Viszontláttam a várost, hol születtem,
s leéltem ifjúságomat;
tudtam,
hogy ott se rokonom, se ismerősöm nincs már,
tudtam,
hogy régen elmosódott emlékezetem,
mégis a házak, girbe-gurba utcák,
a tenger messzi zöldje
felidézték előttem
a megmásíthatatlant, -
a gyermekkor lepergett napjait,
az ifjúságom terveit, sok álmát,
a füstként szétfoszlott szerelmet.
Mindenkinek idegenül,
egy fitying nélkül, azt se
tudva, hol is hajtom le majd fejem,
egy külvárosba csöppentem, ahol
csukott spalettákon túl fények égtek,
s énekszó hallatszott, dobbal kísérve,
a legbelső szobákból.
Egy földig érő függöny előtt göndör,
jóvágású siheder állt, s ahogy
meglassítottam léptem, elcsigázva,
megszólított:
„avva,
úgy látom, az utat nem ismered,
s nincsenek itt barátaid sem;
jöjj hát ide,
itt mindent megtalálsz,
ami egy idegen magányát elfeledteti,
lelhetsz te nálunk
vidám kedélyű, könnyű vérű lánykát,
rugalmas testűt, illatos hajút.”
Bár máson járt eszem, lassult a léptem,
s ő mosolyogva így beszélt tovább:
„Ha téged ez se vonz eléggé,
ó, vándor,
adódnak másféle gyönyörök is,
melyektől bátor s bölcs szív nem fut el.”
Sarum levettem, küszöbén belépve,
hogy a megszentelt sivatag porát
a vigalom házába ne vigyem be.
Az ajtónállóra tekintve,
azonnal észrevettem,
hogy szinte teljesen csupasz, -
s elindultunk a folyosókon
és messziről
már kasztanyetták hangja szállt felém.
(Ford.: Baka István)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése