt hatottak rá, és szellemének gyökerei már ekkor kezdtek lebocsátkozni a néplélek talajába és visszafelé a századokba.

Innen fejlődik rendkívül erős faji jellege és történeti érzése. A mellett gyültek eleven szemléletei is, élvezte az alföldi látás korlátlanságát, az égbolt csorbátlan szépségét, a hajnal és esthajnal teljes pompáját, a tiszta, szabatos körrajzokat, a tárgyak erős plasztikáját, s ábrándos képzelete elmulatott a délibáb játékain és a felhőzet fantasztikus változásain. Éles szeme volt a tárgyak jellemző alakjának, színének, mozdulatának felfogására; meglátta az emberek jellemző testi sajátosságait, tipikus és egyéni vonásait, mozdulatait, lelki természetét. Jó füle is volt, a jellemző nyelvi alakulatok és kifejezések iránt, a dallam és ritmus sajátosságai iránt. Korán elkezdett minden jelenség mögött lelket látni, s minden lelki  mozdulatot érzéki szemlélethez kötni. Egyaránt ébredezett természeti és lélektani, néprajzi, történeti és művészi érzéke, megismerő és alakító ösztöne. Egyre nem volt ügyes: testi dologra; de ennek a fogyatkozásának is megvolt a haszna, mert megkönnyítette szüleinek az elhatározást, hogy tanulásra bocsássák.

Tanulását a gimnázium hatodik osztályáig otthon végezhette, a szalontai partikulában, hat éves korától tizenhat éves koráig. Játszva megtanulta a tanfolyam tárgyait, olvasta a római klasszikusokat, megismerkedett a német nyelv elemeivel, sőt a kor szokása szerint latin verseket is írt. Magyarul már az első grammatikai (első gimn.) osztálytól fogva verselt; a felső osztályokban pedig már halomra írta verseit s a kis poéta híre már városszerte elterjedt. Mindez jó volt technikai gyakorlatnak. Az akkor irodalmat, az Aurora költőit, KISFALUDY KÁROLY-t, VÖRÖSMARTY-t, BAJZÁ-t, még nem ismerte, sőt KAZINCZY körének, az egész neologiának íróit sem. VÁLYI NAGY FERENCZ, GÁTHI eposzait, DUGONICS regényeit például és KOVÁCS JÓZSEF mesterkélt rímeit bámultatták vele. Mikor az első Aurora kezébe került, az új modor inkább elidegenítőleg hatott rá. De utóbb belenőtt a klasszikai óda korszakába, onnan eljutott az Aurora és az Athenaeum költőinek modorához, a romantika, a német dal iskolájába, s a maga fejlődésében végig élte a magyar költészet három századnegyedes fejlődését, BESSENYEI korától a PETŐFI és a maga koráig, a míg PETŐFI-vel együtt megtalálta a költői művészetnek nemzeti és egyéni útját.

1833-ban eljutott Debreczenbe az ősi kollégiumba, a hová tudományszomja, CSOKONAI nimbusza, a maga emelkedésének reménye vonzotta. De szegénysége miatt alig birta elvégezni az első félévet, s mivel nem volt erélye a nyomorral pironkodva küzdeni, 1834 márcziusában Kisújszállásra ment ideiglenes tanítónak, hogy költséget szerezhessen tanulmányai folytatására. Szerencsére a kis városban is megtalálta önművelésének forrásait, rectorának, TÖRÖK PÁL későbbi ref. püspöknek válogatott könyvtárában; folytatta Debreczenben kezdett franczia olvasgatását, a németben SCHILLER-ig vitte, megismerkedett az újabb magyar irodalommal és fordítgatta az Aeneist.

Friss kedvvel, jó ajánlatokkal tért vissza egy év múltával Debreczenbe, ott hamarosan az osztály elejére vergődött. De őt már nem elégíti ki az akkori iskola eszmevilága. Szelleme gyorsabb haladást követel. Művészi ösztöne lázongva dörömböz lelke kapuján és kitörni készül. Erős szemléleteit formáló ereje új képekké alakítja: festő akar lenni, majd szobrász, mint Ferenczy, a magyar szobrászat hírnévre kapott úttörője. Ha művésziskola lett volna az országban, talán művészetünk nagyjai közt emlegetnők. De azt sem tudta, hogyan kezdjen a pályához. Közelebb volt az az alkalom, hogy színész legyen. Az akkortájt (1835) megnyílt debreczeni színházban jó társulat működött. Arany, a mikor tehette, látogatta az előadást, vagy legalább a színház körül kíváncsiskodott. És elfogta valami mondhatatlan vágy, a honvágy a művészet országa felé. Jó zenei érzéke volt, énekelni is tudott. Váltig küzdött benne a kötelességérzet, a szüleire való tekintet, a kik ügyvédet, papot vagy tisztviselőt vártak jóeszű fiukból; de szemét elkápráztatta a színügy nemzeti és művészi varázsa, s nem várva a hátralevő pár hétre sem, februáriusban a félév vége előtt eminens létére kikérte bizonyítványát és belépett Fáncsy és László társulatába. Életének talán ez volt a legmerészebb, legforradalmibb lépése.

A kiábrándulás hamar elkövetkezett. Mint kezdő, csak segédszerepekhez juthatott. De nagyobb válság érte azzal, hogy a társaság néhány hónap múlva feloszlott. Ő az egyik töredékkel Máramarosszigetig vándorolt s megrettenve látta, hogy a művészet ez avatatlan papjai közt a züllés lejtője várja. Most lelke másik fele támadt fel és keserű önvád furdalta. Beteg lelkével a magányosságot kereste, de nem talált orvosságot. A kollégiumba szégyelt visszatérni. Hanem elfogta a másik honvágy, az igazi, s elhagyatottságában minden gondolata otthon járt. Mikor egy álmában anyját halva látta, nem volt maradása többé. Kivett járandóságából egy ezüst huszast, s egy czipóval megindulva, Debreczenen át, többnyire gyalog, Szalontára vándorolt.

Megtörve tért meg a szülői hajlékba a három évvel azelőtt nagy reményekkel útrakelt ifjú. Nem hozott szüleinek díszt, inkább megszólást. Az Aranyék fia úr akart lenni, de nem lett belőle semmi. Félbenmaradt deák, a ki komédiássá sülyedt s most hazaéhezett, pedig a kas otthon is üres, mert inséges termés volt. Csak az édesanya szíve kelt a szegény fiú pártjára, az érezte meg vívódásait és bukásának fájdalmát, mely nagyobb volt, mint a világ vélte: az útját nem találó, az útjától elzárt géniusz tragikuma.

A csapás nem jött egyedül. Apját megvakultan találta, anyja egy pár hét múlva kolerában meghalt. A művészet paradicsomából kiűzte egy lángpallosú angyal, s most a családi tűzhelynél is meglátogatta az öldöklő angyal.

De fellobogott lelkében a beléoltott erős kötelességérzet. Elhatározta, hogy atyja mellett marad s támasza lesz. Támasz nélkül állt maga is, de ha nem volt erélye küzdeni magáért, vállalta a küzdelmet atyjáért.

Szerencsére az elöljárók részvéte feléje fordult s ARANY-t segédtanítónak alkalmazták. ARANY örült a csekély, de biztos kenyérnek. Lemondott ifjúkori álmairól. „Óh, én ifju álmaim!” Nem lesz se szobrász, se színész, se költő. Még verseit is elégette.

Így végződött életének első szaka. Ez volt pályáján első letörése.

II.

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt

Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki?

Petőfi.

Évekig nem gondol irodalmi fellépésre. Végzi korrektori tisztét és magántanítóskodik. Olvasgat ugyan, de inkább szórakozásból, mint határozott célból: SHAKESPEARE-t német fordításban, HOMEROS-t, MOLIÉRE-t eredetiben: a javát, a nehezét válogatva a könyveknek. S mintha a szerény pályán nagyobb áldás kísérné, atyja visszanyeri szemevilágát, az ő működését elismerés fogadja. 1839-ben írnok, máskép segédjegyző lesz a városnál, egy év múlva rendes aljegyzővé választják meg. Ez év novemberében szíve régi vágyát követve, nőül vette ERCSEY JULIÁNNÁT, egy ügyvéd árváját, a ki holtig gondos, takarékos élettársa lett. Most már azt is feltette magában, hogy nem is olvas, él hivatalának; lesz közönséges ember, mint más. Lett is nem közönséges, hanem kitünő tisztviselő. Városszerte tisztelik pontos, igazságos működését, a megyén is híre van mintaszerű munkálatainak és közigazgatási talentumának.

Családján is áldás van; 1841-ben születik JULISKA leánya, 1844-ben LÁSZLÓ fia. Az öreg ARANY GYÖRGY mielőtt ez év első napjaiban örökre lehunyta fáradt szemeit, még láthatta a fiát környező tekintélyt és családi boldogságot. Maga ARANY JÁNOS is megelégedést érez szerény viszonyai közt s a nyájas családi, baráti körben lelkének természeti vidámsága is fölpezsdült.

De a tehetségnek nem sikerült magát egészen eltemetnie. „Nem olyan bolond a természet – írja később PETŐFI  - hogy hiába teremtsen erőket”; és: „a gondviselés, ha elrejti is gyöngyeit, rendel számára halászokat, kik azt felhozzák.” Egyszer csak, 1842-ben, megjelent a gyöngyhalász, Szalontára jött rectornak SZILÁGYI ISTVÁN, ARANY-nak debreczeni tanulótársa, a ki költői kísérleteivel már ismételten elismerést aratott a Kisfaludy-Társaságnál, egy nyelvészeti munkájával pedig épen Szalontán léte alatt nyert az Akadémián száz aranyas pályadíjat, s ARANY-t szavával olvasgatásra, sikereivel irodalmi dolgozgatásra ösztönözte. Arany fordítani kezdte a görög tragikusokat, megtanult angolul s már 1845-ben az eredeti SHAKESPEARE-t, azonkívül BYRON-t, DICKENS-t, BULWER-t, IRVING-et olvasta, a görögben PLATON-t, XENOPHON-t, ARISTOPHANES-t; 1846-ban írja, hogy az Ilias-t „eszi”. Később az olasz költészet remekeit is eredetiben olvasta. Dolgozni is elkezd, bár egyelőre inkább csak fordít, főleg SOPHOKLES-ből. Fordítja már az Uj görög dalnok-ot is BYRON-ból s meglepi az embert, hogy a modern nyugateurópai technikában már ekkor milyen választékos ízléssel dolgozott. A szalontai másodjegyző álarczában egy ritka műveltségű európai műveltségű irodalmi ember rejtezik! Csak élvező és tolmácsoló-e, vagy alkotó is? – még nem dőlt el. Érzékenységében fél a csalódástól, s a mit írt is elrejti. Az alkotásnak érezhette a szükségét, de nem igen látta a módját.

A magyar költészet, rendkívüli fejlődése ellenére is, épen ez időtájt, bizonyos válságon ment át. Az az eposz, mely a reformkor elején, Arany gyermekkorában oly dúsan virágzott s mágusi lámpájában honfoglaló hősök árnyrajzait mutogatva annyi lelkesedést oltott a szívekbe, már kiélte magát, fellengző hexametereinél ritmusban modernebbet, nyelvben valószerűbbet és népszerűbbet kívánt a kor; ennek a stilusnak egykori művelői is hátat fordítottak. A líra már megvált a klasszikus formáktól, modernné lett, de még az sem egészen magyarrá; elfinomított érzelmesség lett a divat, az erősebb felindulás helyett pedig szónokiasság. Csak a VÖRÖSMARTY lírája szólalt meg az eredetiség hatalmával, bár az sem sűrűn. Búgott és harsogott, mint az orgonaszó a templom boltívei alatt, a öveket is átjáró ünnepies és fenséges hanggal, olykor játszi futamokkal. De csak később PETŐFI emelkedett fel hozzá. ARANY nem is volt elsősorban lírikus. – A drámai költészetben is meghasonlást látott: a költői és a színi hatás versengett egymással és nem tudott szövetkezni. Arany még kevésbé lett drámaíró, mint lirikus, bármennyire urává lett a jellemzés, a psychologiai megokolás művészetének, bármily erős összeütközéseket tudott teremteni drámai elemet oltani epikai kompoziczióiba, bármennyire szeretett drámai műveket fordítani és elemezni, s bár a színpaddal is elég fiatalon megismerkedett. Neki „epikai feje” volt, mint a franczia mondaná.

Első bemutatkozója is epikai mű volt. Névtelenül, a Kisfaludy-Társaság egy pályázatán próbált szerencsét az Elveszett alkotmány-nyal, ezzel a szatirikus eposzszal, melyest előbb minden terv nélkül kezdett, az akkori pártküzdelmek elfajulásairól, pelengére állítva benne a jelszavakkal való visszaélést, a korteskedést, a választási verekedéseket, a tömegbolondítást, a köpönyegforgatást, a közérdek álarcza alá rejtező önzést, a szalmaláng-lelkesedést; - a pályázat hírére aztán befejezte és beküldte. A műben még nincs meg Arany egyik főjelessége, a kompoziczió ereje; hangja sem elég határozott. Hexameteres dictiója részben a hősi epika stilusának volt a paródiája; a szubjektiv modorban BYRON, a szatirai elemben EÖTVÖS hatásával is keresztezve; a tartalmában sok olyan reális megfigyelés, a minők addigi verses elbeszéléseinkben szokatlanok voltak, nyelvében számos addig fel nem használt fordulat. A mű nehézkességét sok élcz enyhíti.

A próba bevált: a díjat elnyerte. Van tehát helye a Parnassuson. Pedig lelklének nem is a legszebb ruháját öltötte fel, hogy az esetleges kudarcz le ne sujtsa. Most már azt bánja, hogy nem különb öltözetben jelent meg. Mert a bírálók dicsérő, sőt magasztaló nyilatkozatainál jobban megütötte fülét a legilletékesebbnek, VÖRÖSMARTY-nak egy észrevétele, melylyel az egész pályázatot illette: nyelv és verselés olyan, mintha már irodalmunk vaskorában élnénk. A magyar nyelv és verselés akkori legnagyobb művésze adott ezzel leczkét a magyar nyelv és verselés leendő legnagyobb művészének. Ilyen leczke nem maradhatott felelet nélkül. A fiatal író az első alkalommal költői erejének legteljesebb díszében fog megjelenni.

A Kisfaludy-Társaságnak az a közülése (1846 febr.), mely az Elveszett alkotmány-t megkoszorúzta, hirdetett új pályázatot, költői beszélyre, melynek hőse lehet a néphagyomány valamelyik kedves alakja, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz; külön ki volt jelentve, hogy nyelv és hang népies legyen. Soha pályatételt nagyobb tapintattal és kedvezőbb sikerrel ki nem tűztek. Ilyen mű kellett a kornak, a magyarságnak, az irodalomnak, ARANY géniuszának. Minden a legszerencsésebben összetalálkozott. Javában folyt a küzdelem a politikában a nép felszabadításáért, az irodalomban a népszellem értékesítéséért. PETŐFI épen akkor teremti meg a magyar ízlésű, magyar ritmusú irodalmi lírát, a népdal nyelvét és formáját megnemesítve, egyéni tartalommal megtöltve, összeolvasztja a nemzeti és művészi elemet s kivívja a magyar líra teljes eredetiségét. Sőt megtöri az utat a magyaros epikai művészetnek is, 1845 márcziusában megjelent János vitéz-ével. Erről is nyilvánosságra került VÖRÖSMARTY-nek egy nyilatkozata – ARANY is olvashatta – mely szerint a mű bármely irodalomnak díszére válnék. A tétel kitűzésekor a társaság előtt lebeghettek a János vitéz sikerének és az előbbi pályázatnak tanulságai: olyan féle elbeszélés kell, nem hexameteres, de tárgyára nézve valószerűbb, hitelesebb, mint a PETŐFI meséje. ARANY-ban fellobogott erejének érzete: ez a neki való hang, ő épen ilyenfélére van teremtve.

Meglátta az első nyomot a magyar epika felé: majd ő tovább halad. A tárgy is szíve szerint való volt. Hiszen a XVI. századbeli ILOSVAI PÉTER-nek a nagyerejű Toldi Miklós tetteiről szóló verses históriáját jól ismerte a ponyváról, Szalontának pedig a Toldiak valamikor földesurai voltak.

Lelkesedve írta meg tizenkét rövid énekből álló költői elbeszélését a Toldi-t. Hősében a magyarság egyik ideálját mintázta, az ősi magyar virtusnak, a vitézségnek erős testű, ép lelkű képviselőjét. Mert hősét lelkileg is kiválónak festi: nemes és őszinte jelleműnek, anyján gyöngéd szeretettel csüngő fiúnak, hevessége mellett jószívűnek, egyszerűségében is született lovagnak. Hőse jellemében, küzdelmében és felmagasztalásában az akkori magyarság eszményének, vágyainak, reményeinek szimbolumát teremtette meg, a mikor a magyar köznép is, a magyar nemzet is, elnyomott helyzetéből való felemelkedéséért  s nagyrahivatottsága érzetében és az igazság nevében testi és lelki erejének szabad érvényesítéséért küzdött. A költemény a magyar élet és jellem ősvonásainak remekelő rajza, de egyúttal a korszellem kifejezése. Művészi szempontból is az új magyar költészet diadala. ARANY komponáló ereje itt már teljes fényében ragyog. A zárt és konczentrált cselekvény minden részében meg van okolva s olyan lélektani következetességgel felépítve, mint egy drámában. A jellemek idealizáltak, de a lélekrajz valószerű; az alakok és tárgyak erős plasztikával emelkednek ki a háttérből, a festések sajátosak, magyar szemlélettel és hangulattal teltek. Előttünk áll az édesanya, a jó és az irigy testvér, a hűséges öreg háziszolga, az egész patriarkhális magyar világ, a magyar falusi úri háztáj, a puszta rekkenő hevének és nyári viharának hangulatával, a milyennek mindnyájan ismerjük, hogy a nép is örömmel ismer rá e találó és beszédes képekre; s előttünk áll az igazságos és nemes király, a dölyfös idegen bajnok, a néphagyomány ízlésében. Itt jelenik meg hosszú idő óta az anya a magyar költészetben, mint epikai vagy drámai személy; mert a magyar költészet leányalakjai ARANY-ig, még ARANY-nál is egy fiúnak van anyja, bizonnyal az ő fiúi szeretetének ihletével alkotva.

Az előadás egyszerű eszközökkel ér el nagy művészi hatást. Nyelve és hangja népies; a népnyelv szólamkincse van benne jellemző erővel és választékos ízléssel felhasználva. Szókincsében kevés a nyelvújítási elem, csak ízlése mutatja, hogy a magyar irodalom átvonult a stílusújítás iskoláján; a költő azzal a szókészlettel él, mely a nyelvújítás előtt is megvolt s így gazdagságában a népi beszéd stilisztikai gazdagsága tárult fel. Verse a magyar alexandrin mely háromszáz év óta a magyar irodalomból KAZINCZY kora óta kiszorult, mint „rossz és siket vers.” Valóságos újság volt a régi forma és a népi nyelv ilyen jellemző, zamatos ízléses alkalmazásban. Már VÖRÖSMARTY tett a magyar epikai stílus felé egy lépést még a hexameter virágkorában, a Tündérvölgy-gyel; de ő inkább ZRINYI-hez csatlakozott és antikizált, nem a nép művészi szólását vette alapul. PETŐFI tette meg a másik lépést a János vitéz-zel. Ezt folytatta ARANY, egyrészt mélyebb lélekrajzzal, reálisabb felfogással, szervesebb kompoziczióval, több eszmei jelentéssel, másrészt fejlettebb nyelvi és verselő művészettel, mindenkép „teljes dicsőséggel.” A kor lelkének kifejezésével pedig eldöntötte az eposz korszerűségének kérdését is. A mű még nem epopoea, csak hősi idilli képek sorozata, de már közel áll az eposzhoz s legközelebbi gondolatúl már az következhetett, hogy ezt a stilust megfelelően tovább fejleszsze, a nagy hősi epopoea is magyar köntösben újuljon meg. A költeménynek egyik főszépsége fiatalos optimizmusa, természetessége, naiv bája, melyet megőriz annak ellenére is, hogy a költő rendkívül sokat tanult a legnagyobb komponáló és előadó művészektől. Semmi elfogódottság nem érzik; az ének „a szívből fakadt, melegen és tisztán.”

Ha a pályatétel kitűzői talán arra gondoltak, hogy az új költői feladat megoldására PETŐFI tehetségét nyerik meg: ez a reményük nem teljesült; PETŐFI elmaradt. De megjelent a pályázaton TOMPA a Szuhay Mátyás-sal és az Elveszett alkotmány szerzője a Toldi-val. Az előbbi azért maradt koszorú nélkül, mert a díjat emennek kellett adni, sőt úgy érezték, fel is emelni. A bírálók el voltak ragadtatva, köztük most már VÖRÖSMARTY is. ARANY diadalszekéren vonúlt fel a magyar Parnassusra. Költőink királya, VÖRÖSMARTY nyújtotta neki a babért, s a legnagyobb magyar lirikus, PETŐFI üdvözölte egy gyönyörá költeménynyel. Ő is egy nagy tettel egyszerre aratott országra szóló dicsőséget, mint hőse, Toldik, s nemcsak magának, hanem a magyar költői szellemnek is. Az első letörés után végre elkövetkezett a nagy lendületű felemelkedés.

III.

Verseyiben égtek hurjaim. – Arany.

Én is alól bukám, midőn esél. – Arany.

Most már egymás mellé került az új magyar költészet két fényes neve, a PETŐFI-é és az ARANY-é s a két fiatal költő egymással irodalmi szövetségben és baráti versenyben haladt azon az úton, hogy megírják a maguk egyénisége és a nemzet egyénisége szerint a magyarság legszebb énekeit s egyik a lira, a másik az epika eredeti magyar irányát a művészet magas fokán kifejleszsze.

ARANY-nak egy pár boldog termékeny esztendeje volt, új tervekkel és sikerekkel. Megmaradt Szalontán, szerény, de biztos állásában; de belejött az irodalmi élet folyamába s megszokta a nyilvánosságot, melynek ösztönző és formáló hatásától eddig egészen harminczéves koráig elzárva maradt. Kisebb költeményei fel-feltüntek a hírlapokban, mint a Szegény jobbágy aktuális életképe, A rag gólya, ez a szívhez szóló és teljesen magyar színezésű jelképe mindazoknak, egyeseknek és népeknek, a kiknek le van vágva a szárnyuk, a Szőke Panni balladás életképe, A tudós macskája czímű humoreszk, és az érzelmes Méh románcza. Feldolgozott egy népmesét: Rózsa és Ibolya, és egy népmondát: Szent László füve; amazt egy ideig stilusosabbnak tartotta a Toldi-nál; emez kétségtelenül a legszebb magyar legendák egyike, s már érzik benne a történeti levegő. Feldolgozta PETŐFI-vel és TOMPÁ-val költői versenyre kelve a Széchy Mária többször megénekelt történetét is. A Murány ostroma hosszabb a Toldi-nál, s bár jelentőségben nem éri azt el, de mutatja a költő törekvését egyrészt az elemző lélekrajzra, másrészt a hozzávaló költői nyelvre. A költő egy fokkal felsőbb nemű költői nyelvet akart a népiesnél, és az ő színmagyar költői dietióját az alexandrinban az előkelőbb társadalmi osztályok lelki életének részletező ábrázolására kívánta alkalmassá tenni. De elsőrendű epikai alkotás volt egy új Toldi-költemény, melyet 1847-ben kezdett a bajnok utolsó tettéről és haláláról s első kidolgozásában 1848-ban befejezte, úgy, hogy PETŐFI még olvasta; de a közönség elé kibővített alakban csak 1854-ben jutott a Toldi estéje.

Az 1848-iki izgalmak őt is felvillanyozták. Írt a nép számára egy sorozat buzdító költeményt és politikai czikket a „Nép barátja” cz. hetilapba, melynek szerkesztőtársául szerepelt. Forradalmi költészetének legnevezetesebb emlékei A rodostói temető czímű szép rhapszódia és a Rákócziné cz. népies színű ballada. De az ő szelíd, magába vonuló, tépelődő természetét az események ki is zökkentették kerékvágásából. Nem volt forradalmi költő. Egyéni lírájában már ekkor jelentkezni kezd az a modern meghasonlás, mely Petőfi lírájához képest ujabbszerű hangot jelez (Télben, Álom – való). Hosszabb kompozicziókra nem jutott ideje. Egy költői elbeszélésnek csak az előhangját írta meg (Az alföld népéhez). Daliás idők), de félbenhagyta. A mozgalmas napokban közigazgatási teendői egészen elfoglalták, egy ideig mint nemzetőr katonai szolgálatot is teljesített, 1849 tavaszán pedig PETŐFI rábeszélésére elfogadta a forradalmi kormánytól felajánlott fogalmazói állást s Debreczenbe, később Budára költözött. Hozzákezdett egy harmadik Toldi-költeményhez is, a hős deléről (

Jött a nagy összeomlás. ARANY is a romok közé került. A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosott, majd hazatérhetett, de állását nem nyerhette vissza. S vége volt az irodalomnak is, az egész nemzeti ügygyel együtt. ARANY tollával sem kereshette kenyerét, családjával jövedelem nélkül állt a világba. És lesujtva, legmagasztosabb törekvéseitől elüte. Csak két éve, hogy hosszas várakozás után felragyogott rá a dicsőség napja s ismét beborúlt fölötte az ég. Az egész magyar ég. A bukás, az igazság, szabadság elvének gyászos bukása nem egy költőnk lelki életét egészen feldúlta: a VÖRÖSMARTY-ét, a BAJZÁ-ét. ARANY finom, bonyolult lelki szervezetét is súlyosan megviselte a nemzet katasztrófája s a maga szerencsétlensége. Ő pedig PETŐFI-ben elvesztette lelkének kiegészítőjét, jobb felét, költői géniuszának támasztékát is.

ARANY pályája másodszor törött meg.

Az ilyen megpróbáltatásokat a lélek sokára heveri ki. Az ARANY lelke alig.

IV.

Mint a madár, ki bús, ki rab,

Hallgat, komor, fázik dalom.

Arany.

  

És előttem járnak a hajdani képek,

Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek.

Arany.

1850-től 1865-ig, ez a másfél évtized volt ARANY költői pályájának delelője. Nem alkothatott annyit, a mennyire tehetsége volt, mert állandóan belső és külső akadályok csüggesztették: családi gond, honfibánat, testi bajok, hivatalos terhek, az irodalmi élet pangása, a közönség csekély részvéte. Sok megkezdett műve félbemaradt, de ebből az időből valók halhatatlan balladái, lirai remekei s számos nagyobb kompozicziója, egyáltalán legsajátosabb, legművészibb alkotásai.

A szabadságharcz után még az életpályát is újra kellett kezdenie. Családi fészkének 1851-ben találta meg új helyét, magának az új keresetet, ismét egy vidéki városban, Nagykőrösön, a hová meghívták a református főgimnázium tanárának. Itt is maradt kilencz évig, az egész abszolút korszakban. Munkaköre inkább megfelelt rendkívül széles irodalmi műveltségének, a tanári karban is számos jeles író volt, a fővárosból is fel-felkeresték az irodalom kitünőségei; azonban az új helyen sokáig idegenül érezte magát, a szép, de nehéz pálya, melyen nagy hatással működött, sok idejét és energiáját lekötötte. A nemzet első költőjének az irodalom csak mellékfoglalkozása lehetett. A nagy katasztrófa miatt szíve is majdnem halálos sebben vonaglott sokáig.

Így nagyobb alkotásokra alig volt türelme, s ő, a kiválóan epikus költő, jórészt lirai irányba terelődött. „Apró lirai sóhajokban tördelte szét fájó lelkét.” A korszellem, a közlélek állapota sem kedvezett a tárgyilagos epikai szemléletnek és az epikai optimizmusnak, se egész Európában, se különösen nálunk. A XVIII. század közepétől fogva mindinkább terjedőben volt s a XIX.-nek első felében uralkodóvá lett a lyrizmus, a küzdő, forrongó korszakok szubjektiv hangja; a romantika felszabadította az én-t. Maga az epika is elliraisodott, s a XIX. század műfaji ujdonságai közt egyik legjellemzőbb volt az a szubjektiv eposz mely BYRON példája után minden irodalomban elterjedt. Nálunk is erős volt a liraiság. VÖRÖSMARTY epikája, EÖTVÖS Karthausi-ja, KOSSUTH szónoklata tele volt lyrizmussal. l849 után épen nem volt meg az epikai bizalom.

Lirai költeményeinek legszemélyesebb része egy lesujtott, csalódott, fáradt, de nem elfásult, pessimizmus nem sülyedt, sőt fokozott érzékenységű lélek hangja. „Minden illetésre szenved A tulérző fájvirág” – mondja magáról. Olykor azt hiszi, hogy hite nincs többé, mert látnia kell a nyomort, melyet a becsület válla hord, az erényt, az észt megtiporva, a vétket és butaságot körülhizelegve, de ragaszkodik régibb eszményeinek igézetéhez; családjáért aggodalom fogja el, de körében enyhület szállja meg; fájlalja lelke ifjuságának elszálltát, panaszkodik, hogy nincs többé reménye, ízenként elzsibbadt keblének nincs költészete, de más hangulatában a költészet tűzhelyéhez kivánkozik. Sebzi a való, fél az emberektől, de megmaradt, visszanyert barátainak lelke mélyén örül. PETŐFI elvesztését vagy 10-11 költeményben siratja el vagy érinti, de ez a fájdalom egyik büszkesége szívének. E lelki hánykódások lirai emlékei a Karácsonéj 1849, Fiamnak, Évek, ti még jövendő évek, Letészem a lantot, Reményem, Őszszel 1850. Még 1860-ban is Az örök zsidó szubjektiv allegoriájának viziószerű pathoszában hajszolt lelkének pihenővágyát festi. Egyéni szenvedéseibe folyton belenyilalt a hazai-bánat, a nélkül, hogy teljesen megadná magát kétségeinek. Olykor azt hiszi, hogy hiába volna biztatni a kidőlt fa ágát: virágozzék megint, de máskor a legélesebb fájdalom mögül is diadalmas erővel tör fel benne a hit, hogy feltámad az Ige, az Eszme.             Bizalma folyton növekszik, a nemzet életakaratának üzenetét küldi a nagy világba: Reményinek 1859, s van ereje a Rendületlenül hatalmas tanítását hirdetni; a Széchenyi emlékezete, ez a magasztos óda pedig (1860) válság idején, a legnagyobb magyar lesujtó halála után is felemelkedő ihlettel jelenti ki, hogy a nemzetben van élni hit, jog és erő. Az 1861-iki országgyűlés idején is, a feszültség izgalmából a bizalom hangulatába emelkedik (Magányban). E személyes költemények mellett érzelmük vagy felfogásuk mélységével kiemelkednek s részben rendkívüli hatást tettek az olyan helyzetkompozicziók is, mint a Koldus-ének, Ráchel siralma 1851, Vágtat a ló, A pusztai fűz 1852 allegoriái, s a reflexiv költemények, mint a Gondolatok a béke-congressusról, A költő hazája, Az ihlet percze, Dante, azonkívül a népdalok és más dalok. Lelkének természetes vidámsága is megszólalt néhány humoros vagy tréfás költeményben (Érzékeny bucsú, Irószobám, Év kezdetén, Alkalmi vers, Arkádia-féle); olykor szatirája is (Egy némely nagyocska emberre, A sárkány, Poétai recept, Magyar Misi).

E lira a fájdalom kultuszával és energiájával, a humor enyhítő erejével, a gondolat magvasságával, magyarosan jellemző nyelvének európaias művészetével az önkényuralom szomorú évtizedében felejthetetlen hatást tett a közönségre és az irodalomra. Nem kereshetjük benne PETŐFI tüzét és fantáziáját, a hang és a mitoviumok ama páratlan gazdagságát; de ARANY más lélek, s lirája az ő lelkének hű tükre. ARANY ép oly őszinte mint PETŐFI, csak nem oly nyiltszívű, nem oly közvetlen és eleven; érzelemköre ép oly jogosult, s a tépelődő lelkiállapot, a bonyolult hangulat sok tekintetben állt a modern lirához.

V.

Állj meg, boszú, megállj!

Arany.

Epikai tehetségének és lirai hangulatainak eredőjekép keletkeztek az 50-es években legsajátosabb alkotásai, balladái. A szabadságharcz előtt és alatt írt népdalias hangú, jelenetes szerkezetű románczoktól és életképektől (A varróleányok, Szőke Panni, Rákócziné, Nyalka huszár, A méh románcza) a klasszikus balladákhoz nem épen az angol, skót és a székely balladák tanulmányozása által jutott el, hiszen a székely balladák csak később lettek ismeretesekké, a skót balladákat, s azonkívül a dán és német balladákat és a spanyol románczokat ismerte ugyan s több-kevesebb hatásukat beleolvasztotta a maga művészetébe, de a legfőbb haladást saját fejlődése okozta. Főleg a Katalinóta kisebb epikai költeményeiben is a lélekrajzra alapította a cselekvényt, személyeinek lelkiéletéből fonta ki a mesét. Az 50-es évek balladáiban már ez a psychocentrikus felfogás uralkodik; cselekvényük a személyek lelkiéletéből, indulataiból foly. A személyek testi és lelki valójuk szerves együttességében előttünk állanak, történetüket szemünk láttára s mintegy velünk élik át. Az alkotás e módszerén kívül az alkotó költő lelkének újabb gazdagodása, izlésének és nyelvművészetének azóta elért rendkívüli fejlettsége emeli ez újabb balladákat az első kísérleteknél aránytalanúl magasabb színvonalra.

Az első, a Rozgonyiné, 1852-ből, a hitvesi szerelmében amazonná lett magyar nő kedves képe, a ki férjén és királyán nemes elégtételt vesz. Az V. László (1853) már a legmélyebb lélektani felfogással van megalkotva. A vétkes királyt megbünteti saját lelkiismerete, fokozódó rettegése a nemezistől, melynek árnyékát sejti az emberi és természeti környezet minden jelenségében, s melynek akkor fut a karjaiba, mikor menekülni igyekszik előtte; a magyarok felkelésétől tart s a cseh kelyhesek mérgezik meg. A királyból csak az ember marad meg, szánalmunk kíséri sírjába, de fellélegzünk, mert bűnhődéséből Magyarország jobb jövője sarjad ki: „visszajő a rab!” Minő alkalmi varázsa is volt e szónak a külföldi, főleg csehországi fogságban szenvedő honfitársainkra való czélzásában! Minő rejtelmes erővel hat lelkünkre az isteni bosszúállásnak az egész balladára ráterülő silhouette-je, a lélekállapot és a természeti jelenségek kapcsolatossága és ellentéte; minő súlyos tartalmat emelnek a könnyen röppenő sorok, s a mint a szakok utolsó sorának rímdisharmoniája a befejező strófában helyet enged a rímharmoniának, még ez a technikai eszköz is milyen szimbolikusan emeli ki az ellentétek megoldódását! A Török Bálint, ez a népdalias ritmusú, de régi énekek zamatát is éreztető ballada sem csupán hősének, hanem a magyarságnak is drámája, de itt már a magyarság bukásával s a Törökországba szakadt rab pusztulásával. Az egri leány ötfelvonásos, kettős cselekvényű, részenként más-más ízlésű, de összhangba olvadó balladájában a fájdalom páthosza önt erőt a magyar hajadon bosszuló karjába, mint a kudarcz jóvátételének indulata a magyar és lengyel vitézekébe a cseh rablók ellen. Az Ágnes asszony egy paraszt családi tragédia végjátéka, a hűtlen menyecske megható bünhödése, a ki mint Macbeth felesége, nem tud szabadulni az áldozat vérének látványától, s beleőrül e rögeszmébe, mialatt folyton számontartja öntudatát, nehogy megőrüljön.

Balladában itt festi először a lelkiismeret visszahatásából kifejlődő tébolyt, s használja a refraint, melylyel a félelem és szánalom tragikai érzéseit tartja felszínen. 1854-ben csak egy balladát írt, a Mátyás anyját, a szenvedélylyé hevült anyai vágy népiesen naiv és finom rajzával, a Hunyadi-czímer hollómotivumnak és a népköltés madár postájának alkalmazásával. 1855-ben írta a legtöbbet. Az Árva fiú ismét falusi tragédia: elsősorban az anyai hűtlenség lelki büntetésével. A Bor vitéz-ben a fájdalom túlsága bontja meg az elesett hős menyasszonyának lelki egyensúlyát, de kísérteties viziója és halála nem rémes, hanem megnyugtató hatású, hiszen óhajtása szerint való. A különös lélekállapotot itt a sorok ismétlődésének szimbolikája is festi; ezt az ú.n. maláj-formát a német romantikus költők egyikétől, CHAMISSO-tól vette át és tette mélyebb hangulatúvá. A Zács Klára egy régi hegedős ajkára adott ének, csengő népdalritmusában egy megrázó történeti tragédia, a büszke magyar oligarcha véres merénylete leánya eltiport ártatlanságáért a királyné ellen s a hatalom telhetetlen bosszúállása, befejezve e jelentős sóhajjal:

Rossz időket élünk,

Rossz csillagok járnak

Isten ója nagy csapástól

Mi magyar hazánkat.

A Szibinyáni Jank a szerb udvarban serdülő Hunyadi János egy magyar virtusát mutatja be, nem a korlátait ledöntő szenvedély, hanem a fegyelmezett akaraterő rajzával, s inkább a spanyol románczok, mint az északi balladák modorában. A Cid-románczoktól ihletve egész balladakört is tervezett a Hunyadiakról; ennek előhangjáúl írta 1855-ben a Hunyadi csillagát, egyik tagjául a Both bajnok özvegyét 1856-ban és a Kapisztránt, de ez töredék maradt. Formájukban közeledett ARANY a spanyol formához, a nyolcztagú sorhoz, a Kapisztrán-ban pedig egyenesen a spanyol asszonánczot alkalmazza, de betűrímmel is erősítve a ritmust. Szondi két apródjá-ban (1856) a sokszor megénekelt történetet új kompoziczióban mutatja be. Hősei az énekes apródok, s az ő énekükben Szondi is, a kit így új oldalról, közelebbről, melegebb világításban látunk. A köztük való erkölcsi viszony nem szűnik meg a hős halálával; az idegen kényuralom csak szolgalelkek érzelmeivel rendelkezik, a szabad lelkek háláját nemzeti nagyjaink iránt nem sajátíthatja ki; zsenge koruk ellenére nem kisebbek hűségükben, mint a Kont fegyvernöke, kiről GARAY mondott a Kont után éneket. Még 1856-ból való a Pázmán lovag„víg ballada”, mondhatnók a GYULAI PÁL szavával: vígjáték, és 1857-ből A walesi bárdok, ARANY-nak egyetlen idegen tárgyú balladája, a Szondi két apródjá-éval rokon alapeszmével: a költészeten nincs hatalma az elnyomónak; az őrjöngő zsarnoki düh őrjöngő látomásokba csap át, mint az angol tragédiákban, a hang és versalak is stílszerűen angolos.

A balladák legtöbbje vonatkozásban van a nemzet akkori helyzetével, s így a hazafias lira szerepét is betöltötték. De e különleges történeti jelentőségüket nem számítva, általános emberi értékük is rendkívül mély. Megvan az a sajátos szépségük, a mi a népköltés és az egyetemes irodalom legszebb balladáit oly erős hatásúakká teszi, hogy néhány könnyű, dalszerű strófában egész drámát hoznak elénk, jelenetekkel, éles lélekrajzzal, a szenvedélyek közvetlen kitöréseivel. De ezenfelül megvan bennök ARANY művészi és emberi egyénisége. Hangjukon át érezzük az elnyomott magyarság szenvedő, szebb multon merengő, jobb jövőért epedő lelkét. Kompozicziójukban a legnehezebb művészi feladatok játszi megoldásával találkozunk, nyelv- és versesművészetükben a legfőbb virtuózitással, a magyar nyelv páratlan jellemzetességével és zenei hatásával. Minden szó, a legkisebb is, egy-egy színárnyalat, a mely nem ecsettel van az alapjára felrakva, hanem belé van égetve, s onnan le nem mosható, el nem távolítható. Minden költeménynek saját hangja, saját egyénisége van, egyik sem hasonlít a másikhoz. Mindegyik a legfinomabb művű ékszer.

Közel állnak hozzájuk hatásban és értékben ARANY-nak ekkor írt kisebb komoly és víg elbeszélő költeményei, legendái, mondái, anekdotái, genreképei és allegoriái: A gyermek és a szivárvny 1851, A sárkány 1853; A hamis tanú, A hegedű víg legenda, Szent László legenda 1853; A bajúsz, A fülemile 1854, Hatvani, A vén gulyás 1855, ezek közt is különösen Szent László, A fülemile és Hatvani, valamint egy gyönyörű alföldi idillje, a Családi kör (1851), a skót BURNS Szombat estép-jének méltó párja.

VI.

S oly küzdelemre, mely világcsoda,

Kétségb’ esett kaczaj lőn Nagy-Ida.

Arany.

A tisztán népies hangot már csak ritkán alkalmazta hosszabb elbeszélésben, csak a hol maga a tárgy is egészen népik. Ilyen a Jóka ördöge czímű pórregéje 1851-ből, egy nemzetközi anekdota magyar változatának feldolgozása, egészséges, népies humorral és a népnek humoros bemutatásával. Ilyen, félig már didaktikus, komoly elbeszélése is, Az első lopás 1853-ból, melyet lélekrajza tesz értékessé. A népies elemet különben kezdettől fogva szűknek érezte: ő és PETŐFI sokkal bővebben merítettek belőle mint mások, de elégnek ők sem tartották.

Ezzel a „parlagi múzsával” mondatta azonban el a Nagyidai czigányok történetét, 1850-51-ben. Ez a négyénekes komikus eposz a szabadságharcz utáni évek egyik legnevezetesebb költői alkotása. Az ismert anekdota van benne feldolgozvaa czigány várőrségről, mely ostoba hetvenkedésével a már futó ellenségnek elárulja a védelem gyöngéjét, a puskapor elfogyását, s így az ostromlók kezébe juttatja a nem remélt győzelmet. ARANY komikai tehetsége tobzódik e tárgy kifestésében és előadásában, a czigánytipusok rajzában, a vajdaválasztó gyűlésnek, a vajda szivárványos álmának leírásában az ostromló Puk vezérnek és csapattisztjeinek, az idegen katonai czopf és korlátolt gőg képviselőinek arczképeiben. De ez a magában is mesteri bohózat csak a felület, ez alatt egy másik rajz van: a szabadságharcz torzrajza. Allegoria ez a kaczagó költemény egy siratni való bukásról, a költő keserű humorának phantasmája a magyar nemzetnek sok nemes hibájáról, a fellegvárépítésről, a pártoskodásról, a szalmalánglelkesedésről, a meg nem lőtt madár koppasztásáról. Ezt a czigányfölötti érzést, ezt a szeretetből fakadó korholást még TOLDY FERENCZ sem vette észre, midőn bírálatában hibáztatta a költőt, hogy tehetségét ilyen alanti tárgyra pazarolta. Tisztán magyar a  költeményben a conceptio és a humor. A fantasztikus otrzrajzra ARISTOPHANES-nek lehetett hatása, inkább mint SHAKESPEARE-nek; a komikai elemekben a debreczeni deákelmésségek és CSOKONAI szelleme kelnek új, elevenebb, fokozottabb életre. A forma a népies alexandrin, de már csak mintegy paródiakép alkalmazva. Most már úgyszólván parodizálja ARANY a maga régibb modorát, mint egykor parodizálta a hexameteres eposz hangját. CSOKONAI Dorottyája mellett legkitünőbb komikus eposzunk e mű, eszmei jelentőségénél fogva azt is meghaladja s az egyetemes irodalomban is párját ritkítja. A „parlagok múzsája” nem hagyta cserben.

VII.

Nem a való hát: annak égi mássa

Lesz, a mitől függ az ének varázsa.

Arany.

Arany epikai hangterjedelmét mindez a sokféle alkotás nem merítette ki. Veleszületett hanganyagát folyton nevelték érzékeny lelkének újabb élményei, de maga is állandó tanulmánynyal iskolázta s próbákkal fejlesztette. Így olyan nagy hangváltozatot találunk nála, a minőre epikusnál alig van példa valahol. Nincs két balladája, mely egy húron pendülne, s minden jelentékeny epikus költeménye máskép van hangolva. Izmos műszellemét beoltja a világirodalom legkitünőbb szellemeinek hatásával s ezzel a keresztezéssel új meg új stilusokat, új meg új változatokat hoz létre. Nincs magyar költő, a ki nagyobb tehetséggel ekkora kuturát kötött volna össze s a ki ilyen fejlett művészettel írt volna.

Már 1850 táján föltetszik költeményein az a különleges Arany-szerű művészet, melyben minden szó annyira jellemzetesnek, szükségképinek s mégis öntudatos ízléssel választottnak, magyar, de egyénien magyar veretűnek tűnik fel, s melyben a lélekrajz mélysége a forma tökéletességével szövetkezik. VÖRÖSMARTY-val együtt lekiválóbb nyelvművészünk. Kevésbé újító szellem, kevesebb új szólást teremt mint VÖRÖSMARTY, de a nyelvnek több meglevő szépségét használja fel, csiszolja ki és illeszti új foglalatba. Nyelve époly zengzetes, de plasztikusabb, jellemzőbb, tömörebb; formaművészete pedig magyarosabb, gazdagabb, fejlettebb, stilszerűbb.

A költői művészetre vonatkozó tanulságait néhány tankölteményben és számos elméleti dolgozatában is értékesítette. Már 1850-ben kifejtette a magyaros rímelés törvényeit Valami az asszonánczról czímű tanulmányában, ugyanekkor megírta Vojtina levelei öcscséhez czímű humoros tankölteményeit szintén a rímről, de a magyaros ritmusról is. Ez utóbbiról 1856-ban készítette alapvető értekezését (A magyar nemzeti versidomról), melyben feltünteti a magyar versben a belső ritmust, a gondolat ütemszerű lüktetését, s a mellett a magyar vers ütemeinek mértékeit rendszeresen elvonja a magyar zenéből. A kompoziczióra és inventióra vonatkozó vizsgálódásainak gyümölcsei: A Bánk bán tanulmányok 1858, mélyreható lélektani elemzésükkel; a Zrinyi és Tasso cz. akadémiai székfoglaló (1859), melyben az epikai hagyomány és az egyéni lelemény viszonyát fejti ki, más szóval az eredetiség kritikáját adja, és ZRÍNYI eredetiségét TASSO-val szemben megállapítja; Naiv eposzunkról szóló tanulmánya középkori, elhangzott énekmondásunk bizonyítékairól 1863; Irói arczképek czímű jellemzései Gyöngyösiről, Gvadányiról és más írókról 1863-4. Mindez más czikkeivel együtt Prózai dolgozatai-ban van összegyűjtve. Végül a költői művészet lényegének, az eszményítésnek kérdéséről írt ép oly mély és szellemes, mint élvezetes tankölteménye: Vojtina ars poetikája (1861.)

VIII.

Ez a hullámos emberszív nedélye:

Halandó létünk czukrozott epéje.

Arany.

ARANY gazdag lelkének érzelmes és pathetikus állapotai, valamint komikai őstehetsége egyaránt költői alakítást kívántak; de komikai ösztöne is rendszerint valamilyen vonatkozásba került komor hangulatával. Vagy groteszk ellentétül kiemelkedett a sötét alapból, sőt azt mintegy elfödözte, mint a Nagyidai czigányok-ban, vagy humorrá, előbb keserű, majd mindjobban szelidülő humorrá, „halandó létünk czukrozott epéjé”-vé olvadt vele, olykor megmaradt tiszta komikumnak, vigasztalódásul, máskor ironiává alakult és szatirai irányt vett. Ezek az alanyi szükségletek a közlélek szükségleteivel és olvasmányainak hatásával kereszteződve hoztál létre epikájának változatait.

A szabadságharcz utáni első években különösen szerette BYRON-t. Az újkori lira ez egyik iránymutatója teremtette meg a szubjektiv eposzt is, s ennek két változatával, az érzelmessel és humorossal Európaszerte iskolát alkotott. Arany 1850-ben mind a két változattal próbát tett. A Katalint-t elsősorban formai kísérletül írta: vajjon sikerül-e a rövid sorú, sürű rímű formát a rímben szegény még alakulóban lévő magyar költői nyelven követni. A mű nemcsak technikailag és nyelvileg sikerült kiválóan (sőt képgazdagságával szinte túllő a czélon), hanem műfajilag is alapvető ujdonság lett költészetünkben; de tartalmi szempontból is fontos, mert a SHAKESPEARE nagy tragédiáival rokon psychologiai érzékkel és tragikai érzékkel dolgozza fel a magyar hagyományból vett tárgyát. Ennek lettek folytatásai a tragikus balladák, stilusbeli társai pedigÉdua (töredék), Öldöklő angyal, Az utolsó magyar (töredék, de vázlata megvan, 1858).

A költő kiábrándult világnézete, párosulva komikai erejével s találkozva a brit költő Don Juan-jának reflexiv és humoros stilusával, ennek stanzáiban hozta létre a Bolond Istókot, melynek I. éneke 1850-ben már megjelent. Ez megint egészen különleges költemény volt nemcsak a magyar irodalomban, mint a szeszélyesen csapongó élczes, szubjektiv epikai előadásnak és erkölcsrajznak, hanem BYRON-nal szemben is; ARANY-nál kevesebb a lyrai ömlés, szűkebb a világkép, de erősebb a realizmus. Hőse nem egy nagyvilági kalandor, hanem egy névtelen talált gyermek, nem gyémánt, csak „békasó”, s milieuje a magyar élet, még pedig az első énekben az alsóbb néposztályé. A nép nincs már idealizálva, hanem inkább árnyoldaláról bemutatva. A költő olyan erős valószínűséggel festi a nyomort és züllést, a mely méltán meglep abból az időből, a mikor a naturalizmus jelszava még nem volt fölvetve Európa irodalmaiban. Az emberi természet gyarlóságainak kegyetlen föltárása, jó oldalainak keserű félremagyarázása annak idején sok olvasóra visszataszító hatást tett, de a hozzáértők észrevették, hogy a torzítás alatt szeretet lappang, s a költő felfogását a cynizmustól erős korlát választja el, az önzőnek festett emberi lélek mélyén nemes érzések forrását fedezi fel a költő. Az 1873-ban írt második ének sokkal szelidebb humorral más milieube visz bennünket, Bolond Istók tanulópályájának keretébe belérajzolja a régi kollégiumi tanítás korképét s a költő deákéletét. Korrajzi és életrajzi adalékaiért épen oly fontos alkotás az egész mű, int sajátos művészi jelenségeiért. A költő még két ének tervvázlatát hagyta ránk.

IX.

Ha méltóbb énekim eldanolandom

(Mátyást, Lajost, Csabát s még vagy hetet!)

Arany.

Nagy lelke azonban nem hagyott a költőnek békét, hogy nemzetének fenségesebb énekeket is mondjon múltunk legdicsőségesebb emlékeiből. Elkezdte megénekelni Nagy Lajos korát, Daliás idők czímmel, a Toldi középső részéül; egy nagy epopoeát akart alkotni hun mondáinkból, dicsőíteni akarta Mátyást, a mint a meghódított Bécsben fényes dalünnepet tart, - erre külön stanzákat kombinált a magyar alexandrinekből a magyaros visszatérő rím alkalmazásával (1855), - Szent István korát, Csanád mondája keretében, melyből egy sokat igérő, a kor levegőjét éreztető archaizáló töredék maradt meg. Mindannyinak megvolt a conceptiója és a hangja, az organikus csírája; egyik érdekesebb, szebb a másinál. Minő gazdagsága az alkotó ihletnek, az epikai hangulatnak! Időhiány, erőmegosztás, rossz egészség, a részvétlenségtől való félelem okozta, hogy „a sok kerített óriás fenék” egy része úgy maradt.

A Toldi-trilógia és a hun eposz terve azonban az 50-es évek elejétől egész életén át foglalkoztatta. Amabból a Toldi estéjét 1854-ben tette közzé. Ennek bajnoki tárgya majdnem ugyanaz, mi az első részé: egy kérkedő idegen bajvívó legyőzése a nemzeti becsület nevében. De ARANY nem ismétli önmagát. Más lesz a nézőpont, az alapeszme, a hangulat s még mélyebb és tudatosabb a művészet. Toldinak utolsó diadalával összekapcsolja halálát. Nem közönséges halállal múlik ki ez a hős, ellenség karja nem vesztheti el: őt a maga haragja öli meg. „Toldi haragja” e költemény tárgya, mint Achilles haragja az Iliásé. Miért haragszik? Mert meghasonlott a haladó világgal, melynek kinövései is vannak s melynek egyoldalú, éretlen gyerkőczei csúfot űznek az ő egyoldalúságával. A két világnézet közt Lajos király tesz igazságot: a leáldozó lovagvilág erénye: a vitézség, s a hajnalodó újkor eszménye: a műveltség egyaránt szükséges, emezzel ki kell egészíteni, meg kell erősíteni amazt. És ARANY is azt a gondolatot hirdeti új költeményében nemzetének, hogy régi, dicső erényünket, a vitézséget tartsuk tiszteletben, de másfelől tegyünk szert új erőre is a műveltségben; és ha eltört a kardunk, dolgozzunk az agyunkkal. A cselekvény iránya is ellenkező az első és az utolsó Toldiban: ott felemelkedés az elnyomatásból és a hirtelen haragban elkövetett emberölés következményeiből; itt összeomlás, midőn a hős maga rombolja le dicsőségét hirtelen fellobbanásában emberöléssel. A hangulat amott vidám, sangvinikus, itt melancholikus. E szomorú, helyenként gyászos hangulatot enyhíti a zsémbelődő vén bajnok zordon alakjába finoman vegyített humor és tarkítja a mellékszemélyek: Bencze és a kapus komikai rajza, de ez ellentét csak még jobban kiemeli az alaphangulat hatását. A lélektani kompoziczio itt még egységesebb, erősebb, mint az első részben; az előadás biztosabb. A színek az első részben elevenebbek, mintegy elemibbek; itt összetettek, tompítottak. B. EÖTVÖS JÓZSEF azt mondta, hogy a Toldi-ért odaadná mindazt, a mit írt és írni fog; de mikor a Toldi estéje megjelent, azt írta ARANY-nak, hogy ez a költeménye még azoknál is magasabban áll, a melyekkel ARANY gazdagította irodalmunkat.

Hogy egy középső Toldi-t is írjon, a hős pályájának tetőpontjáról, az természetes óhajtása lehetett minden olvasónak; először PETŐFI biztatta rá ARANY-t, de már Ilosvait majd egészen kiaknázta a költő, a történelem nem tud Toldiról, a semmiből vett mesének nem lenne a közönségnél hitele. Úgy vélte, ilyen „epikai hitel” nélkül nem támadhat mélyebb illuzió. Azért inkább a magyar lovagvilágot akarta festeni Nagy Lajos korával a Daliás Idők-ben, s e hősök közt Toldit. Egy éneket közzétett belőle 1851-ben, a „Losonczi Phönix” czímű segélyalbumban (majdnem ugyanaz, mint a Toldi szerelme első éneke). De mikor már a hetedik énekig haladt, 1853-ban újra kezdte, most más búsra forduló mesével; vagy tíz év múlva harmadszor fogott hozzá; ez a szerkezet 1878-ban érte meg befejezését s Arany estéjének lett a diadala.

De gazdag lelkivilágának a fenségre irányuló ösztönét a hun eposz megalkotásában szerette volna kielégíteni. Ezt szánta nemzetének a maga legfőbb ajándékául. A krónikáinkban fenntartott magyar hun-monda, egynéhány hozzácsatlakozó szájhagyománynyal, a Hadak útjával, Csaba írével együtt, ez a költői kincsünk még feldolgozatlanúl hevert, pedig Attilát a magyar köztudat a középkor óta históriánk alakjai közé sorozta. Ez anyag epikai hitelét növeli, hogy Európa germán és román népeinek költészetében és  hagyományaiban s ezek közt a világirodalom egyik legnagyobb epikai alkotásában, a Nibelung-énekben is kapcsolatai vannak. Attiláról és mondáiról THIERRY ÁMÉDÉE franczia író ekkor tette közzé híres tanulmányait. Szabadságharczunk bukásának gyászához jól illett a hun birodalom összeomlásának tragikuma s a Csaba ivadékára váró felemelkedés az elbukott nemzet számára is vigasztaló igéretet szimbolizálhatott.

Először Csabáról akart eposzt írni s Attila utolsó hazatértével, menyegzőjével és halálával kezdte. Megvan ez első dolgozatból (1853) az első másfél ének és a hatodik ének bevezetése alexandrinokban és egy gyönyörű hősdal, mint betét, párrímes négyes jambusokban, melyet Keveháza czímmel közrebocsátott, s mely egy kis epopoeával felér, benne a tömeglélek rajza, a nyelv és forma művészete elragadó. Az első ének bámulatosan összpontosított foglalta az Attilára vonatkozó előző mondáknak. Arany művészi lelkiismeretességét és nagyraczélzó becsvágyát mutatja, hogy ilyen kitünő kezdetet sem sajnált eldobni jobb terv és még méltóbb hang kedvéért. 1855-ben nagyobbszerű tervet alkot. Attilát állítja a cselekvény középpontjába s az egész hunmondát fel akarja egy trilogiában ölelni. A hármas szerkezettel eléri azt, hogy mindegyik részben szerves lélektani kompozicziót adhat, másfelől a három részt eszmei egységbe is foglalhatja. A személyek változnak, az egyéni lélek története nem lehet egységes; de a néplélekben végbemenő folyamat s így az alapgondolat is egységes lehet: az apák bűnei megtoroltatnak a fiakban s az ősi erény megőrzött csirái kihajtanak az utódokban. Az alapeszme átnyúlása sokkal szorosabb egységbe foglalja ezt a trilogiát, mint a minő a három Toldi-költeményben van. A húrt is magasabbra hangolta a költő, a naiv magyar forma helyett a nibelungi szakot választotta s ezzel középkoriasabbá stilizálta az alkotást; talán a Keveháza jambusainak választékos dictiója tette elégedetlenné az egyszerűbb, népiesebb hanggal. Ennek a feldolgozásnak meglevő töredékei a hang fenségében vetélkednek a Nibelung-ének leglendületesebb helyeivel. De ARANY olyan nagy művész volt, hogy még ezt is feláldozta. 1856-ban félbehagyta ezt a feldolgozást is. A trilogikus felosztást megtartotta, de visszatért az egyszerűbb hanghoz, a magyar epikai versformához. Abból akarta kicsalni, nem a németből kölcsön venni, a népvándorláskori ódon zamatot és a fenséges színt.

Így alkotta meg 1862/3-ban a Buda halálát mint a trilogia első részét. Etele világhatalom alapítására van hivatva, meg is kapja e czélra Isten kardját, mert méltónak mutatta magát önuralmával a világuralomra. De az emberi nagyságnak árnyéka is van. Etelét odasodorják a körülmények és az ármány, hogy elveszti önuralmát s megöli testvérbátyját,. Buda idősb királyt. Ezzel az egész főhatalom reá száll. A másik két rész (Ildikó és Csaba királyfi) terve szerint az isteni nemezisnek elégtétel kell; Etele nagy birodalmát alapít, de művén nem lehet áldás, mert eljátszotta küldetését. Jóslatot kap, hogy birodalma el fog enyészni, de az a fia, akit még nem ismer, helyreállítja. Rika nejétől ekkor születik Csaba fia. Ez lesz a kedves fiú. De a végzet úgy szövi hálóját, hogy a halandó ember (Krimhilda) megöli Etelét s a főhatalmat Aladárnak szerzi meg. A hódolt fejedelmektől is szítva a testvérviszály átka felújul a fiakban s romba dönti a hun birodalmat. Csaba azonban megmenti a hun nép töredékét s igéretet kap, hogy ivadéka, Árpád visszaállitja elvesztett birodalmukat. A tragikus conceptió így megnyugtató befejezéshez jut s az új honalapítás biztosításával megőrzi a költő az epikai szellemet.

A Buda halála magában is nagy értékű alkotás. Azzá teszi a felfogás mélysége, az emberi dolgok menetében nyilvánuló törvényszerűség éreztetése, a lélektani felépítés tökéletessége, a jellemzés ereje, a világkép elevensége és jelentősége, a korszínezet hűsége, a szemlélet és az előadás törzsökös magyarsága és ódon zamatú ízlése. Megtartotta a költő a kapcsolatot a Nibelung-énekkel, a megokolás összetevő művészetére nézve tanult SHAKESPEARE-től, sok egyébre nézve a világirodalom legnagyobb költőitől, de a legtöbbet hazai forrásból merített: a magyar hagyományból, a magyar néplélekből és a maga lelkéből. Attila, Buda, Gyöngyvér, a hun főemberek alakját, magyar alakok után vagy segítségével mintázta, az életből vett vonásokat emelve, nemesítve, a századok árjába merítve, mint GYULAI PÁL kifejezi. Detrét a magyar hagyomány szellemében formálta ravasznak. Nemzeti krónikánkból vette a vázat a lélektani felépítéshez. Az alexandrin formájában és a népies nyelv alapján meg tudja alkotni a fenséges magyar epikai stilust is. A nyelv egyszerű, de antik méltóságú. Nincs benne keresett archaizálás; nem folyamodik régi szóformák, isemucut és vogmuc-féle alakok használatához; de a magyar nyelv törzsökös szóláskincséből merít, nem neologizál s arra ügyel, hogy minden szó és képzet megfeleljen az ábrázolt kor szemléleti készletének, valamint a lélekrajzban is minden indulat, törekvés, eszme megfeleljen az őskor lelki világának. Rekonstruálja mintegy az ősmagyar lelki életet s megtölti a nagyság szellemével. A költő a Buda halálá-ban megalkotta, a mire törekedett, a monumentális magyar eposz mintáját.

Ez eposz betéte a Rege a csodaszarvasról, mely hangjának, formájának, szemléleti világának és levegőjének magyar és ősi naivságával még a Keveházánál is stilszerűbb alkotás. Az illuziót azzal teszi teljesebbé a költő, hogy a hősdalt egy hun énekmondó ajkára adja, a kinek a tárgyban való naiv elmerülése annál természetesebb.

X.

Egy régi levélen ezt írva találtam.

Arany.

De ezt a művét már Pesten írta meg, a hova 1860-ban meghívták, az önkényuralom alkonyán felélesztett Kisfaludy-Társaság igazgatójává. Új hatáskörében buzgón szolgálta az irodalmat és azáltal a megélénkült nemzeti közszellemet. A társaság működésének programmot adott. Megindította és szervezte a társaság teljes SHAKESPEARE-fordítását, mely a magyar irodalom méltó büszkeségére szolgál. Ő maga SHAKESPEARE legművészibb nyelvű darabjának, a Szentivánéji álom-nak (1863), legrejtélyesebb drámájának, a Hamlet-nek (1867), végül a János király históriájának congeniális fordításával vett részt a vállalatban. Ő mutatta be a Kisfaludy-Társaságnak és a hazai közönségnek MADÁCH Ember tragédiáját is. Az irodalmi élet irányítására is fontos tevékenységet fejtett ki. 1860 őszén megindította a Szépirodalmi Figyelő czímű eszthetikai, kritikai és szépirodalmi hetilapot, mely két évig állott fenn. 1863 elején új hetilapot alapított, Koszorú czímmel s inkább szépirodalmi iránynyal; ez öt félévig állt fenn s 1865 közepén szűnt meg. A két lap nagy tekintélynek örvendett, munkatársai közt az ország első íróit és kritikusait találjuk s bár nem volt nagy közönsége, irodalmunk fejlődésére kitünő hatással volt.

1865-ben az Akadémia titkárának választották meg, az elhunyt Szalay László helyébe. Ebben az állásában működött az 1870-es évek végéig. 1870-től fogva főtitkári czímmel, s végezte az Akadémia adminisztráczióját.

Hivatalos és szerkesztői teendője elég sok idejét lekötötte ugyan, s Pestre költözte után kisebb költeményt igen keveset írt; de az irodalmi foglalkozás felvillanyozta szellemét. Lapjába számos tanulmányt, irányczikket, bírálatot írt; azonkívül fordította SHAKESPEARE tündérjátékát, megírta Vojtina ars poetikáját, s megalkotta a Buda halálát, ezzel el is nyerte az Akadémia 1864-iki Nádasdy-díját; megállapította hun eposzának végleges tervét, épúgy a Toldi Szerelmé-ét, s ennek kidolgozásához új erővel hozzáfogott. Alkotó kedve és ihlete visszatért, s arra készülődött, hogy hivataláról lemondva, Szalontára hazamegy, földet, házat vesz, befejezi megkezdett műveit s költői alkotásainak él, leánya közelében, a kit Szalontára adott férjhez.

És ekkor, a legszebb tervezgetések közben, mikor a Toldi Szerelméből mér öt ének készen volt, ismét lesujtott a villám. JULISKA leánya, SZÉLL KÁLMÁN szalontai ref. lelkész neje, 1865 végén meghalt, az újszülött PIROSKÁ-t hagyva maga után. ARANY szíve össze volt zúzva.

Ez volt a harmadik letörése. A harmadik intés. Szalonta felé elzárta a kilátást egy sírkő.

XI.

Az életet már megjártam.

Arany.

ARANY elnémult. Eltelt másfél év is, míg lassanként újra előszedte munkáját. 1867-ben kiadta összegyűjtött költeményeit, fordított SHAKESPEARE-ből. Az alkotmányos élet visszaállítása, LÁSZLÓ fiának szép haladása jótékonyan hatott lelkére. Viszont azonban testi szenvedések bántották; 1869-től fogva több éven át a karlsbadi fürdőben keresett és talált enyhülést. 1871-től 1874-ig lefordította Aristophanes vígjátékait oly nyelvi és technikai készséggel, akkora komikai erővel, hogy a halhatatlan görög komédia-költőnek ezt a fordítását bármely irodalom megirigyelhetné tőlünk; 1873-ban megírta a Bolond Istók II. énekét s lefordította BURNSnek Kóbor Tamását. 1874-től fogva pedig állandóan dolgozott a Toldi Szerelmén. És egyszerre szép őszi virágzásnak indult ARANY költészete. 1877-ben visszavonulva főtitkári hivatalától, a margitszigeti „tölgyek alatt” ontotta dalait, mint a szabad madár, s egy pár hó alatt annyi kisebb költeményt megírt, a mennyit azelőtt néha öt-tíz év alatt sem. Minő lelkesedés tört ki országszerte, mikor az új termésből a Kisfaludy-Társaság 1878-iki közgyűlésén bemutatták a Tetemre hivást! S minő ünnepi élmény volt mindannyiszor a közönségre nézve, mikor a „kapcsos könyvből” egy-egy ballada vagy más költemény nyilvánosságra került, míg 1879-ben Arany legnagyobb terjedelmű s a kiegyezés utáni magyar költészet legfőbb alkotása, a Toldi Szerelme is megjelent! Mámoros lelkesedés fogadta és ünnepelte a költeményt mindenütt, a minővel a költő azelőtt sem találkozott.

Az Őszikék ARANY visszafiatalodott lelkének bájos termékei. Nagy felindulások nem bántják, élményei, emlékei, kedvtelései, sejtelmei, a környezetében adódó benyomások csalják ki húrjaiból a lehiggadt szemlélődésnek, az élettel megszámolt lélek filozófiájának egy-egy játszi vagy melancholikus, legtöbbször humoros, de mindig tiszta hangját. Az Epilogusban életének boldogság-mérlegét állítja fel; a Vándor czipóban megható humorral örökíti meg ifjúkori szárnyaszegett vándorlását, haza; a Tamburás öreg úrban zenei kedvteléséről fest genre-képet; de vesz mintákat napi környezetéből is: az Öreg pinczérről, a Hirlap árulóról; A tölgyek alatt a saját költői csendélete; a Vásárban czímű költeményében alföldábrándja és honvágya szólal meg. A közdolgok alig ihletik; de Plevna hősi védelme, az orosz kudarcza lelkesedésre ragadja. PETŐFI-re máskor is visszatér gondolata (Harmincz év múlva). Művészeti reflexióinak is nem egy költői kifejezését adja (Aisthesis, Kozmopolita költészet). A közelgő vég képzete felmerül lelkében, de nyugodtan veszi. Az elmulás mélabús, egyéni accordja fejezi be az Ének a pesti ligetről czímű eleven humoros nagyvárosi idilljét. A lélek halhatatlanságának kérdését is felveti ,s lelke vallásos meggyőződésének friss és meleg költői ékesszólással ad kifejezést (Honnan és hová?). Ez is egy analogia CSOKONAI-val, de az ő költeménye már az új materialisztikus világnézetre is feleletet ad. A földi halhatatlanság is több költeményében szóba kerül; érzi, hogy nyomtalanul nem marad pályája, de úgy véli, hogy a hírnév utoljára egy rideg jellé, egy „Fuit”-tá szárad össze.

Ez őszi termésben van balladáinak – nyolc darabból álló – új sorozata is. A közéleti vonatkozás ezekből egészen eltünt, mind általános emberi érdekűek s kivétel nélkül tragikusak (a régieknek alig fele volt az); pedig ekkori lirai költeményeinek hangulati átlaga vidámabb javakorabeli lirájáénál. Most több balladájának veszi tárgyát a népéletből (Tengeri hántás, Vörös Rébék, Népdal, Az ünneprontók), a modern nagyvárosi életből (Híd-avatás) és a társadalom napi krónikájából (de ezt is népi világításban: A képmutogató); csak kettő van a multba költve: Tetemre hivás, Éjféli párbaj. E balladák egyeznek a régi tragikus balladákkal a lélekrajz erejében. GYULAI tanúsága szerint ARANY-nak majdnem olyan érzéki erejű viziói voltak alakjairól, a minőket bennök rajzol. A balladák forrása inkább az egyéni alkotó szükséglet, mint a közszükséglet, melyet azonban eszthetikai irányban fényesen szolgáltak e balladák, nemcsak a lélekfestés erejével, hanem a kompoziczió, a hang, a nyelv- és versművészet új meg új meglepetéseivel. Ez új balladák mindegyikének ismét saját egyénisége van, s a költő művészi ihletébe beleolvad a tárgy hangulata, szinte hangja is. Még olyan játszva költött balladában is, minő a Népdal (Duna vizén lefelé úsz a ladik, A ladik) megvan ez az intenziv tárgyi hang. A ritmusban, a vers zenéjében mintegy a kóló üteme lüktet, melyen a ballada szerb hőse tánczol duhaj és véres kedvében. GYULAI szerint újabb költészetünkben kettőre lehetünk valóban büszkék: PETŐFI dalaira és ARANY balladáira, s ugyanő ARANY-t a világirodalom balladaköltői közt GOETHE mellé teszi.

A Toldi Szerelmében ARANY lángelméje elhárította az eléje tornyosúlt tárgyi nehézségeket s az epikai hitelt is megóvta. Cselekvényének mély érdeket adott a szerelem motivumával, a szenvedély harczával, tragikai válságával és megtisztulásával. A trilogia részei közt ennek alakjai állnak legtöbb vonatkozásban hozzánk, a korrajz és lélekrajz itt legelevenebb, a világítás legvalószerűbb, sőt ARANY-nak összes művei közt anyagában és hangjában legváltozatosabb, cselekvényében és személyzetében leggazdagabb műve ez. Tragikai összeütközésének kibékítő megoldása a mily ritka merész feladat, ép oly tapintatos művészettel felelt meg neki a költő. A nyelv plasztikájának, eredeti fordulatainak, a verselés zeneiségének, új meg új szépségei ejtik bámulatba és gyönyörködtetik az olvasót. Mily gazdag, mily szép, mily édes és jellemző ez a mi magyar nyelvünk, a mint ARANY beszéli! A középső rész egész jelleme, a másik két részszel szemben, közös sajátságok ellenére is újra más. Ez romantikus eposz. Az egész trilogia a magyar lovagvilág eposza; lelki tartalma szerint pedig az ifjú-, a férfi – és az öregkor mélységes költői tükre.

ARANY utolsó éveit a dicsőség sugarai aranyozták be. Felesége, fia, menye, szépen fejlődő unokája, néhány jó barátja körében lelke harmoniát élvezett. Alkotó kedve sem hagyta el. Még 1881-ben rátette kezét a hun trilogiára is, megírt belőle két szép éneket. „Azután beteg lettem.” A törékeny test még egy ideig ellenállt, de egy veszedelmes őszi meghülés következtében 1882 október 22-én a fényes szellem kilobbant.

S ez volt ARANY földi pályájának, utolsó nagy diadala után, utolsó megtörése.

XII.

Egy éltető eszmévé finomul.

Arany

De ARANY szellemének pályája tovább foly s nem is törik meg többé. Művei vérré válnak a magyar értelmiségben, szépségeikkel állandó igézetben tartják lelkünket, szeplőtlen erkölcsiségükkel, színmagyar szellemükkel az egymásután következő nemzedékek lelkét a legnemesebb éltető tartalommal töltik meg.

Irodalmi divatok támadnak és múlnak; mindez a hullámok játéka a fok lábainál, maga a fok szilárdan emeli fejét a csillagok felé. Mikor egy-egy írói csoport azt hiszi, hogy ARANY-tól, mint valami szükkörű népies elem képviselőjétől el kell fordulnia s az egyetemes irodalomtól ihletet és mintákat kérnie: egyszerre csak ott is ARANY szellemével találkozik, és arra a meggyőződésre jut, hogy ARANY művészi kulturája páratlanúl egyetemes, lelkiélete finoman szervezett, modernül differenciált.

A mit végzett, annak egy része beleolvadt irodalmunk fejlődésébe, s onnan ki nem törli többé semmi.

A szabadságharcz előtt, a reformkor tetőpontján, PETŐFI-vel együtt eldöntötte a magyar költészet eredeti, nemzeti irányának győzelmét s a szabadságharcban megnyilvánuló nemzeti öntudatnak az ő szelleme is egyik tényezője volt.

Az önkényuralom idején költészetünk nemzeti irányát mind felsőbb művészi fokra emelte s a világirodalmi színvonalat képviselte; alkotásaival a nemzet hitét, életerejét hatalmasan táplálta.

Élete alkonyán, alkotmányos életünk helyreállítása után, az új eszméket és új nyomokat kereső magyar költészetnek még egyszer példát mutatott arra, hogy a nemzeti szellem és ízlés keretében a költészet általános emberi feladatait hogyan lehet megoldani.

Egész pályája, PETŐFI-ével és kortársaiéval együtt hosszabb idők törekvéseinek volt a koronája. Betetőzve azt a nemzeti irnyú fejlődést, melyet KISFALUDY KÁROLY és köre indított meg költészetünkben, s melynek első nagy hőse VÖSÖSMARTY volt. Még messzebb tekintve, egészen az újabb irodalmunk kezdete óta, BESSENYEI  óta forrongó irodalmi  áramlatok jutottak az ő költészetük által egységes, mély, szabályozott medrükbe. Sőt az ő költészetük és társaiké a fejlődésében mindenkép gátolt, öntudatra későn ébredhetett magyar irodalmi költészetnek több százados mulasztását pótolta. A magyar nép költői géniusza mintegy a kinyilatkoztatás ujságával és hódító erejével lépett általuk a világ elé. Ezredév óta szendergő és gyűlő értékek kerültek elő a népnyelvből, népköltésből, a néplélekből s váltak halhatatlan alkotásaik útján közkincsekké.

Nem csoda, ha oly hosszú lejtő fölött álló alakjuk messzire ellátszik.

PETŐFI elevenebb, lángolóbb szellem s egyéniség szempontjából eredetibb, de a nemzet egyéniségét ARANY egyrészt gazdagabban, másrészt művészibben képviseli.

De jelentősége nemcsak történeti. ARANY élő író s élő hatása bizonyos tekintetben még növekedni fog.

Műveinek egy része – mint minden íróé, lehull az idők rostáján. De jelentős részük, mint az igazi klasszikusoké, túlélik az első divatváltozásokat, s attól fogva nem esnek többé a népszerűség ingadozó szempontjai alá, hanem állandóan népszerűek, kedveltek maradnak, mint a szépnek sajátos és örök képviselői.

Epikus alkotásai, a három Toldi, a Buda halála, a Nagyidai czigányok, balladái, számos lirai költeménye lélektani kompozicziójuk erejével, világnézetük mélységes költőiségével, stilszerű és finom művészi zománczukkal abszolút eszthetikai értéküknél fogva is fennmaradnak.

A tragikum, a komikum és a humor hangköre, e három külön tartomány ép oly őserővel és eredetiséggel, mint fejlett művészettel megnyilatkozva biztosítja e műveinek állandó hatását.

ARANY külön a magyarság lelki kincstárát nagy értékekkel gazdagította. A magyarság szétszórt epikai emlékeit nagy alkotásokba sűrítette, hagyományait restaurálta, új életre támasztotta. Ezek a képzetek, alakok, eszmék, érzésmódok ezután mindig benne lesznek a magyarság lelki világában.

A magyarság költői szemléleteit, hangulatait, nyelvi és ritmikai készletét a legnemesebb ízléssel alkalmazta költészetében. Költészete nyelvi és formai szempontból is rendkívül nemzeti és művészeti érték. Egy kiváló gondolkodó azt mondta, hogy ha van magyar író, a kinek megértése végett meg kell magyarul tanúlni, mert semmiféle fordítás nem ad művészetéről fogalmat, akkor ARANY az az író.

Valóban ARANY a magyar epikai költészetnek, a magyar nyelvnek legnagyobb művésze, a magyar léleknek egyik legfőbb építője.

Mindnyájan lelkünkben érezzük őt és dicsősége – az ő szép mondása szerint – firól fira száll, int egy közös eszme!

(Forrás: Négyesy László: Arany. - Budapest, Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1917.)