I.
Rajz, fénykép, festmény
nem maradt róla.
Milyen volt: nem tudom.
Meghalt másfél éves koromban.
- - - - - - -
- - - - - - -
Szava bársonya,
mikor becézett
és mondta: gyermekem!
milyen volt – sose tudom már meg.
Elszállt, mint emlék,
eltűnt, mint illat,
mit szűk szóval apám
szólott róla, csak annyim maradt.
Most már hiába
keresem nyomát.
Hiába szólítom
éltem fényét s lehullt csillagát.
Por fedi már rég,
sűrű, vastag por.
De emléke, míg élek,
kísért a fénylő csillagokból.
(Anyám emléke)
Milyen
volt?
Evvel
a fájdalmasan szép verscímmel kérdezek utána most, mikor önéletírásom kezdő
sorait rovom, és elismétlem százszor: milyen volt? milyen volt?
Mintha
üres levegőbe kiáltanék bele, ahol a hegyek nem verik vissza a hangot.
Mintha
kétségbeesve rimánkodnék süket falak között, melyek nem adnak feleletet.
Milyen
volt?
Apám
a második, majd a harmadik felesége mellett nemigen beszélt az „elsőről”.
Különben sem volt beszédes természetű, különösen az ilyen benső dolgokról nem
tudott megszólalni. Inkább csak gondolkozott és hallgatott. És sóhajtozott
nagyokat és mélyeket.
Amikor
meg nagy ritkán beszélt róla, csak ilyeneket mondott:
„Vele
lehetett haladni.”
„A
kopár, puszta telekre házat húztunk.”
„Boltot
nyitottunk, és mindezt csupasz két karunkkal.”
Csupa
anyagias megfogalmazás.
Milyen
volt? Én nemigen kérdeztem. Ilyen kérdésekkel apámnak nem mertem előállni,
valami szemérmetesség mindig visszatartott. Vagy valami más.
1895.
április 22-én, alig harmincéves korában halt meg. S én alig voltam több mint
másfél éves.
Amit
tudok róla, nagyanyámtól, anyám anyjától tudom, ebből és a szomszédok
elhullatott szavaiból rakom össze vékony, búzaszál karcsúságú, finom alakját.
Milyen
volt az arca, a szeme? Miért halt meg olyan fiatalon? Miért „száradt el a
lábán, mint virág”, milyen ismeretlen vészek rágták el a gyökerét? Harmincéves
volt, még ki sem nyílhatott igazán. Miféle betegségben szenvedett?
-
A lábán száradt el – mind ezt hajtogatták. Ezt mondta apám, ezt nagyanyám, ezt
a szomszédok. Lehet, egyik átvette a másiktól; tetszett a mondás. De mi volt
lényegében?... Ki tudja? Tüdővész nem lehetett, mert a tüdőbaj örökletes. Az én
tüdőmnek pedig nem volt soha semmi baja. Megjártam a harctereket,
sok nyomorúságon estem keresztül, ötvenöt kilós testsúllyal négy és fél évig
hányódtam a harcterek lövészárkaiban, az én tüdőmön csöppnyi folt, homály nem
volt, annyi sem, mint tükrön a lehelet. Aztán azt soha senkitől sem hallottam,
hogy köhögött volna. Mi volt tehát az a „szárazbetegség”? Most már mindegy… Egy
csomó titok, kérdés, amire nincsen felelet.
Házasságuk
után hét évre születtem. Nagyon-várt gyermek voltam. Fiú és első. Minden
meglett volna az örömhöz, boldogsághoz. De az öröm és boldogság helyett üröm,
bánat, sötét aggodalom és szomorúság ülte meg az apácai Bartalis házat. Anyám a
szülés után már nem tudott lábra kapni. Csak hervadozott. Én is állandóan
betegeskedtem. Kétéves koromig majdnem egyfolytában.
Miféle
betegség, miféle nyavalya gyötört? Apám beszélte, hogy párszor a búzát is
megőröltette a halotti torra. Mi tartott meg engem? Mi rántott vissza a halál
széléről? Orvos? Patika?... Ó, nem! Efféle akkor nem is volt a faluban. Ha jött
is a járási orvos Földvárról vagy Magyarosról hetente egyszer, mit tudott az
megállapítani egy féléves vagy másfél éves gyermeknél? És ha receptet írt,
amellyel apám szaladt az Olt hídján keresztül a szomszéd faluba, Nagyajtára, a
patikába, mi volt az? „Édes víz” – mondogatta apám, aki nem hitt az
orvosságokban, mintha az Oltba öntötte volna bele. Mi használt akkor? A
szervezet győzte le a bajt? Ki tudja?...Való, hogy megmaradtam. A sors kegyelme
megtartott, mert: úgy látszik, volt valami feladata a számomra, amit el akart
végeztetni. (De vajon elvégeztem-e?)
Igaz,
nagyon gyenge, sovány gyermek voltam. Sápadt és vézna. Tenyérnyi arc, hosszú,
vékony, „gérbic” nyak, két nagy elálló fül és két fénylő, szürkésbe vesző szem,
melyben valami különös fények égtek. De beteg nem voltam. Úgy látszik,
két-három éves koromig kibetegeskedtem magam egész életemre.
Nem
úgy azonban anyám. Még másfél évet sem töltöttem be jóformán, s ő már nem volt
az élők sorában. Mondják, akkor is beteg voltam, s ő utolsó pillanatáig bölcsőm
mellett állott nagybetegen. Hullt a könnye: magába fojtott zokogással nézte
vergődésemet, és rémülten sikoltott fel, mikor már-már elszállni látszott
belőlem a lélek. A lélek nem belőlem, hanem belőle szállott el. Úgy látszik,
anyám megváltott engem halálával. Utolsó szava és gondolata én voltam.
Apám
megtörve, nehéz bánattal kísérte ki a temetőbe, míg én otthon az apám faragta
bölcsőben a halállal vívódtam.
-
Isten! – fakadt ki keserűen -, ha elvetted ennek a gyermeknek az anyját, vedd
el őt is, ezt a szerencsétlen árvát – vagy gyógyítsd meg!
De
az Isten nem vett el, se meg nem gyógyított – egyelőre.
Apám
nem tudta, mitévő legyen. Ült a bölcső mellett, majd ment a vevőket
kiszolgálni, mert az anyámmal alapított kicsi boltocska éppen most kezdett
fellendülni. Minduntalan megszólalt az ajtóra felszerelt kis csengő, jelezve,
hogy jött valaki. Apám ilyenkor felállt a bölcső mellé tett kis székről, és
sietett át a boltnak berendezett másik szobába.
Azonkívül
a mezei munka is a nyakába szakadt. Itt kopogtatott a tavasz az ajtó előtt, s
azt a pár darab földet, ami volt, meg kellett művelni. Eddig anyám, ha betegen
is, el tudta látni a boltot, és a ház körüli teendőket is elvégezte; apám
élhetett a mezei munkának. Most mind a három nyomorúság az ő nyakába szakadt: a
beteg gyermek, akit etetni, gondozni kellett, a bolt, ahová mind gyakrabban
tértek be a vevők, és a mező is, amely kiabált harsány hangon. És nem volt, aki
főzzön. „Tojásrántottával csak nem lehet örökké élni!”
Nagyanyám,
anyám anyja, igaz, be-benézett segíteni valamit. Tett-vett, rendezgetett,
kotyvasztott egy-egy kis levest, főzött egy hétre való fuszulykát, és ült a
bölcső mellett, amíg apám oda volt, de sokat ő sem tehetett. Hatvanhat éves
öreg özvegyasszony, ő maga is gondozásra szorult. Azonkívül egyetlen gyermekének
elvesztése olyan csapással sújtotta, amelytől azt hitte, nem fogja túlélni.
Nagyanyámnak
a Felszegen volt gerendákból összerótt, egyetlen kis szobából álló háza. A ház
előtt patak folyt. A házacskának margaréta nagyságú ablaka a patakra nézett. Az
ablak előtt fiatal meggyfa nőtt. A holdnyi nagyságú telken a házacskán kívül
kis pajta is lehetett, azonban egy tűzeset alkalmával leégett, és nagyanyám,
aki akkor már özvegy volt, fel sem építtette.
A
„kert”, mert annak neveztük később ezt a kis házastelket, menedékesen emelkedett
a „Küslüget” nevű határrész felé, és a szántóföldek között ért véget. Jól
emlékszem erre a kis házacskára, sokszor aludtam nagyanyámnál, míg egyszer egy
napon aztán nagyanyám halála után szétbontottuk, széthánytuk a kedves kicsi
házat. Csak a meggyfát hagytuk meg még sokáig. De később azt is kivágtuk, mert
meggyérés idején a szomszédok gyermekei rájárta, az ágakat letördelték, a füvet
és a veteményt körülötte letaposták. Sok bosszúság volt vele.
Innen
járogatott le nagyanyám a körülbelül fél kilométer távolságra lévő házunkhoz.
Reggel nyolc óra felé jött, és este, sötétedés előtt ment. Anyám betegsége
idején, de különösen halála után éjszakára sem tért haza, hanem ott maradt
nálunk, végigszunyókálva az éjszakát bölcsőm mellett a széken ülve vagy
elnyúlva a ládán, amelyre egy vastagabb kendőt vagy pokrócot dobtak. Ilyen
alvás után reggel fáradtabb és törődöttebb volt, mint lefekvés előtt.
Apám
nehéz gondok között élt: kit kapjon ápolót-gondozót a beteg gyermek mellé? Ki
legyen, aki főz bár egy hitvány levest? Ki vigyáz a boltra? Ki végzi a mezei
munkát:
-
Ide asszony kell! – mondták a szomszédok és a látogató ismerősök.
-
Ezt így nem lehet sokáig bírni – mondta apám -, ez egy marhának is sok.
A
falusi asszonyok már szerezték is apámnak az új asszonyt. Hamarosan megvolt a
kiszemelt második feleség, egy huszonhárom éves szép fiatal elvált asszony,
akinek magának is volt egy velem egykorú, másfél vagy kétévesnyi leánykája, a
kicsi Mártikó.
-
Ez éppen magának való – mondogatták-biztatgatták apámat. – Neki is van egy
gyermeke, bizonyára hűséges gondozója lesz az árvának.
Így
történt, hogy anyám halála után alig hat hétre apám másodszor is megnősült:
1895. június 3-án feleségül vette László Mártát, akinek szülei odavaló, közepes
módban élő földmívesek voltak. Ő lett felnevelő anyám, akit én édesanyámnak
szólítottam. Az anya fogalmát ő testesítette meg bennem. Úgy szeretett,
gondozott, mintha édesgyermeke lettem volna. Együtt nevelkedtem a kicsi
Mártikóval. Különbséget nem tett közöttünk.
De
amennyire nehezen jött apámnak édesanyámmal való házasságából a gyermek, éppen
úgy megindult a második házasságával. Minden évben pontosan beköszöntött az új
jövevény.
Először
két leány toppant be: a kicsi Anika és Katika. Talán az anyámra való emlékezés
kísértette apámat, hogy második házassága első gyermekét Annának
kereszteltette. A két leány után pedig megindult a fiúk sorozata. Tíz vagy
tizenkét fiú született, írás nélkül magam sem tudom pontosan, már megfelelő
nevet is alig találtak a naptárban a gyermekek részére. Szegény asszony, még
ikrei is születtek egy alkalommal. Egy szülés okozta a halálát is: a
bábaasszony gondatlanságából kapott fertőzésbe halt bele.
A
sok gyermekben azonban nem volt áldás. A tizenhárom vagy tizennégy gyermekből
csak egy maradt életben, Márton nevű öcsém, aki most is él, vasúti nyugdíjas, s
aki a nagyanyám ősi telkén épített házban lakik. A többiek négy-öt hónapos vagy
egyéves korukban meghaltak. Hiába volt minden ügyelet, gondozás, orvosi
kezelés, a gyermekek menthetetlenek voltak. Miért? Ki tudja megmondani:
Az
orvosok hiába jártak apám házához (apám akkor már elég tehetős, jómódban élt,
és nem sajnálta orvosra-patikára a pénzt), hiába hordta haza ő maga a sok
orvosságot, semmi sem segített. Némelyik meg sem várta a következő kis
testvérkét, és már útra kelt. Máskor megtörtént, hogy egyszerre ketten feküdtek
a bölcsőben vagy az ágy végénél, hogy aztán pár hét vagy hónap múlva egyik
helyet adjon a másiknak. A Bartalis ház a születések és a temetések házává
vált. Apám sokszor kifakadt, hogy ő egész életében egyebet sem tett, csak
keresztelt és temetett. Valóban: születés, keresztelés és temetés, ezek voltak
az én legmélyebb gyermekkori élményeim.
Én
azonban a betegségekből kikászálódva, lassan felnevelkedtem. Hároméves koromtól
kezdve már semmi betegség nem ért – mintha addig letörlesztettem volna mindent,
ami rám ki volt szabva az életben -, kivéve a járványos himlőt, amin minden
falusi és nem falusi gyerek átesik. Ámde nagyon vékonypénzű, gyenge testalkatú
gyerkőc voltam. Apám hiába tömte belém az ételt, rajtam nem fogott semmi. Igaz,
keveset is ettem, húst meg éppenséggel majd semmit. Húsadagom legtöbbször egy
önzetlen pillanatban az asztal alá, a macskának dobtam. Apám sokat szidott
étvágytalanságom miatt.
-
Kár, hogy az Isten nem teremtett téged is olyannak, mint a récét vagy a ludat,
hogy erőszakkal meg lehessen tömni – szokta mondogatni. – Nézd a testvéreidet:
Mártont vagy Mártikót, rajtuk bezzeg látszik az étel. Te ki se mehetsz az utcára
rossz időben, egy jó szél is elfú.
Máskor
így gúnyolódott kedvesen:
-
Rakj követ a zsebedbe!
Azonban
én mégiscsak nőttem-növögettem. Kijártam a hároméves óvodát, majd hatéves
koromban iskolába kerültem.
Jóeszű,
élénk elfogású gyermeknek mutatkoztam. Apám látva, hogy a gyermekekhez nincsen
szerencséje, minden gondját nevelésemre fordította. Ami kis ideje volt,
különösen télen, mikor a mezei munka nem foglalta el, elő-elővett és tanítgatott
írni, olvasni, számolni. Azt akarta, hogy mire iskolába kerülök, jól tudjak
mindent.
II.
- - - - - - - -
Eredj el, két lábam, tüske, erdő közé.
- Hátha elfáradok?
Fáradj el, két lábam.
- - - - - - - -
Eredj el, két karom, harcra, viadalra.
- Hátha leszakadok?
Szakadj le, kér karom.
- - - - - - - -
Eredj el, két szemem, messze vándorútra.
- Hátha eltévedek?
Tévedj el, két szemem.
- - - - - - - -
Eredj el, bús szívem, döntő győzelemre.
- Hátha elpusztulok?
Pusztulj el, bús szívem, döntő győzelemben.
(Új hit, új reménység)
Mire
hatéves koromban iskolába kerültem, apámnak már jól menő boltja volt. Alig
győzte hozatni, illetve hozni Brassóból az árut. Mostohaanyám ügyes, iparkodó
élettársnak bizonyult, a bolt vezetésébe hamar beletanult, s házasságával
néhány darab földet is hozott, úgyhogy apám vagyona, gazdasága szépen
növekedett. Már a falu jobb módú emberei között kezdték emlegetni. Szorgalmas,
takarékos, gyűjtő természetű ember volt. Amellett józan életű, a kocsmába soha
a lábát be nem tette. Ahelyett kis kört gyűjtött maga köré. Illetve nem is
gyűjtötte, magától alakult.
Esténként
legtöbbször a közeli szomszédokból kis kaszinóra való társaság verődött össze
nálunk, ahol az egyéni bajaik során megtárgyalták a község ügyeit is. Sokszor a
fél falu véleménye bizonyos kérdésekben az ilyen esti beszélgetések alkalmával
alakult ki.
Újságot
is járatott, egy pesti politikai-irodalmi képes mellékletű hetilapot. Ezáltal
ezek a beszélgetések élénken belekapcsolódtak a nagyvilág ügyeinek
megtárgyalásába is. Benézett ezekre a beszélgetésekre az egyik tanító és néha a
román pap is. A román pap hatására foglalkozott apám avval a gondolattal, hogy
az én elemi iskoláztatásom idején egyik évet a magyar, másikat a román iskolába
járjam, s így megtanuljak románul is. Hogy ez a terv nem valósult meg, azért
volt, mert mire én iskolába kerültem, a román tanító meghalt és a román
felekezeti iskola megszűnt, mert a csekély számú román nem volt képes az
iskolát fenntartani. A román gyermekek is a magyar állami iskolába
kényszerültek.
A
magyar állami iskolának jó hírneve volt. Homlokzatán ott díszlett a nagy magyar
pedagógusok, a tragikus sorsú tudósnak, Apáczai
Csere Jánosnak emléktáblája, melyet a Brassó megyei tanítóegyesület
állíttatott. Az emléktáblával eredetileg Csere János Rabszoros utcában lévő
szülőházát jelölték meg az alábbi szöveggel, melyet Szász Károly költő és
műfordító írt:
RINGATNI BÖLCSŐJÉT KICSINY HÁZ LÁTTA CSERÉNEK,
HÍRESSÉ INNEN LETT AZ APÁCZAI NÉV.
KIS SZIKRÁBÓL LESZ AZ ÉGIG FELLOBOGÓ LÁNG,
KIS CSÁNGÓ FIÚBÓL NEMZETE DÍSZE LŐN Ő.
Azonban
ezt a házat a tulajdonosa a 90-es évek elején átalakította. A táblát le kellett
venni a ház faláról. A tanítótestület ekkor úgy határozott, hogy az emléktáblát
az iskola homlokzatán helyezi el.
A
falunak szép emeletes iskoláját az 1794-es nagy tűzvész után – mikor az egész
falu leégett – építették közös erővel, szép összefogással. A falu apraja-nagyja
dolgozott rajta. Ki követ, ki fát, ki meszet hordott. Még a gyermekek és az
asszonyok is beálltak az építők táborába, téglát és cserepet adogattak kézről
kézre. Az összehordott anyagból a kőmívesek a falakat rakták, az ácsok a
gerendákat faragták és a tetőzetet építették. Az asztalosok az osztálytermeket
padolták, majd a padokat és az asztalokat készítették el. A festők festettek és
meszeltek. Az egész falu lázasan dolgozott, mindenkinek ott volt a keze munkája
valamin.
A
tetőzet közepén tornyocska állott, melyben kis harang függött. A tanév idején
minden reggel fél nyolckor megszólalt, hangja végigzengett a falun, iskolába
hívogatta a gyermekeket.
Így
épült fel és így készült el alig két év megfeszített munkájával a múlt század
60-as éveiben a falu büszkesége, az emeletes iskola, mely ott magasodott és ott
magasodik most is (most már megnagyobbítva) a falu közepén, a templom mellett.
Ennek
a homlokzatára került fel a márványtábla az alábbi átalakított szöveggel:
HOL A KICSINY HÁZ, MELYBEN BÖLCSŐJE RINGA CSERÉNEK?
SZÁZADOK ÉRCKEZE KÖZT ELPUSZTULT, NYOMA SINCS.
ÁMDE SZÜLÖTTJE NEVÉT NEM BÁNTA, S MOST E FALAK KÖZT
MINT TANÍTÓ BUZDÍT GYERMEKET ÉS TANÍTÓT.
És
valóban, az iskola szellemét-munkáját megszabta ez az aranybetűs emléktábla.
Láthatatlanul ott őrködött a tanítók és a tanulók munkája fölött. Mindenki a
legtöbbet akarta nyújtani, ami tőle tellett. Apácára tanítónak kerülni
kitüntetés – ez élt a köztudatban. Ügyes, kiváló emberek kerültek az iskolához.
A falu maga is rendes, jómódú község hírében állott –
vonzotta az embereket. Rendezett, széles utcák, kőből vagy téglából épített
házak,melyek tetején pirosan csillogott a jól kiégetett cserép. A házak előtt
járda. Az utcák bőven kavicsozva minden esztendőben. Az őszi nagy esőzések
idején is majdnem sár nélkül lehetett végigmenni a falun.
A lakossága is szelíd, jóindulatú,
szorgalmas népség. Csak a vasárnapi és ünnepnapi táncmulatságokon borult fel
minden, ilyenkor mindig volt verekedés, bicskázás.
A falu keletkezésének idejéről nagyon
keveset tudunk. Ugyanis, amint már említettem, a XVIII. század vége felé
borzasztó nagy égés pusztította el, amely az akkori feljegyzésekben és az idős
emberek emlékezetében a következőképpen maradt fenn.
1794. július 4-én délután 4 órakor
Csere Tamás kertjében a játszadozó gyermekek tüzet raktak, amely a száraz,
forró nyárban megdöbbentő gyorsasággal terjedt, és pár óra alatt az egész falut
elhamvasztotta. Csak a templomtorony marad meg füstösen, csonkán, ijesztő
felkiáltójelként.
Odaégett az egyházi levéltár,
anyakönyvek, minden feljegyzés, írás, dokumentumok, melyek a falu történetére
vonatkoztak.
A vészharang szavára a mezőkön
dolgozó emberek hazaszaladtak, de oltásról szó sem lehetett, már minden por’ és
hamu volt.
Elégett minden bútor, ruha, gazdasági
és kéziszerszám, csürlő, osztováta. Elpusztultak az összes kis- és nagyállatok, melyek
az istállókban rekedtek. Az emberek úgy maradtak csupaszon, szegényen, csak a
rajtuk lévő ruhákkal.
Sikoltás és jajszó töltötte be az
üszkös gerendák közét. De falum dolgos népe nem tört le, nem esett kétségbe. A
nagy csapás borzalmai után nekifogott az építésnek.
Mint a hangyaboly, ha széttiporják, s
a hangyák kirohannak, ellepik szétrombolt lakásukat, és nekifognak, hogy újból
felépítsék, vagy mint a pók, ha hálóját széttépik s másnapra már újból készen
áll a „remekmű”, úgy falum népe is a csapásból megszépülve, megfiatalodva
került ki. Az emberi munka, a szorgalom, az akaraterő csodákat művelt, pótolta
az elhamvadt értékeket. Nem úgy volt azonban a falu történetére vonatkozó
dokumentumokkal, ezeket nem lehetett porból és a hamuból elővarázsolni. A
szomszéd községek feljegyzéseiből kell kikövetkeztetni és összerakni a nagy égés
előtti időket.
Ezek szerint a falu keletkezése a
tatárjárás utáni időkre esik. Erre utal a község határában mai napig fennálló
várrom is.
A várat egyik írás tanúsága szerint a
XIV. században Nagy Lajos magyar király „fundamentumából építették egy
ingoványos tó között”.Ebben a várban teljesítettek szolgálatot tizenként Apáca
lakói mint szabad határőrkatonák. Ezt látszik igazolni az a körülmény, hogy a
község egyes részei ma is az első, második, harmadik tíz nevet viselik. Apáca szabad várnépe előbb a Höltövény-vár,
később Törcsvár határőrkapitányságához tartozott.
A község neve Hunyadi János 1440-ben
kiadott rendeletében, majd Mátyás király 1460. augusztus 25-én kelt
adománylevelében fordul elő először. Férfilakói részt vettek a Dózsa György
vezette parasztfelkelésben is.
Változás a falu életében és sorsában
akkor következett be, mikor II. Ulászló Törcsvárat a hozzá tartozó községekkel
együtt háromezer aranyért elzálogosította Brassó városának.
Attól kezdve szomorúra fordult Apáca
népének sorsa. Brassó város akkori urai nagy adókkal és más súlyos
szolgáltatásokkal sanyargatták és nyomorgatták az uralmuk alá tartozó
községeket.
Az említett vár ma rom. Miután
szerepét betöltötte, senki sem gondozta, a falak leomlottak, kőanyagát az
építkezésekhez széthordták. Három fala azonban még áll, dacol az idővel. E
falakon latin nyelvű felírás olvasható, mely magyar fordításban a következőkről
értesít.
A keleti oldalon:
„EZTA MŰVET
ÉPÍTETTÉK…
KŐMÍVESEK SOMBORI
JAKAB, …
GYÖRGY TÖRÖK
GYÖRGY, SZABÓ PÉTER.”
Majd alatta kiemelt betűkkel.
„HIGGY, DE NÉZD
MEG, KINEK!?”
A délkeleti oldalon:
„BÍRÓ VOLT GÁSPÁR
JÁNOS, POLGÁROK KIS BÁLINT,
CSERE GYÖRGY,
KISPÁL ISTVÁN, LÁSZLÓ JÁNOS, RECT.
TISZT. CSERNÁTFALVI
MÁRTON.” „GONDVISELŐ SZABÓ
PÉTER, BÍRÓ JÁNOS.”
Az északkeleti oldalon egyetlen
mondat:
„EGYEDÜL ISTENNEK
LEGYEN DICSÉRET ÉS DICSŐSÉG!”
Kisiskolás koromban gyakran kivitt a
tanító a várromokhoz, mikor a falu történetét magyarázta. most csak a vonat
ablakából nézem, ha Brassó felé menet szülőfalum mellett elhaladok.
Pár évvel ezelőtt meglátogattam az
apácai kollektív gazdaságot, akkor nekiindultam, hogy a várat is felkeressem.
Most is náddal és sással benőtt, ingoványos övezet veszi körül, amelyen nagy
bajjal át tudtam vergődni, azonban a várba mégsem juthattam be. A falakat és a
bejáratot sűrű, áthatolhatatlan bozót, embermagasságúra nőtt csalán vette
körül; nem tartottam tanácsosnak beljebb merészkedni, féltem, hogy kígyók és
más mérges állatok raja tanyázik ott.
Kár, hogy Apáca szorgalmas és gondos
népe így elhanyagolja ezt a becses műemléket, mely történelmének egy darabja.
E múltba tekintő kitérő után
kanyarodjunk vissza az én kis életemhez.
Apám beíratott az iskola első
osztályába, ahová én egy kis szívdobogással, de bátran és nagy örömmel léptem
be.
Első tanítómnak nevét – nagy sajnálatomra
– elfelejtettem. Valami furcsa, idegenszerű neve volt, kiesett az emlékezetemből.
A kicsi púpos emberkét Görbének neveztük, ez a csúfnév ragadt rá.Talán azért
nem jegyeztem meg az igazi nevét. Így hívták a gyermekek, így az egész falu. Két
éven keresztül tanított, az első és a második osztályban. Valahonnan Gömörből
került Apácára. Nagyon jó tanító, kiváló pedagógus volt, rajongtam érte.
Nőtlen ember lévén, majdnem minden
nap betért hozzánk esti beszélgetésekre. Sokszor mondta apámnak, mikor látta,
miképp kínlódik velem, hogy beverje fejembe az írás-olvasás tudományát az ő
egyéni, sajátos módszerével:
- Hagyja, Bartalis úr, ne kínozza
szegény gyermeket, majd megtanítom én, ha iskolába kerül.
Nem is volt sok dolga velem az első
osztályban, én már mindent tudtam, amit egy első osztályosnak tudnia kell, sőt
még többet. Százig tudtam számolni, sőt a kivonással is próbálkoztam, először
fejben, aztán palatáblán. Év végén szép, dús aranyozású, vastag jutalomkönyvvel
tértem haza Az osztálynak én voltam az első tanulója.
A második osztályban is ez a kedves,
kicsi emberke tanított. Én igyekeztem ott is megállni a helyem. A kivívott elsőséget
nem akartam kiengedni kezemből.De nem tudom, mi okból, olvasás közben valami
ideges tünet lépett fel, elkezdtem dadogni. Nyelvem akadozott, a szavakat nem
tudtam kimondani. A kedves, kicsi emberke odaállt a padom mellé,és nagy
türelemmel és szeretettel segített, hogy leküzdjem zavaromat, mert rettenetes
izgalom fogott el, valahányszor olvasni kellett. Apám a fülemet cibálta
mérgében. Én keservesen sírtam. De valahogy ez is elmúlt. A második osztályt is
az elsők között végeztem. A dadogás lassanként enyhült, később teljesen
kimaradt.
A harmadik osztályban a „mester” keze
alá kerültem. A mester kántortanító volt tulajdonképpen, a falu legrégibb
tanítója. Talán nem is volt meg az a képesítése, amit a tanítótól megköveteltek,
de nagyon jól tanított, a falu szerette. És amikor az állam a községtől az
iskolát átvette, őt is megtartották.
Nem tudom, milyen módszerrel tanított, de az bizonyos, nagyon
sokat tanultam tőle.Szépen tudott énekelni, gyönyörű tenor hangja betöltötte a
tantermet. A templomban nem az orgonával, hanem hangjával vezette az éneket.
Hátrafésült, hosszú művészhajat
viselt. Fegyelmező eszköze egy, a katedráról a hátsó padig elérő fűzfavessző.
Ha valaki rendetlenkedett vagy fészkelődött a helyén, már ott fütyölt a vessző
a füle körül. Nagy fegyelmet és rendet tudott tartani.
Tanítása mély nyomokat hagyott
bennem. Ő beszélt először a csillagokról, a tengerekről és még sok más előttem
ismeretlen és titokzatos dologról. A számok végtelenségét is tőle tanultuk meg:
mi következett az ezrek és százezrek után?... Micsoda óriási szám a millió,
trillió, billió! Kigyúlt a gyermeki fantáziánk.
A következő évben nyugdíjba ment.
Őszintén sajnáltam, hogy el kellett válni tőle.
A negyedik osztály emlékezetes maradt
életemben. Ekkor érintett meg először az az érzés, amelyet úgy hívnak, hogy
szerelem. Honnan jött, hogy keletkezett – ki tudja?... Egyszerre csak ott volt.
Az osztályt Csere Mihály fiatal
tanító tanította. Csere az évben került Apácára. A magas, barna, jóképű fiú
a falu vendéglősénél, Winklernél étkezett, és talán ott is volt szállásban. Így
történt, hogy beleszeretett a vendéglős legnagyobbik leányába, Mártába, és nemsokára
feleségül is vette. A vendéglősnek Mártán kívül még két leánya volt: Ida és
Lujzika. Lujzika velem járt egy osztályba. Ő volt szerelmem tárgya. Órák alatt
szerelmes leveleket küldözgettünk egymásnak. Egy-egy óvatlan pillanatban már a
tanító nem nézett oda, átdobtuk egymásnak a kis levélkéket, melyek vitték az
először fellobbant gyermekszívek szerelmes, naiv üzeneteit. Egyszer
rajtavesztettünk, a cédula akkor repült, mikor a tanító felkapta fejét. A
levelet elkobozta, de nem csinált nagy ribilliót belőle, már csak Lujzika miatt
sem, aki sógornője volt.
A tavasznak ez az első rügyezése
egész éven át élt szívünkben. Nem is tudom, hogyan és mikor ért véget. Nagyon
boldog esztendő volt. Színeztük a jövőt. Láttuk a házat, ahol majd lakni fogunk
együtt, s amelynek homlokán ott fog ékeskedni apácai szokás szerint a felírás: „Építette
Bartalis János és neje, Winkler Lujza.” Mikor vége volt a tanévnek és beállt a
nyári vakáció, sajnáltam, hogy nem láthatom minden nap. A mezőre menet, kapával
vagy szénagyűjtő vasvillával a vállamon, ha arrafelé vitt az utam, remegve
lestem ablakát, nem süt-e fel onnan drága mosolya.
Az ötödik és hatodik osztályt
osztatlanul az igazgató, Kerekes István vezette. Magas, szőke,félelmetes hírű
ember. Nagy rendet, fegyelmet követelt tanulótól, tanítótól. Hangjától néha
zengett az egész épület. De a vihar hamar elmúlt, és utána csendesen sütött a
nap. Ha szigora volt is, de szerettük. Gazdaságtan órákon az iskola kertjében
megtanított oltani és rózsaágat szemezni. Olykor beengedett a méhészetébe, ahol
nézhettük, bámulhattuk a kaptárokban a nagy sürgést-forgást.
A tanulásban erős versenytársaim
akadtak. Kialakult az osztály élgárdája: Barta Marci,Szabó Imre, Orbán Balázs,
Lázár István. Ki tud jobban? Néha bizonytalan volt az elsőség kérdése: én-e
vagy Barta Marci? De egy természetrajzóra eldöntötte véglegesen a sorrendet az
én javamra. A lóról kellett felelnem, és én az anyagot olyan szépen,
szemléletesen tudtam elmondani, és annyi személyes élménnyel fűszereztem
mondanivalóm, hogy utána már nem volt kétely, az osztály engem tartott első
tanulónak. Barta Marci a második helyre szorult. A számtant, a kamatszámítást
viszont ő tudta jobban.
Az ötödik osztály végével ötünk közül
az egyik, Lázár István – a kicsi Lazika, ahogy mi neveztük – kivált közülünk;
apja beíratta a hosszúfalusi polgári iskolába. Diák lett. Ez a bűvös szó: diák,
először ütött szíven. Mi lenne, ha én is továbbtanulhatnék? Ha én is diák
lehetnék? Nem is mertem egyelőre előállni apámnak evvel a gondolattal,
csak magamban dédelgettem az álmot.
Apám valamilyen mesterségre szánt. Esti
beszélgetések alatt néha emlegette,milyen jó volna, ha kitanulmán a
cipészmesterséget, ezt a gazdálkodás mellett is űzhetném. Vagy ha teljesen a
mesterség mellett akarnék maradni, akkor műhelyt nyitna nekem, csak úgy ömlene
a pénzt. Nekem nem is kellene dolgoznom, csak irányítanám a munkát, dolgoznának
helyettem a segédek és tanoncok. Vennénk bőrt, talpat, miegymást, és vinnők a kész árut a vásárra – egész életemre
el lennék látva. Ez volt apám álma.
De én húzódoztam ettől a gondolattól.
Tanulni akartam, felsőbb iskolába menni. Valami akartam lenni. Hogy mi? – magam
sem tudtam. Pap? Tanító? Állomásfőnök?... Ki tudja, mi élt egy falusi gyermek
lelkében?
A nyár eltelt a nehéz mezei
munkákkal. Kapálás, szénagyűjtés, aratás- jött egymás után. A kaszáláshoz még
nem tett oda apám, arra még gyengének talált. De így is hajnaltól késő estig
kint a mezőn milyen hosszúak és nehezek voltak a napok. Apám néha rám nézett
munka közben. Látta az én sovány, gyenge alakom. Látta vékony, sápadt arcomat
égő napsütésben vagy záporesőben, mikor csuromvizesen húzódtunk be egy-egy fa
alá, várva az eső tovafutását, akkor úgy vettem észre, mintha megsajnált volna:
tényleg, ez a gyermek nem való erre a vad, nehéz mezei munkára, amelyből semmi
haszon nem származik, csak nyomorúság és kínlódás fakad. És újból ápolgatta a
cipészmesterség gondolatát.
Eljött szeptember, beiratkoztam a
hatodik osztályba. A padban a Lazika helye üresen maradt, és én sokat gondoltam
akkor Lazikára, s valahányszor a padra néztem, mindig szívembe nyilallott
valami.
Az őszi betakarodásnak is vége lett,
megszűntek a mezei munkák, és én nagy erővel foghattam neki a tanulásnak.
Esténként az összegyűlt kis társaságnak a pesti újságból olvastam fel a híreket
és az országgyűlési tudósításokat, melyeket rendesen élénk vita követett. A
vitákban én is részt vettem.
A pesti újságnak képes vasárnapi
melléklete volt, mely érdekfeszítő regényt közölt folytatásokban. Ennek
a felolvasása is az én feladatom volt. A hatodik osztályt kitűnő eredménnyel
végeztem. Újból napirendre került a továbbtanulás kérdése.
De hiába volt a kitűnő eredmény,
hiába beszélt érdekemben a pap, a jegyző, a tanító, apám hajthatatlan maradt.
Nem merte vagy nem akarta vállalni a taníttatással járó költségeket. Talán
nemcsak a költségek aggasztották, félt, hogy kiesem a munkából, mert nemcsak a
mezei munkákban voltam már állandó segítsége, hanem a bolt vezetését, a vevők
kiszolgálását is önállóan el tudtam látni.
- Nem és nem! – hajtogatta apám. –
Nem akarom adósságba verni magam. Máskülönben is mi lenne belőled?... Úr?... De
mikor és miféle úr?... És úgy akarsz te is járni, mint László Mihály, a nagyhíres
úrfi?... Az apja kitaníttatta nagy nehezen. Eladta földjeit, teheneit, és most
itt van az úrfi állás nélkül. Öt éve kérvényezget, de az állam nem tudja
elhelyezni.
- Sok az úr, az ingyenélő – tette hozzá
kis idő múlva -, te is így akarsz járni? Mihálynak most, hogy kitanult, nem
fűlik a foga a munkához. Míg az apja, anyja a mezőn dolgozik, ő itthon a hűs
szobában henyél, muzsikálgat, vagy az udvaron, kertben sütteti a nappal a
hasát. Te is így akarsz tenni?
Majd az államra fordította a szót:
- Tetves állam az olyan, amelyik
kitaníttatja fiait és nem tud kenyeret adni kezükbe. Még fináncnak sem veszik
be – tette hozzá.
De ami nekem nem sikerült, sikerült
újból egyik osztálytársamnak, Orbán Balázsnak. Most ötünk közül már kettő tanult
tovább.
Balázs az első osztályból felvételit
tett, így a második osztályban együvé került a kicsi Lazikával. Csak én
maradtam el, csak én, a legjobb tanuló. Ki sem tudom mondani, mennyit sírtam,
mennyit imádkoztam az Istenhez, hogy lágyítsa meg apám szívét, és mehessek én
is „tanóságra", ahogy otthon, Apácán mondták.
A mezőn leültem a szénaboglya tövébe,
vagy félrehúzódtam a barázdába, ahol senki sem látott, és keservesen zokogtam.
Miért vagyok én olyan szerencsétlen? Miért? Miért?...
Balázst kedvezményesek vették fel,
havi hét koronát kellett fizetnie az internátusban. Havi hét korona! – ez hatott
apámra is.
- Ennyit talán én is ki tudnék szorítani.
Megígérte, hogy jövőre el fog
küldeni.
-Megpróbáljuk – mondotta, aztán
hosszú gondolkozás után hozzátette: - Majd lesz valahogy nálad nélkül is.
A jég tehát megtört.
Nálamnál boldogabb gyermek nem volt
akkor az egész vármegyében.
Csak ne volna olyan messze az a jövő
év – sóhajtottam.
Szeptemberben szabály szerint be
kellett iratkoznom az ismétlő iskolába, melynek látogatása hetikét délután
kötelező volt. De az ottani tanulást senki sem vette komolyan, se tanuló, se
tanító. Éppen csak töltöttük az időt.
Én szívszorongva vártam, hogy
teljenek a napok, hónapok, jöjjön a tavasz, a május, amikor be kell adni a
kérvényt a hosszúfalusi polgári iskolába.
Tizenhárom éves voltam.
Végre ez a nap is elérkezett. Egy
délelőtt apámmal elmentünk a jegyzői irodába, és megírattuk a kérvényt. Majd
felszereltük a szükséges okmányokkal, és elküldtük a hosszúfalusi polgári
iskola igazgatóságának, kérve az ingyenes felvételt az internátusba.
A nagy lépés tehát megtörtént. Most
már csak azért imádkoztam, hogy ha nem is ingyenesnek, de legalább
hétkoronásnak vegyenek fel, mint Balázst. De mi lesz, ha teljes díjas leszek?-
szúrt szívembe a rettentő aggodalom. Akkor mindennek vége. De ez lehetetlen, ez
nem történhet meg.
Augusztus elsején kiküldte az iskola
igazgatósága az értesítést a felvételről. Remegve bontottam fel a borítékot, a
levél majd kiesett a kezemből: teljes díjasnak vettek fel. Sírva fakadtam. Vége
mindennek, vége, zokogtam. Apám megsajnált:
- Na, ne sírj, ne sírj! Egy évet csak
kibírok valahogy.
Balázsék is vigasztaltak engem, és
biztatták apámat, mondván:
- Az első évben legtöbbször így
szokott lenni. A következő évben teljes ingyenes is lehet, a tanulástól függ.
Lassan megnyugodtak a kedélyek.
Mostohaanyám nekikezdett az előírt felszerelés: ruha, fehérnemű beszerzésének.
Apával megcsináltatta Laji András keresztapámmal a festett diákládát, amelynek
meg volt adva a pontos mérete: hossza, szélessége, magassága, hogy beférjen az
internátusi vaságy alá.
Nagy izgalomban éltem.
Balázzsal és Lazikával gyakran voltam
együtt. Nem győztem kérdezősködni: mi lesz, hogy lesz? Balázs átvette velem a
nyelvtant és a számtan első osztályos anyagát, hogy felvételi vizsgát tehessek,
s így valamit behozhassak a mulasztásokból. És vártam, számlálgattam a napokat.
Vártam szeptember ötödikét, mikor bevonulhatok álmaim várába, a hosszúfalusi
polgári iskolába, és megkezdhetem boldog diákéletem.
Az aratással már megvoltunk. A nagy,
nehéz, hajnaltól késő estig tartó mezei munkák lejártak. A vad hajsza engedett.
A zabnak kezdtünk neki, ahol nekem aránylag könnyű munkám volt. Apám kaszálta, én
meg szedtem a gereblyés kasza után a rendet, és kévébe kötöttem. A kévéket
aztán felállogattuk, és tizennyolcasával vagy huszonkettesével karikába raktuk,
hogy jól megszáradjanak. Két-három nap múlva jöhetett a kalangyázás.
A zabaratás után a sarjúcsinálás
következett. Apám hajtotta a munkát, hogy minél többet elvégezhessünk, mielőtt
én bevonulok Hosszúfaluba.
- Ott úgyis henyélhetsz eleget –
mondotta. A tanulás nem volt nagy munka az ő szemében.
De ezek az őszi munkák az én számomra
is mind könnyű és kedves dolgok voltak. Míg száradt a sarjú, egyik borzogatástól
a másikig, jó nagyokat szundítottunk a zabkévék árnyékában. De azért mégis
vártam, hogy teljenek a napok és kezdődjék az iskolai élet, amikor nem kell
egyebet tenni, csak tanulni, tanulni.
Boldog várakozásban és készülődésben
teltek a napok, és nem is sejtettem, milyen borzasztó rém leselkedik reám.
Egyik vasárnap délután beállít hozzánk
Lazika, és hív, hogy menjünk fürödni az Oltra. Hűvös, szeles délután – nem nagy
kedvem volta fürdéshez, de mégis elmentem. Lazi hamar ledobta a ruháját, és
beugrott a vízbe. Én a parton vetkőződtem, s mikor ugrásra készen álltam, akkor
veszem észre, hogy a mellem és a hasam táján piros, himlőszerű kiütések, nagy
pettyek vannak. Egy pillanatra megrémültem és visszahőköltem, azt gondolva, jó
volna visszaöltözködni, de a másik perc már döntött; mikor láttam Lazikát vígan
úszkálni a vízben, én is beugrottam. „Semmiség” – gondoltam.
Azonban nem esett jól a víz, hanem
kijöttem és felöltözködtem Halk borzongások és didergések környékeztek.
Fürdés után még elmentünk és
megnéztük Lazikáék egyik közeli kukoricását: van-e már benne tejeskukorica? De
én alig vánszorogtam,botladoztam a tökindák és paszulybokrok között. Nagy
kerülővel tértünk haza. Alig vártam, hogy belépjek a kapun. A verejték kivert.
Azonnal ágynak estem. Nagy lázam
lehetett, mert parázslott minden tagom. Éjjel felálltam az ágyamban - mondotta
apám -, és félrebeszéltem. az eszméletemet is elvesztettem. Apám
nagyon megijedt. Takargatott meleg takarókkal, és gyúrta belém a forró teát.
Másnapra a láz engedett, harmad-negyednapra már felkeltem, a járási orvos el
sem érkezett hozzám, én már járogattam ki a mezőre. Nem volt semmi bajom, csak
fáradtnak és elesettnek éreztem magam.
Egyszer arra leszek figyelmes, hogy
talpamról és a tenyeremről nagy cafatokban hullámlik le a bőr. És elkezdenek
dagadni a lábaim és az arcom. Mi ez? – ijedtünk meg.
Már csak két hét választott el a
várva várt naptól, mikor be kellett volna vonulnom az iskolába. De én úgy el
voltam dagadva, hogy pattant ki a bőröm. Apám is látta, ennek fele se tréfa.
Egy vasárnap délután befogott a
szekérbe, engem és öcsémet fölrakott az ülésbe, és áthajtott Nagyajtára, ahol
egy nagyon jóhírű, tudós orvos lakott. Messze vidékekről eljöttek a betegek
hozzá. Udvara mindig tele volt betegeket hozó falusi szekerekkel. Mi is
behajtottunk. A orvost otthon találtuk. Öcsémnek egy nagyon elhanyagolt sebe
volt. Még a tél vége felé a szánkón beleült egy rozsdás szegbe, mely a végbele
mellett sebezte fel. A dologról nem szólt senkinek, félt, nehogy apám megtudja
és elnáspángolja. A seb állandóan mérgesedett. Augusztusra annyira fajult, hogy
járni is alig tudott.
Az orvos mindkettőnket megnézett.
Illetve velem nem sokat törődött. Miután megtudta az előzményeket és meglátott
engem, azonnal tisztában volt a diagnózissal.
Megnézve öcsém sebét is, mely piros
volt, mint a tűz, és csak kis felületen gennyezett, de hozzáérni nem lehetett,
olyan fájdalmas volt. Tapogatásra úgy érződött, mintha egy kisebb tojás
nagyságú keménység volna mélyen a pirosság alatt.
- No, Bartalis úr, hány gyermeke van
még e kettőn kívül? – szólalt meg az orvos.
- Nekem bizony csak e kettő van
elöl-hátul.
- No, hát akkor figyeljen ide. Sok
jóval nem biztatom. A nagyobbiknak – rám mutatott – rendelek valami orvosságot,
azonkívül csináljanak szénamurhából jó meleg fürdőt, és abban fürösszék
mindennap. És azonnal ágyba fektetni. Sós és zsíros ételeket ne egyék. A többit
majd meglátjuk később.
Még azt is hozzátette, vigyázzanak,
idegenek, látogatók ne érintkezzenek velem, mert a betegség ragályos, különösen
bőrhámlás idején.
- A kisebbik fiút pedig azonnal
meg kell operálni. Az operációhoz két orvos kell, egyedül nem vállalhatom.
Elhívjuk a földvári járási orvost, ketten megcsináljuk.
Apám nagyon megijedt.
Nem éppen attól, amit az orvos a
betegségekről mondott, hanem a költségektől, amibe az operáció a két orvossal
kerülni fog.
- Hát hogy? Hát hogy? – dadogta. –
Ebben a nagy, tudományos világban nem lehet másképpen segíteni, csak
operációval?
- Nem lehet, nem lehet, operálni
kell, értse meg ember, ezt a sebet nem lehet másképpen meggyógyítani. És az
operációhoz két orvos kell.
- No, ha nem lehet, majd megmutatom
én, hogy lehet, meggyógyítom operálás nélkül. – Azzal mérgesen felrakott a
szekérre és hajtott haza. Még a szekéren is zsörtölődött:
- A sok hitvány orvos csak rabolni
tud, azt hiszik, az ember lopja a pénzt.
A távolság Apáca és Nagyajta között
alig két kilométer, de én alig vártam, hogy hazaérjünk és ágyban lehessek.
Otthon ágyam mellé egy nagy tölgyfa
kádat állítottak, megcsinálták szénamurhából és más illatos, gyógyító
burjánokból a fürdővizet, és én fürödtem szorgalmasan az orvosi meghagyás
szerint, csakhogy minél hamarább lábra állhassak.
Eddig öcsémmel egy ágyban aludtunk
lábtól, most nem alhatott velem.
Egy szalmazsákot tettek a földre, őt
arra fektették.
Apám most öcsém orvoslásához látott.
Terve már készen volt. Tudta, öcsém nagyon jó alvó, ha egyszer elalszik, tőle
akár ágyúk is döröghetnek, fel nem ébred.
Egyik napon aztán maréknyi kékkövet
hozott ki a boltból, és azt lisztfinomságúra megtörte. Majd mikor öcsém mélyen
aludt, az egészet a mély ebbe hintette. A rettenetes égető orvosságra öcsém
felordított. De már megvolt a „gyógykezelés”. A kékkő valósággal feltépte a
sebet, és kivetette belőle a majdnem dió nagyságú „rossz húst”, ahogy apám
nevezte, és a gennyet. Néhány nap múlva csak sötét, lilás lyuk emlékeztetett a
mély kelevényre.
- Na látod – mondogatta apám -, a sok
híres orvos csak operációval tud gyógyítani. Én meggyógyítottam operáció nélkül
három nap alatt.
Apám különben ellensége volt az
orvostudományban. Évek folyamán, mikor egyre-másra haltak a gyermekek, akiken
az orvosok nem tudtak segíteni, nagyon kiábrándult minden orvosból-patikából. –
Cukros lé - mondta a patikai orvosságra.
– A természet, a szervezet segít, semmi más. Akinek van órája, él, a többi
elpusztul.
Az én betegségemmel szemben azonban
tehetetlenül állt. Ott feküdtem az ágyban, és fürödtem hűségesen a szénamurhás
vízben, melyet vedrenként mindennap felmelegítettek. Szerettem volna siettetni
a gyógyulást, de én sem tehettem semmit. Csak feküdtem és gondolkoztam. Itt van
szeptember ötödike, és én az ágyhoz vagyok szegezve. Mi lesz? Mi lesz?...
Balázs az indulás előtti napon eljött
búcsúzni. Megölelt és megcsókolt, bár figyelmeztettük, ne jöjjön közel, mert
ragályos beteg vagyok. Vigasztalt, bátorított. A könnyem kicsordult, hogy ő
megy, és nekem itt kell feküdnöm - ki tudja, meddig?... Befelé fordultam, és
csendesen sírdogáltam… Attól féltem, hogyha sokáig húzódik a dolog, apám
meggondolja magát és ha felgyógyulok, akkor se visz el. Akkor én meghalok.
Azonban lassan kezdtem lohadozni.
Szeptember 20-ára már felkelhettem az ágyból. De mi voltam?... Csont és bőr.
Fehér, mint a fal, majdnem kék. A halántékomon át lehetett látni. Az orvos nagy
pihenést és gondos, diétás táplálkozást írt elő. Nagyon gyenge voltam,
tántorogva jártam, de gyengeségem titkoltam, nehogy meglássa apám, mert akkor
vége.
Apámat kezdtem unszolni, menjünk már,
menjünk, nehogy késő legyen. Hiába mondta, ilyen gyengén, ilyen soványan mit
akarok, el fogok pusztulni az internátusi koszton. De én nem engedtem.
Végre szeptember 25-én – jól emlékszem
a napra – apám megrakta a vastengős szekér derekát sarjúval, feltette a
ládámat, ágyneműmet, egyéb cókmókomat, engem pedig belefektetett a finom,
illatos sarjúba, és nyakig begöngyölt egy vastag, meleg pokrócba.
Este kilenc óra tájt indultunk a két
almásszürkével Hosszúfalu felé. Éjfélkor beértünk a botfalusi cukorgyárhoz,
ahol egy vendéglő színjében szoktak a Brassó felé igyekvő szekerek megetetni és
megpihenni. Mi is megálltunk, és enni dobtunk a lovaknak. Én kikecmeregtem a jó
meleg sarjúból, és kinyújtóztattam meggémberedett és elzsibbadt tagjaimat.
Hajnal felé indultunk tovább, neki Brassónak. Sietnünk kellett. Hosszúfalu
Brassótól még jókora távolságra volt, idejében ott akartunk lenni.
Szürke, hűvös szeptemberi reggelre
virradtunk. A Cenk Brassó felett alig rémlett. A távolabbi, Hétfalu fölötti
havasokból meg éppen semmit sem lehetett látni. Riasztó, sötét, nagy,
lomha fellegek jöttek. A szél egy-egy esőcseppet arcunkba csapott, majd mind
sűrűbben vágott a zápor. Apám a lovakat nógatta.
Délelőtt tíz órára érkeztünk meg
Hosszúfaluba nagy havas esőben. Én fejemre húztam a pokrócot, hogy ruhám át ne
ázzék, így nyargaltunk keresztül az egybeépült három falun, míg elértük az
iskolát. A pokróc alól néha kikukucskáltam, de a falukból, amelyeken áthaladtunk,
alig láttam valamit.
Az utcán mindenütt patakokban folyt a
víz. A kanálisokban csobogott a piszkos lé.
Hosszúfaluban a szekeret beállítottuk
az iskola közelében lévő kocsma udvarára, a lovakat bekötöttük az istállóba,
megcsutakoltuk, majd enni tettünk nekik a jászolba.
Aztán bementünk az iskolába.
Jelentkeztünk az igazgatónál. A hatalmas, nagy darab ember szívélyesen
fogadott, és mindjárt intézkedett, hogy a holmikat rakjuk be az internátusba,
ahol már megvolt a helyem.
Azonnal levizsgáztattak az első
osztály anyagából. Két tantárgyból tettem felvételit: nyelvtanból és
számtanból. Már nem emlékszem, miket kérdeztek és tudtam-e valamit, de
átengedtek és beírtak a második osztályba. Az egész vizsgáztatás megvolt tíz
perc alatt.
Ekkor csengettek ki szünetre. A
iskola megbolydult, a tanulósereg, amelybe annyira vágytam, kitódult az
udvarra. Nagy zsivaj, eszeveszett futkározás töltötte be az udvart. Találkoztam
Balázzsal és a kicsi Lazikával, akik nagyon megörültek, amikor megpillantottak
az udvar sarkában. Elláttak tanácsokkal: jó volna, ha ugyanabba a hálószobába
kerülnék, ahol ők vannak. De szólt a csengő újból, vége volt a tízpercnek. A
tanulók dobogva-robogva mentek fel a lépcsőn, be az osztályokba, s aztán csend
lett.
Apám lefizette a külöféle díjakat az
irodában, és sietett vissza Brassóba, hogy még vásárolni tudjon a bolt részére.
(„Ne tegyem meg potyára a hosszú utat.”) Elkísértem a szekérig, és kezet
fogtunk. Ölelés, csók nem volt divat nálunk. Majd felugrott a szekérre,
meghúzta a gyeplőt, rám nézett, és csak annyit mondott:
- Oztán tudod, mi a dolgod! Oztán ne
fizessem hiába a sok drága pénzt!
Én csak annyit mondtam:
- Ne féljen apám!
A szekér elindult, de mielőtt még
megrántották volna a lovak az istrángot, odamentem és átöleltem a két
almásszürke nyakát, és kiesett a könnyem.
Aztán egy darabig még néztem, néztem
hosszan a szekér után, míg el nem tűnt az utcakanyarban, és akkor, akkor mint a
csikó, nagyot ugrottam örömömben. Diák voltam.
Forrás: Bartalis János:
Az, aki én voltam. – Önéletrajzi visszaemlékezés. Kriterion Könyvkiadó,
Bukarest, 1972.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése