Magyar költők és írók Itáliáról

Magyar költőnek lenni mindig szűk sorsot, áldozatos hivatást jelentett, mint ahogy magyarnak lenni is büszke mártírsors Európa nagy nemzetei között. Íróink, költőink évszázadokon át csak szívben vágyakoztak arra, hogy világot lássanak, élményeket gyűjtsenek, magukba igyák messzi tájak szépségét; a „szűk magyar sors” azonban ebben is megbéklyózta, a lehetetlenségek korlátaival vette körül őket. Megdöbbentő elgondolni, hogy tulajdonképpen csak századunk magyar írói és költői, a legújabbak válthatták valóra utazási terveiket. A régi magyar költők legtöbbje vidéken és magányban élt. Berzsenyi, akinek világrengető képzelete sziklákat görgetett ódáiban, és isteni pillantással fogta át a végtelenséget, a Zenittől a Nadirig: sömlyéni magányában és niklai remeteségében írta verseit, titokban, hogy felesége szemére ne vesse a gyertyapazarlást. Csokonai, aki verseiben a franciás rokokó kertjeiben andalgott olasz amorettók játszi körében: gyalog járja az országos Debrecentől Csurgóig és vissza. Bessenyei, rövid külföldi forgolódás és egy szép olaszországi utazás (1768) után három évtizedes pusztakovácsii remeteségében temette nagyratörő álmait, széles körből összehordott európai műveltségének foszlányain rágódva. Jókai, aki csodás képzeletével bejárta az egész világot, sőt a mesék birodalmát is: négy fal között böngészte a lexikon adatait, hogy az írói képzelet hatalmával újrateremtse magában a világ tájait, - Olaszországot is (Egy az Isten). Egy Voltaire, egy Shelley, egy Byron beutazta fél Európát; a régi magyar költők úgy lettek nagy költőkké, hogy át se lépték az ország határát. S ha mégis kijutottak külföldre, akkor vagy bujdosni mentek, „Oceánum mellé”, mint Balassa és Mikes, vagy politikai száműzetésbe vonultak, mint Bacsányi és Jósika – avagy börtönbe vitték őket, mint Kazinczyt, Bacsányit és Szentjóbi Szabót. Itthon is gyalog utaztak, mint Csokonai és Arany -, Máramarosszigetről Nagyszalontára, - vagy ökrösszekéren, poros vidéki országutakon poroszkáltak, mint Petőfi, aki annyi lelkesedést, annyi szépséget tudott kicsiholni szerény alföldi, felvidéki és erdélyi útjaiból is -, hát még ha betelhet vágya, és megláthatja Európát! Úti leveleinek egyikében írja, 1847-ben:

... Holnap indulok Nagyvárad felé Pestre, s onnan a külföldre. Nőtelenségem utolsó hónapjait utazással töltöm. Megnézem a tengert, melyet annyira óhajtok már látni, mert hisz az rokona szívemnek: mély és viharos. Megnézem Shakespeare, Shelley és Byron hazáját, a sötét Angliát, s megnézem Béranger honát, a fényes Franciaországot...

Terve persze füstbe ment. Nemcsak hogy Franciaországig nem jutott el, hanem a lelkével rokon tengert sem látta meg; ez a tenger pedig bizonyára Olaszországot jelentette volna. Örült, hogy úgy-ahogy megélhetett, és két év múlva már az európaival összeforrott magyar szabadságért áldozta életét. S még legújabb költőink egyike-másika is csak álmaiban járhatta be a művelt Európát. Juhász Gyula egy életen át vágyódott országbéli tanári álláshelyein a Nyugat meseszigetei után, - s csak „a képzelet villámröptű vonatján” érhette el őket. „Elérem én is tán Párist, nagy álmok szigetét!” – írja már 1907-ben; de ő is csak képzeletben élhette ki vágyait, úgy, hogy Gulácsy Lajossal, az olasz mesterekért rajongó festővel, „Giotto jó utódával” a kávéházból „A Kőröst néztük, és láttuk Velencét, A kávéházban Goethe ült velünk, Esengtük Grandet Eugénia szerelmét...”

Nem a vágy, az utazás vágya, a kulturális szomjúság hiányzott költőinkből. Hiszen így, a fájdalmas távolból is magukba itták Európa egész kultúráját: Balassa a humanista költőket – köztük a nápolyi Marullust – és a renaissance friss szellemét, Zrínyi egy Tasso eposzi álmait, Berzsenyi Horatius ihletét, Bessenyei, Csokonai és Kazinczy kissé mindent, ami akkor az európai kultúra része volt, Goethe-től Metastasio-ig, Kölcsey a Herder-i jóslatot, Vörösmarty, Petőfi és Arany Victor Hugo-ot, Shakespeare-t és Aristophanest fordítanak, és Dante-ért, Bérenger-ért lelkesednek.

Az európai kultúrtájak fölkeresése azonban nagyrészt vágyálom maradt számukra. Pedig az írónak, a költőnek mindenki másnál nagyobb szüksége van arra, hogy költői képzelete meggazdagodjék a világ arcának szépségével, s megihlesse a tájak, népek, városok, képek és szobrok művészete. Jól látni ezt azokon a költőkön, akik mégis kijutottak külföldre, s költői fejlődésükben nevezetes mozzanatok, műveikben szép részletek őrzik a megbámult szépségek emlékeit. Meglátszik ez azokon a régi költőinken is, akik a mostoha sors ellenére is elvetődtek Olaszországba. Kétségtelen, hogy legtöbb személyes irodalmi kapcsolatunk Itáliához fűződik, s ezek a személyes élmények mindig megtermékenyítették költőinket. Már első „európai” költőnk, Janus Pannonius is tisztában volt azzal, hogy a tájnak formáló ereje van a költőre: „Mert lám, a táj áthatja ám a lelket – hol kelt a vers...” -, írja olasz költőbarátjának, Galeotto Marzio-nak (1458). Költészete mutatja, mit köszönhetett Itáliának és az olasz humanista irodalomnak. Balassa is tanult a nápolyi Marullustól. Zrínyire döntő hatással volt olaszországi tartózkodása, amelyre nevelője, Pázmány Péter küldötte a 16 éves ifjút. Ha csak Tassot ismerte volna is meg ekkor, már az is megérte volna ezt a külföldi utat. Faludi, a tudós jezsuita költő felett sem suhant el eredmény nélkül az az öt év, amelyet a Szent Péter-templom magyar gyóntatójaként töltött Rómában. Kisfaludy Sándort a közös hadseregbeli katonasors vitte Milánóba; mikor pedig Napóleon elfoglalta a várost, a költő Provenceba kerül, de oda is Petrarca verseit viszi magával, amelyek aztán ihletői lesznek Himfy Szerelmeinek. Öccsét, Károlyt kalandos természete, műveltségszomja és szegénysége vonzza Itáliába; gyalog megy le, s útközben kis képecskék eladásából él. Petőfi rokonszenvét az olasz szabadságtörekvések nyerik meg Olaszország számára; ennek emléke „Olaszország” c. verse (1848). Aranyt viszont Tasso és Dante lángelméje kötötte Itáliához.

Századunk elején végre megoldódott az a bénító varázs, amely a haza földjére nyűgözte le költőinket és íróinkat, korán átláttatva és átéletve velük a visszavonhatatlan vörösmartyas igazságot, hogy ez az a föld, amelyen kívül nincsen számunkra hely. A modern életforma, a technika fejlődése végre ledöntötte a „szűk sors” korlátait, s művelt szellemeink ettől kezdve időről-időre személyesen is találkoztak Európával.

Legújabb irodalmunk bizonysága szerint két igéző táj vonzotta legjobban íróinkat és költőinket, két ihlető európai középpont alakult ki: Párizs és Olaszország. Amott a szabadság és bohémség páratlan levegője vonzott; emitt a táj szépsége, a városok költészete és a művészet bűvölt -, a kék ég és a dombok, amelyek annyira emlékeztetnek a Dunántúl egére és halmaira. Mintha az észak-keleti magyar honvágyát jelképezné ez a sóvárgás a Dél után; hiszen azt mondják, hogy Keletről elvándorolt őseink is tulajdonképpen a csábos Lombardia felé igyekeztek. Tény, hogy irodalmunk tanúsága szerint ez a két táj vonzza leginkább a magyar lelket. Nyugattól olykor szellemet, Itáliától művészetet tanultunk. Mintha mégse üres szóbeszéd lenne a magyarság latin vonzalma, sokat emlegetett mediterrán szelleme, amelyet néhány évvel ezelőtt ünnepeltek Babitsban, a San-Remo-i díj elnyerésekor. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen Párizs és az olasz városok, ez a két latin táj ragadta meg az írók és költők, a szellemi vezetők érdeklődését és rokonszenvét.

Ennek a vonzalomnak érdekes bizonysága az, hogy költőink ezt a két tájat éneklik meg leggyakrabban verseikben a külföld változatos panorámájából, s íróink ezt a két tájat választották legtöbbször regényeik elbeszéléseik színhelyéül. Párizzsal kapcsolatban a költők közül elég Adyt említenünk, a szépírók terméséből pedig Ambrus Zoltán, Márai, Laczkó Géza, Vaszary Gábor és Hevesi András párizsi regényeit. Az olasz tájat és városokat ennél is több költőnk és írónk szőtte bele műveibe. S nemcsak történeti regényekről van szó, amelyeknél a választott téma már eleve megköti a színhelyet; nem is csak antik római földön játszódó regényekről, amilyen például Móra Ferenc nagyszabású „Aranykoporsó”-ja vagy Kosztolányi „A véres költő” című, Néróról szóló lélektani regénye; hanem modern társadalmi regényekről is,amelyeknek önkényes színhely-megválasztása kétség kívül az író egyéni vonzalmáról tanúskodik.

Bizonyára érdekes végigfutni azokon a költeményeken és regényeken, amelyek egészükben vagy részleteikben a modern olasz tájakhoz, városokhoz fűződnek; hiszen ezek immár behálózzák Olaszországot, valóságos helyszíni térképrajzot adnak az olasz földről. Induljunk el tehát „a képzelt utazás villámröptű vonatján”, utazzuk be Olaszországot, és válasszuk vezetőinkül a magyar írókat és költőket. Szemlénk természetesen nem törekszik teljességre, már csak azért sem, mert anyagunk túlságosan bőséges; inkább csak a legjellemzőbb olasz tájakat és városokat illusztráljuk egy-egy költeménnyel vagy regényrészlettel.

*

Mióta Adriánkat, fájdalom, elvesztettük, többnyire a Tenger az első nagy élmény, amelyet az olasz föld ad meg nekünk. Ez a találkozás, amikor az ember, a tengertelen magyar először néz szembe a legközvetlenebb végtelenséggel, a végtelen tengerrel, megrendíti a fogékony lelket. Ezt a nagyszerű élményt örökíti meg Szabó Lőrinc, mai költőnemzedékünk egyik legkiválóbbjának verse, a Trieszt előtt. Mikor a pesti villamoson a dunai hídra fut föl, mindig eszébe jut a tenger – írja -, az az élménye, amikor a Karszt sziklafalai között robogva izgatottan várta a vonatablaknál a tenger feltűnését.

... s egyszerre csak

mintha elfújták volna, jobbról

az utolsó fal leszakad,

és hangtalan, kék robbanásként

végtelenné nyílik az ég

s vele nyílik egy másik ég is,

mintha alánk terítenék:

a borzongó, kékhúsú tenger,

nagy, lassú barázdáival,

s rajta napfény, és felleg árnya,

s vitorlák, és felleg árnya,

s vitorlák, fehér lepkerajz.-

Beh szép volt! És be szép, hogy így jött,

ilyen egyszerre az egész!

Láttam, és azóta se múlik

az óriási meglepetés.

Láttam a szépet, itt maradt a

szememben, csak behúnyni kell,

s ha megvakít is az irígy sors,

ezt soha már nem veszi el.

Trieszttől már nincs messze a mási kedvelt magyar városélmény: Velence, ahol annyi magyar szót lehetett hallani tavasszal és nyáron. A lagúnák költészete, a Szent Márk-tér varázslata évszázadok óta megfogja az utazó lelkét -, a magyar lelket is. Nem csoda, hogy amikor Babits Mihály, Dante méltó tolmácsolója először járt „Szent Márk dicső terén”, nagy költőelődje, Zrínyi ködlött fel lelki szemei előtt, - a „másik bús magyar”, aki szintén ott „tiport hatalmasan” döngő csizmáival a márványon, „s lelke tombolt, látván sok harci jelt ős ívek oldalán”. Babits szonettje (Zrínyi Velencében) szinte azt sejteti, hogy a Szigeti Veszedelem, a nagy hősi éposz ihlete itt fogant meg Zrínyi lelkében; s annyi valóban tény, hogy Tasso, az olasz költő adott hozzá mintát:

... Alkonyfelhő borult lagunára, piacra,

felhőn az angyalok készültek már a harcra,

melyre a holtakat felkölté Alderán.

Hogy a mai intellektuel számára milyen élmény ez a különös város, azt legjobban Sőtér István, a fiatal író Fellegjárás című regénye tükrözi. A regény egyik főhőse, Konstantin, a kultúrával szinte dekadensségig telített, már-már betegesen érzékeny esztéta típusa. Ő „átéli” a városokat, a tájat, a művészi alkotásokat. Olaszországi utazása közben írt naplójából való ez a részlet:

... Tizenhat óra Budapesttől Velencéig, robogó vonaton, kőszénfüstben, álmatlanul, éjtszakai hidegek emlékével, melyekből átmenet nélkül zuhanunk az észak-olasz síkságok forró párájába! E tizenhat óra mégis Velencébe torkollik, mágikus érthetetlen módon, pedig oly kevés köze van hozzá, hogy utolsó percig kételkedem, nem merek hinni a csoda megvalósulásában... Az idő csodáját számomra Simone Piccolo temploma fejezi ki legérthetőbben: magas, zöld kupolájával, a pályaudvarral szemközt... Köröskörül a lagúnák mélyebb-zöld vize, a nap ideges villódzása, nyugtalanítóan lengő, rőtarany szőnyeg a márványhíd hajlatában (zászlók, lengő vásznak mindig zavartak, idegesítettek) – biztonságomat végleg elvesztem a visszfények, ingó, billenő tárgyak között, melyeket a lagúna himbál. (Ellentét: a lapos, napsütötte vidék, melyet Velence és Trieszt között átszelünk, tanyáival, unalmas útjaival és megtévesztő harangtornyaival, melyekben mindig Velencét szeretném üdvözölni – ez a vidék vezethetne Kecskemétnek és mi sem váratlanabb, mint a megérkezés, a kíméletlen csere, mely a szárazföld unalmát, semmitmondását felváltja a legijesztőbb városfantazmagóriával: Velencével.)...

Ilyen modorban folytatódik a napló, a Canal Grande-ról, a Márkus-tér nappali és esti varázslatáról, a Doge-palotáról és a Szent Márk-templomról („A templom kisebb, mint gondoltam, bútorszerű, ékszerhez hasonló...”; este „csúcsai még alacsonyabbak, azt hiszem, kézzel is felnyúlhatok a kupolákért”), Tintoretto képeiről: egy nagyon művelt, nagyon szellemi író finombenyomásai. Az impressziók az esi kivilágításban úszó Szent Márk-téren szinte örömujjongásba csúcsosodnak: „... hátradőlök, remegő izgalommal – írja Konstantin -; csodálatos éjtszaka: a boldogságot,mit régóta szomjaztam, megszületni érzem...”

Egészen különös hatással van Velence Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének hősére, Mihályra is. Ez a Mihály különleges lelki hatások alatt a nászúton akarva-akaratlan lemarad fiatal felesége mellől, s ebben a tényben szerepe van az olaszországi utazás misztikumának, - többek között a velencei sikátoroknak is.

... A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.

Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak és elhagyták a Canal Grandet a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín derűje. Mert Mihály most volt először Olaszországban, harminchat éves korában, a nászútján.

Hosszúra nyúlt vándorévei alatt mindenfelé megfordult, Angliában és Franciaországban éveket töltött, de Olaszországot mindig elkerülte, úgy érezte, még nincs itt az ideje, még nem készült fel rá. Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el, mint az ivadékok nemzését, titokban félt is tőle, félt, mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől...

Már az első éjjel izgalomba ejti Velence varázsa: egyedül felfedező útra indul a szállodából.

Eltávolodva a Canal Grandetól, amely mentén állt a szállodájuk,a Frezzeria körüli utcákba jutott, ahol ilyenkor éjszaka is sok velencei járkált, azzal a különös hangyaszerűséggel, ami ennek a városnak a lakóit jellemzi. Így került a sikátorok közé.

Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sötétebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben lévő házsort, a hallgató nagyablakos házakat, amelyek mögött, úgy gondolta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.

Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről – a gyermek, aki kertes villák lakója, volt, de félt a tágas dolgoktól – talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett és emberéletek egy karosszékben: de ez sem biztos.

Így bolyongott a sikátorok közt...

Szerb Antal különös lelkivilágú regényhősének érzékenysége a maga módján már visszahat Velence titokzatos varázsára. A legrajongóbb Velence-imádatot mégis Márai Sándor önti szavakba, a Vendégjáték Bolzanoban lapjain. A regény főhőse Casanova, a hírhedt kalandor és nőcsábász vonásait ölti magára. Casanova tudvalevőleg Velencében született. Márai egy képzelt kalandját írja meg a könyvben. Casanova másfél évi rabság után, amelyet a Doge-palota pincebörtöneiben töltött, Bolzanoba érkezik. Ott kísérője, Balbi, a pap, ócsárolni kezdi Velencét. Casanova azonban szenvedélyesen szülővárosa védelmére kel:

...Mit tudjátok ti, őgyelgők, vándorok, naplopók, levanteiek, mit tudjátok ti, hol lakik az Isten és merre van Velence? Ültök a csapszékben, a Merceria sikátoraiban, szörpölitek a savanyú bort és azt hiszitek, ez már Velence! Megtömitek bendőtöket hallal és hússal, pástétommal és szálas tésztával, dolce-val és szagos sajtokkal, s azt hiszitek, ez már Velence!... Velence nem a dózse és a messergrande... nemcsak a harangozó a Márkus-téren, a galambok a fehér köveken, nemcsak a kutak... Velence nemcsak az, ami látszik. Ki ismeri Velencét?... Ott kell születni, hogy ismerje az ember. Be kell szívni, az anyatejjel, dohos-fanyar, áporodott illatát, ezt a romlott és nemes illatot, amely olyan, mint a haldoklók lehelete, s olyan, mint egy boldog óra emléke, mikor nem féltünk az élettől, sem a haláltól, s testünk minden rostját, értelmünk minden szögletét betöltötte a pillanat varázsa, a valóság szédülete, az öntudat elragadtatása, hogy itt élünk a földön, Velencében. Áldom a sorsot és földig hajolok a végzet előtt, boldogságomban és büszkeségemben, hogy velenceinek születtem! Köszönöm az égnek, hogy az első lélegzet, melyet beszívtam a földön, a lagúnák rothadt-bölcs illatával volt telítve! Velenceinek születtem, tehát minden enyém, amiért élni érdemes, ajándékba kaptam a szabadságérzést, a tengert, a művészetet és a szép szokásokat, s tudom, hogy élni annyi, mint harcolni, s harcolni annyi, mint igazán és rangosan velenceinek lenni! Boldogság!...

Ez csupán ízelítő Casanova tirádájából. Ezekbe a rajongó hangokba csak egy humoros regény fintora szól bele: Karácsony Benő, az erdélyi író Utazás a szürke folyón című regényéé. Hőse, Sebestyén Károly Jakab Hektor, egy pedáns, szemüveges kis vidéki patikussegéd szűk kis világából egyszerre csak Párizsba és Velencébe csöppen, és mivel Velence rendkívüli valami, nehezen tudja beilleszteni az ő megszokottságok keretei között mozgó életébe. Csupa kiábrándulás várja ott:

Nem sokat gyönyörködött a lagúnák városában, annyi szent. Pedig készült rá szorongva és áhítattal. Ilonával többször emlegették Velencét. Ilona javarészt arról beszélt, hogy ha az ember piacra akar menni Velencében, vagy zongoraórára, csónakba kell ülnie. Őt a paloták érdekelték, a márványablakok s a templomok; igazában nemi s ezek, hanem a nagy és tanulságos kaland, a műtörténelem és szerelem összeolvadó élménye. Felajzotta magát, mint egy íjat. A húr elpattant, de nem úgy és nem akkor, mikor várta s ő, kilőtt nyílvessző, Velence ragyogása helyett Velence rossz szagú kulisszái mögé talált. Reggel indult el a vasúti állomás közelében lévő szerény szállodájából és dél volt már, amikor végre kiérkezett a tengerhez. Sikátorokon ődöngött át, hidak lépcsőin ment föl, de mindjárt le kellett ereszkednie. Kapott valami kivonatot, de erősen híg és rossz ízű kivonatot Velencéből. Zegzugokat, köveket és poshadó vízszagot... Az elméleti „utazás Velencébe” és ez a gyakorlati kódorgás Velence kusza térképén, olyan viszonyban voltak egymással, minta marcipán édessége és az éjjeli szekrénybe ütődő fej botor sajgása. Egy kapun írás csüngött: pittura fresca. Azt hitte, freskóképeket láthat a házban, belépett, de mindjárt össze is kente könyökét a kapualj friss mázolásán. Ez volt a pittura fresca. Friss mázolás...

Ne ütődjünk meg: ez csak a humoros, sőt szatirikus író karikatúrája Velencéről, - egy olyan íróé, aki talán már kissé giccsesnek is tartja Velence túlságos emlegetettségét és szokványos nászutas-romantikáját. (Nem is ebben rejlik Velence igazi varázsa.) Az az ügyefogyottság azonban, amellyel Sebestyén Károly Jakab Hektor csetlik-botlik Velencében, sokkal inkább reá jellemző, mintsem Velencére.

Még számtalan regényrészletet idézhetnénk a „lagúnák királynőjéről”; de vonatunk máris a másik tenger felé rohan Lombardián keresztül. Itt, Velence, a Garda-tó és Milano vonalában játszódik Cs. Szabó László kisregénye, A kígyó. Cs. Szabó is egyike azoknak a magyar íróknak, akik áhítattal jártak Itáliában, és európai műveltségüket gazdagították a helyszíni tapasztalatokkal. Kisregényéből Milanoról írtrészletet idézünk:

... Harmadnap Milánóban voltunk. Ágnes nem érezte jól magát. De én még nem láttam nőt, aki összebarátkozott volna ezzel a várossal. Van egy fajta geometrikus város, festészet, muzsika, vers, amelyből az asszonyok örökre kimaradtak. Az igazi férfi néha jobban meghatódik a geometriától, mint az érzésektől. De ilyenkor ne számítson női segítségre...

A kisregény férfihőse, László már fogékonyabban ragadja meg a város lelkét:

... László egyedül maradt Milánóval. A paloták behajtójában tompán égtek a függőlámpák, köd ereszkedett a dóm köré, a félig felbontott régi városnegyed egy fantasztikus római romvároshoz hasonlított. Egy templom állt a zöldségpiacon, a meg-meglibbenő bejárati függöny mögött fény villogott. Pörkölt kávé, rántott hal, articsóka, narancsillat úszott a levegőben. Az olaszok olyan áhítattal vacsoráztak, amilyennel mások a világ értelmét keresik. Mintha egy hiányérzettel kevesebbjük volna, az asztali áldás is jobban esett nekik, mint a többi népnek. Igazi latin óra volt, megoszlott az édeskés illatú vecsernye s a terített asztal közt...

Milánótól északra, a Comoi-tó és a Lago Maggiore örök tavaszát és színes virágzuhatagját Babits egyik verse idézi: A gonosz hortenziák. A Lago Maggiore partján írta, a Villa Leoncavallo-ban, az utolsó olaszországi útján. A beteg költő novemberben is tavaszban jár a hortenziák között, s szinte lelkiismeret-furdalást érez, hogy itt kék az ég, érik a gyümölcs, szikrázik a tó vize és vertarany a felhő, míg otthon, hazájában már lehullt a levél a fákról.

Hogy adok majd otthon számot

a sok lombjavesztett fának??

Oh Pazar, hiú világ!

Vezekeljetek helyettem,

hervadó hortenziák!

A Liguriai Tenger partján, a monumentális genovai kikötőben ismét Szabó Lőrinc fejezi ki a modern ember lelkesedését. A költőnek abból a korszakából való ez a vers, amelyben az expresszionizmus költői izzásával lelkesedett a modern élet vad ritmusáért és a technika vívmányaiért (1925). Az utazás boldog izgalmától, szépségáradatától mámoros költőt a lelkesedés izzó fokára hevítik a genovai kikötő szédületes forgalma, vegyesen rázuhogó benyomásai. Genovában látja a modern élet jelképét, amely márványt és szennyet egyként sodor áramában. Az ő lelkének szimbóluma ez a város, ez a „zsúfolt kikötő”, amelyből végtelen távlatok nyílnak, hatalmas hajók indulnak a világ minden tája felé, és az egész nagyszabású színjátékot egyetlen hatalom irányítja: a mindenható Pénz, a modern bálvány, - mialatt a Világítótorony „az alvó Genova fölött a végtelenbe néz”.

... Genova, nézlek ámuló szemekkel,

hegyek körútján fut villamosom.

Genova, vér, évezredek!

Mennyi tékozlás, pompa, hatalom!

Nagy kékkarját kitárja lenn a tenger:

hajók érc-frontja, sűrített erő;

szédült iramtól fuldoklik a szám,

az én lelkem is zsúfolt kikötő!...

(Óda a Genovai kikötőhöz)

A humorista író persze más arcát is felfedezi a városnak: a nagyszerű mögött a festőien groteszket. Móra Ferenc például, a kedves humorú szegedi elbeszélő az eldugott, szűk kis utcák romantikáját rajzolja elénk, - olyan képet, amelyet a modern szemű fényképező is bizonyára átszűrne lencséjén. Az írónak abból az elbeszéléskötetéből való az idézet, amely csaknem teljes egészében egyik olaszországi utazásának köszönheti megszületését; címe: Beszélgetés a ferdetoronnyal.

Genua, április.

Vagy négyszáz lepedőt, vánkoscihát, inget, mit olvastam meg Genuában egy álló helyemben a „Szent Brigitta teknőjé”-ben. Félreértés ne legyen belőle: ez nem valami mennyei mosóintézetnek a szerelvénye, hanem egy keskeny szurdok a Genua superba legősibb negyedében.  Az olasz neve Truogoli di S. Brigida s híressége abban áll, hogy itt nemcsak signorinákat lát az ember az ablakban, hanem a dessous-ikat is látja az ember a feje fölött. A négy-ötemeletes palotasorok közt minden emelet magasságában ruhaszárító kötelek vannak kifeszítve s azokon lengenek, ringnak, feszülnek,dagadnak a járókelők feje fölött a legintimebb ruhadarabok...

A lelkies költőnek megint mást mond a tengeri táj, az olasz Riviéra. Nem a Szabó Lőrinc-féle izzó dallamit sugallja, hanem a lélek szemlélődésére ösztönzi a végtelenség hullámverésével, és a saját életének szimbólumaival fonja körül. Sík Sándor, a papköltő a maga életének hullámverését hallja ki a tenger morajától. A szél az ő életének csónakját is sodorja, s holnap tán már más tengerek, új egek intenek feléje. Viareggio-ban, 1925-ben írt versének, a Hullámmoraj-nak ez a befejező versszaka:

Csak zúgjatok, örök habok:

Én is egy kis hullám vagyok.

Testvér nekem a mélyi dal,

S a lelkem rá rímet sugall.

Ó, édes ülni köztetek,

Hullámok,rímek, életek,

S hallgatni szívem halk dalát:

Az öröklét mély dallamát.

A Tenger nemcsak az intellektuális férfinak élmény: élmény az minden magyarnak, a tősgyökeres magyar parasztnak is. Csakhogy az a tengerben is a csodálatos magyar termőföld mását látja. Ennek a gondolatnak ad költői kifejezést Szabó Dezső, egyik remeknovellájában, a Patkó István halálá-ban. Az egész novelláskötet (Sziget és tenger) az író egyik olaszországi utazásához fűződik (a kötet keltezése: Sori, a Liguriai-tenger partján, 1925), é érdekes példázata annak, hogyan olvad össze az olasz tenger élménye egy gyökeresen magyar író robbanó temperamentumával: szimbólummá válik, amelynek költői keretében a magyar paraszt alakja szépen összefér az olasz luxusfürdőhelyek hangulatával. Az elbeszélés hősét, Patkó Istvánt, a gazdag bükkaljai parasztot titkos kór emészti, s orvosa tanácsára nagy nehezen beleegyezik, hogy az egyik olasz tengerparti üdülőben keressen gyógyulást. Nehezen bírja az idegen környezetet, folyvást falujáról, földjéről, a munkájáról álmodozik. Egyik lázas éjjelen aztán különös dolgot művel: nesztelenül kikél ágyából, magához veszi a hazulról küldetett, búzával teli kis zsákocskát, és kilép a csillagos éjtszakába.

... A parasztkirály léptei messze kongtak a sugárzó hallgatásban.

- Bevetlek, bevetlek, kenyeret fogsz teremni, jó puha kenyeret – mondta az öreg.

Lement a csolnakállomás melletti lépcsőn egy tengerbe nyúló sziklára.

Odakacagott a tengernek:

- Szép idő, igazi alkalmatos idő, áldás lesz a magon.

Elővette a zsákocskát, kivett egy kis maroknyi szemet belőle. Mint drágaköveket pergette egyik tenyeréből a másikba. Aztán arcára kétségbeesett végtelen szeretet, a nehéz századok egyetlen tragikus szerelme vonaglott. Ajkaihoz emelte a szent magokat. Megcsókolta.

Akkor a parasztkirály felmagasult a lobogó éjszakában. – Kenyér, kenyér, kenyér – mondta maga elé mélybe hívó hangon. Aztán hatalmas léptekkel megindult a szikla szélén s széles lendítéssel vetette a magot a hallgató tengerbe.

Végtelen csend és végtelen fényesség volt az éjszaka. Nem volt sírás a dolgokban és nem volt bennük kacagás. Az ég tág szemei rezdületlenül nézték a csodát: miért veti maggal a szegény magyar paraszt az idegen tengert?

Szabó Dezső patetikus szépségű jelenetét és az olasz Riviéra szinte nyomasztó gazdagságának hangulatát megint Móra Ferenc oldja föl a maga mosolyogva enyelgő módján. A liguriai tengerpart egyik kicsiny, de sokat emlegetett városát, Rapallót így figurázza ki:

...Rapallo a tiguliai öbölben fekszik, Pisánál feljebb, Genuánál lejjebb, nyáron innen, télen túl, éppen a kettő közt az örök tavaszban. A ligurok alapították Krisztus előtt 320-ban és a rapallói konferencia fedezte fel Krisztus után sokban....

A két dátum közt itt járt egy görög pék, aki itt hagyott egy szarkofágot, Hannibal, aki itt hagyott egy hidat, Kolumbus, aki Amerika felfedezése után négyszáz esztendővel itt hagyott egy szobrot, amit inkább hagyhatott volna a szegény indiánoknak, kárpótlásul, hogy fölfedezte őket és itt járt Napóleon, aki talált itt egy jezsuita kolostort és hagyott helyette egy elemi iskolát. Az újabb korban két kiváló emigráns is lappangott itt: Van Dyck, aki itt hagyott egy oltárképet és Mazzini, akiről egy márványtábla beszél. A rapallói konferenciáról nem beszél semmi, igaz, hogy az nem is hagyott itt semmit.

Móra vezet el bennünket délfelé Pisába is, ahol a ferde torony bizalmasan megsúgja neki, hogy a leőrültebb tévedés áldozata a közvéleményben, mivelhogy nem ő a ferde, hanem Pisa: „az egész Pisa ferde,csak én vagyok az egyenes!...”

Most visszakanyarodunk Bolognába, Velence és Firenze között, az Apenninek és a Pó-síkság határán. Egy kedves költő emlékét idézi ez a város: Kosztolányi Dezsőét. A költő, aki oly sok olaszból fordított gyönyörű verssel gazdagította költői kincstárunkat, utolsó éveiben, nagybetegen, amikor már tudta, hogy rákja van és menthetetlen, még egyszer, utoljára leutazott Itáliába, ahol annyit lelkesedett életében a szépségért. Ez az élményi háttér magyarázza meg két, útközben írt költeményének lelkességükben is mélabús hangulatát: mint a haldokló sikolya szárnyal belőlük a lelkesedés – a haldoklóé, aki még egyszer, kétségbeesetten boldog és gondtalan akar lenni -, játszani akarja, hogy él, mint a többi fiatal játékos. Bologna című versében (Utirajzok, II.) az utazónak azt a jól ismert érzését, vágyát örökíti meg, hogy szeretne beleolvadni a lázas, lelkes idegen tömegbe, mintha mindig közöttük élt volna.

A vers közepe igazi olasz életkép: boltívek közt siet Petronio templomához, a sürgő utcai tömegben:

Annyi fény volt, annyi ember,

annyi lány és annyi ifjú,

ismeretlen ismerősök.

Sápadt és komoly diákok,

sűrű, nagy latin hajakkal

és az éj kávészagú volt,

jégszagú volt, mert a tündér

apró boltocskákba sorra

forrt a kávé, bugyborékolt

s a pohárba tejszínűen

csorrant a darált jegekre

a kókuszdió nedűje.

Folyt az élet, mint a színház...

A költő leül a kávéház teraszán, és beleolvad a tömegbe:

És mímeltem a beszédük.

Caffe nero, signorina!

Élet, élet, drága játék!

Aqua fresca con ghiaccio!

Játék, játék, drága élet.

És beszélgettem:Mi dice?

És legyintettem: Niente!

És sóhajtottam magamban

régi szívemhez: Gioventu!

Giovinezza, giovinezza!

Dov’e, dov’e signorina?

Így dobáltam el, mi pénz volt,

a zsebemben az ezüstöt,

így dobáltam el, mi szó volt,

a szájamban, a fejemben.

Hajnalig csak üldögéltem,

elfeledtem, hol születtem,

eltemettem azt ki voltam,

s játszottam, hogy én is élek.

Firenze, a művészetek tűzhelye, a renaissance bölcsője, a Mediciek és Dante városa ismét egész sorozat versben és regényben hagyott rózsás nyomot. Már a város felé közeledő utast boldog izgalomba ejti a szép találkozás Firenze látványával.

Megragyog szemünk, az arcunk,

csoda és ünnep vár ma itt.

Firenze már fel-felmutatja

zömök és karcsú tornyait.

Lobog reánk a kék, ezüst ég,

itt minden égő, víg, napos...

énekli Harmath Imre, a fiatal papköltő (Dante városa előtt, 1939). A szépírók közül ismét Sőtér regényhősét, Konstantint idézhetném, aki Ravenna és Ferrara után Firenzéről is megemlékezik, meg a regény egy másik hősét is, Flóriánt, a költőt, aki a híres florenci parkban, a Boboli-kertben őrül meg egy különös éjszakán. De hogy másik regényt is említsünk: Surányi Miklós regényének, A nápolyi asszony-nak egyik jelenete is Firenzéhez fűződik. A regény meséje Beatrice, a forróvérű, ragyogó szépségű nápolyi asszony, Mátyás király felesége köré fonódik. Beatrice a dél-olasz táj forró levegőjét, izzó vérmérsékletét hozza a „barbár” magyarok közé, a budai, visegrádi és bécsi udvar légkörébe. Abban a jelenetben, amelyben szó esik Firenzéről, Fodor István, a fiatal pap mesél Beatricének a csodás városról, ahol Medici Lőrinc villájában együtt volt a kor leghíresebb tudósaival, művészeivel. A jelenetben igazi renaissance-levegőt támaszt fel az író:

... A pap átszellemülten beszélt.

- A Medici-villa magas hegy meredek oldalán fekszik, amelynek ormát a ragyogó város öreg édesanyja, az ős Fiesole koronázza. Itt ült Lorenzónk, Ficino, Landino, Poliziano, Michel Angelo Buonarotti és Leon Battista degli Alberti társaságában... Valamennyien a platonikus filozófia gyönyörű álmaiban ringatóztunk...

Ott hevertünk a rózsafák alatt, amelyek a kert falait elárasztották szétágazó vörös, apró virágokkal. Virágok szirmai permeteztek fejünkre és megkoszorúztak bennünket az ünnepelt Pallas Athenae, a múzsák és a közeledő Flóra istenasszony nevében. És ott eszünkbe jutottak azok a bámulatos kezdetek, a legszebb tavasz, a görög gondolkodás tavaszi kezdetei és úgy éreztük, hogy újra kezdődnek a világ nagy napjai. Mikor a nap lenyugodott a Carrara hegyei mögött, az Apenninek bíbor aranyba olvadtak és Firenze mintha elszenderült volna az ezüstös Arno partjain. Michel Angelo állát kezén, könyökét térdén nyugtatta és száján leszivárgott a szellemi kéj tiszta nyála. Fülében bizonyára Plato próféciáinak zenéje csengett és lelke elandalgott Pheidias gigászi alakjain...

A mai Firenze illatos varázsát Tormay Cecil kevéssé ismert, de nagyon bájos kis könyve érezteti meg legjobban: a Virágok városa – Szirének hazája. Nem regény: költői útirajz, amely valóban a lelkét ragadja meg a tájnak. „Fiorenzia!... Firenze!... Maga a tavasz zendül meg ebben a névben – írja. – Firenze mindenkinek azt adja, amit keres. Az írónak hangulatot, a festőnek színt, a szobrásznak formát ad, a boldogtalan elfelejti itt a boldogtalanságát, a boldog pedig – megérti boldogságát...” Szuggesztív hangulattal írja le a csodás Dómot, a fehérmárvány Campanilét, amelyet V. Károly császár elragadtatásában üvegbúra alá szeretett volna tétetni, aztán a Piazza di signoria-t, az Arno-partot, és megkapó meséket mond el a város mondakincséből. A kis könyv sok színes lapja közül íme az, amelyik a firenzei nőkről ad jellemrajzot:

A firenzei asszony! Külön típusa és külön egyénisége van. Elragadóvá nem a velencei nők élveteg varázsa, a rómaiak ruganyos fensége, s a szicíliaiak görögös szépsége teszi. A firenzei asszony talán kevésbé szép, mint e rokonai, de bájosabb, a Beatrice testvére ő. Lenge és kecses, mint az Arno-menti liliom. Szőke hajába mintha Botticelli ecsetje festett volna aranyfényeket, szemében pedig tiszta kéken Toscana ege tükröződik. Tiszta és józan a firenzei asszonynak a szeme és a lelke is. Az érzelmeit mindig egyensúlyban tartja, és sohasem billen úgy a szíve, hogy az emberek szeme elé hullana az, amit rejt. Szenvedélyek nem igen zavarják az előkelő világ nyugalmát. A szerelem olyanfajta szerepet játszik a büszke palotákban, mint a házi kísértet. Mindenki beszél róla, vannak, akik hisznek benne, de látni sohasem látta senki...

Még egy nagy név jelképezi Firenze kimeríthetetlen gazdagságát: Dante. Már Arany is ódát írt róla, Babits pedig remeklő fordítását adta a Divina Commedia-nak. Dantenak állít emléket egyik szonettjében Tóth Árpád, a finom hangulatok és a mélabús vágyakozás költője is. A „Pokol” költőjét állítja elénk, amint halhatatlan művét írja, s Francesca di Rimini és Paolo történeténél a maga fiatalkori szerelmére gondol. „S Dante szemén... Halk, furcsa bánat csillant fel remegve... S a költő nem írt többet aznap este...” (Non piú leggevano) Firenze másik kedves alakját, Beato Angelicot, az angyali festőt Juhász Gyula idézi föl Beato Angelico című szonettjében. A költő rokonsorsot, rokonlelket érez a festőben, a „szűz rokonban, ki néma boltívek közt Fehéren élt, mint Jordán hava”, és azt kérdi tőle, boldog volt-e önostorozásában.

... Mikor az Apenninek lanka táján

Rügyezni kezde a koratavasz,

Nem érzéd a mély magány homályán,

Hogy a te lelked rügybontása az?...

Babitsnak is van egy Dante-ról szóló szép verse (Dante. Szekszárd, 1921), benne Firenzét a maga Firenzéjéhez, Szekszárdhoz hasonlítja, amelytől ő sem tud elszakadni, akárcsak Dante a maga szülővárosától.

Firenze és Róma között, Siena-ban, Perugia-ban, Assisi-ben, Umbria érdekes városaiban megint Szerb Antal regényhőse, Mihály lehetne vezetőnk: valóságos útirajzot ékel be velük az író a regénybe, nyilvánvalóan a maga utazása közben nyert egyéni benyomásai alapján. Éppen ezért érdemel figyelmet az a részlet, amelyben Mihály Sienát Róma után a legszebb olasz városnak találja.

Siena volt a legszebb olasz város azok között, amiket Mihály eddig látott. Szebb volt Velencénél, szebb a nemes Firenzénél és az árkádos, édes Bolognánál is...

Az egész város, meredek rózsaszín utcáival, véletlen-gondtalanul hullámzott csillag alakban vonuló dombjain; és lakóinak arcán is azt lehetett olvasni, hogy nagyon szegények, de nagyon boldogok, boldogok a maguk utánozhatatlan latin módján. A város meseszerű, vidám meseszerű jellegét az adja meg, hogy minden pontjáról látni lehetett a város tetején a dómot, amely mint egy tréfás, zebraszínű tornyos Zeppelin lebeg fölötte.

Irodalmi utunkon Róma, az Örök Város a következő állomás.

Azt a kábulatot, amelyet ez a hatalmas, sokrétű város kelt az utazóban, aki először jár külföldön, messze kis országától, Bartalis János örökíti meg egyik versében, - ez a kedves költő, aki fiatal éveiben oly hamvas, őszinte egyszerűséggel tudott beszámolni élményeiről. Egy hűvös reggelen, kis batyuval érkezett meg a Termini-pályaudvarra kis falujából, Kosályból – írja.

... Jóformán meg sem mosdottam

és már rohantam egy konflissal

a városon át,

hogy lássam a néma Pietát

s Michelangelót a csodás templomban.

Mily szép volt!

Mily nagy és hatalmas!

Mily félelmetes és megijesztő!

Aznapra semmi nem kellett más.

Végigcsavarogtam a Corso Umbertót

s meguzsonnáztam a Motne Pinción

s fáradtan értem haza,

gyötrődve és betegen,

leverve a nagy érzések által.

Zúgott bennem a nagy orkán.

Dúlt a szent vihar.

És nem aludtam egész éjtszaka,

amíg Róma felett újból pirosodott az ég.

A történeti Róma múltjában Herczeg Ferenc történelmi regénye, Az Élet kapuja, a renaissance korába vezet vissza, - éppen abba korszakba, amelyben az olasz szellem a legélénkebb érintkezésbe került a magyarral. Az egész renaissance-korabeli Róma megelevenedik a regény „miniatűr korképében” – tereivel, palotáival, templomaival – a Chigi-palota, a Vatikán, a Szent Péter-tér, a Tevere. Az első fejezet tömör helyszínrajzot ad a régi Rómáról: „Kanyargó utca-sikátoron nyurga bérházak ágaskodnak, agyonfoltozott, vakmerően egymás fölé tapasztott emeletekkel, érthetetlen ablaknyílásokkal, fecskefészek-erkélyekkel, melyeket tarka, száradó rongyokkal lobogóztak föl. A földszinten füstös barlangok feketéllnek; a házak úgy zsonganak a sok embertől, mint a vadméhfészek...” A regény legérdekesebb részlete – magyar szempontból –mégis az, ahol Vértesi Tamás, Bakócz prímás keresztfia, fényes álmot ringat a magyar és olasz szellem összeforrásáról. A regény meséje szerint ugyanis Bakócz Rómába utazik, hogy előkészítse pápává választását. Ez a nagyszerű terv hatalmas lehetőségeket villant meg a fiatal Tamás agyában: már szinte látni véli a magyar ifjak százait, amint elárasztják a firenzei műtermeket, a milánói szövőszékeket, a római építőállványokat, a veneziai áruraktárakat és a genovai bankházakat, meg a tengert, hogy eltanulják az olaszoktól a mesterségek és szépművészetek gyakorlatias szellemét, és a maga bilincseit fájlaló magyar merevséget Itália szellemének szabadságával és merész hajlékonyságával oldozzák föl. „... Annyi pénzzel, amennyibe ezer királyi zsoldos kerül, kilehet taníttatni az egész csapatot. Akik megtérnek hazájukba, magukkal hozzák majd a szent tüzet, egyik fáklyán meggyullad a másik, mint az eleusisi éjjeli misztériumokon, és idővel fénybe borul az ország...!” Az egész regénynek ez az alapeszméje: mivé lehetett volna Magyarország, ha Bakócz valóban elnyeri a pápai tiarát, s mostoha sorsú hazánkra is hull valami Itália fényéből, gazdagságából!

A mai Rómából mit idézhetnénk stílszerűbben, mint a nagy keresztény hangulatot, amely a Szent Péter-templomban, a világ legnagyobb templomában eltölti a hívő lelket, és a menny felé emeli? – Ezt a hangulatot Erdős Renée öntötte művészi formába, egyébként sok szempontból vitatható regényében, a Santerra bíboros-ban.

A San Pietro reggel, mielőtt még az ünnepnap szertartásai megkezdődnének benne, olyan, mintegy nagy márványerdő, amelyben a levegő melegen megrekedt; tele kék köddel, ismeretlen és titokzatos illatokkal, apró neszekkel, láthatatlan csengők hangjaival, lopózkodó fényekkel, melyek jönnek a kupola ablakaiból és bizarrul esnek egy-egy fehér, nagy márványszoborra, melynek szenvedélyes mozdulata, mintha türelmetlenséget árulna el, mintha alig várná, hogy a harangok fölzendüljenek, lámpák fölgyúljanak és megkezdődjék az ének, a zene, az istentisztelet – a Templom élete!...

Így kezdődik a regény egyik fejezete, amely aztán a Vízkereszt-ünnepi szentmise szertartásaiba tágul, a Templom roppant méretei között.

Ugyanez a hangulat – a Szent Péter-templom nagypénteki Palestrina-Miserere-je ihlette Sík Sándort legszebb versei egyikének, a négyrészes Miserere-nek megírására. Az irgalmat kérő, bűnbánó és megtisztuló ének a negyedik részben („És nyisd meg Istenajkamat”) valósággal a papköltő szárnyaló programhimnuszává lelkesül, - a papköltőévé, aki ki akarja ujjongani testvéreinek a benne búgó végtelent. A költő olaszországi útjának emlékét több vers is őrzi; közülük Rómához fűződik a Roma Aeterna is.

Kábultan állok ájtatos-magamba

A Péter-egyház roppant homlokán.

Körül a város barokk szarkofágja,

S nagyságos romjait elémbe tárja

Az ősi Urbs, az alvó szent pogány...

Lelki szemei előtt fölvonulnak Róma századai: az antik, a barbár és végül a keresztény.

... E köveket tán Zrínyi sarka érte,

És elmerengvén kéklő tenger-égre,

Itt látta Goethe Iphigéniát.

Érdekes, hogy Adynak, a Párizsért rajongó költőnek is van egy verse, amely római ihlet gyümölcse. Ez azért nevezetes, mert ez az egyetlen vers, amelyben nyomot hagyott Ady 1912-ben nyélbe ütött olaszországi utazása. Ő, aki oly sok versében énekelte meg a francia tájat és a francia tengert, szinte nyomtalanul suhant el Olaszország szépségei között. De tudnunk kell, milyen élmények közepette zajlott le ez az utazás: ez volt úgyszólván a búcsúja Lédától, - utolsó közös útjuk és hosszabb együttlétük, és Ady a szokottnál is tépettebb idegekkel rohant le Rómáig. Ezúttal Róma volt a bújtató Bakony, s a versben – címe: Nyárdélutáni hold Rómában- ugyanúgy esdi most Rómától az oltalmazó vigaszt, mint annak idején Párizstól.

... Diadalok s romok,

Nap és Hold közé beszőve,

Hanyattan az Időbe

Róma sürög-forog.

Óh, gyönyörű örökség,

Változó, ős, szent község,

Urbs, te feledtető,

Az én-élet poklából

Lelkem-testem kilábol,

Te szent, védő tető.

Ím, magam idehoztam,

Védj és boríts be mostan,

TE szép,te bölcs, örök...

A vers azért is jelentős Ady eszmekörében, mert éppen az Örök Város múltjának korváltásai ihletik a saját örök-voltának gondolatára („Örökkön éltem, élek – Csupán hüvelyt cserélek... Ma, hogyha úgy akarnám, - Alkonyi álom karján – Akár Remus vagyok...”), amely utolsó költői korszakában a jelen, múlt és jövő összeolvadásába, az időkorlátok feloldásába torkollik.

Róma élményének nagyszerűségét valóban csak az a fájdalom zavarja meg, hogy a hatalmas várost nem lehet kimeríteni. Erről vall Mihály is, az Utas és holdvilág hőse, magányos nászútja végén.

... Búcsúzott Rómától. Nem voltak egyes külön épületek, amelyek szívéhez nőttek, hanem az egész Róma életének legnagyobb városélménye volt. Céltalanul és kétségbeesve bolyongott, azzal az érzéssel hogy a város még ezer és ezer csodálatos részletet rejteget, amit most már sohasem fog látni, és megint érezte, hogy a fontos dolgok máshol vannak, nem ott, ahol ő jár; és a titkos jeladást sem kapta meg, útja nem vezetett sehova sem, és nosztalgiája most már örökre gyötrő, örökre kielégítetlen marad, amíg ő is elmegy, Cestius Mal vorbei, leise zum Orcus herab...

Róma után Nápoly igézete következik. Megint Surányi regényét, A nápolyi asszony-t vesszük kézbe. Beatrice Mátyás halála után visszatér Nápolyba. 15 év múlva magyar küldöttség keresi föl, Csáky Miklós gróf vezetésével. A regénynek ezen a helyén Sannarazo, a költő zengi el Nápoly dicséretét, akárcsak Márai regényében Casanova.

Így áradozott a költő, és amikor a palota elé lépett, kitárta karjait és ragyogó szemét felvetette az ablakokra. Arca most egészen átszellemült és megszépült. Olyan volt, mint egy homerosi dalnok, ahogy édes,l ágy, zengő hangon énekelte versét.

- Üdvözlégy, istenek édene, föld legboldogabb zuga: bájos Vénusnak gyönyörű lakása. Óh, hogy ismét látlak és végigjárhatom termeidet, annyi testi-lelki fáradalom után! Oh, Partenope tündérszép városa! Óh, isteni kertje Sibylláknak, Sirénáknak és a varázsló Vergiliusnak. A te édes szőlőd, részegítő borod, bűvös narancs- és citromligeteid, kék selyemhullámaid és ringó csípőjű leányaid hódították meg Hannibalt, mint Circe a hős Ulysses szívét. A te tündéri varázsod lágyította meg a lombardokat és szaracénokat. Bajae, Pompeji és Capri pálmafái alatt vetették le barbár, marcona vadságukat a rómaiak, a te hullámaidból a leghatalmasabb bájital párolog és megittasítja rabszolgáid és zsarnokaid lelkét. Latium és Trója alapítója, Appolo!... ne engedd elvenni Itáliától azt a dicsőséget, hogy ő tanítsa a népeket Minerva, Orpheus és Venus tudományára.

Csáky megbűvölve nézte a rajongót. Most megértette Európa népeinek kapzsi, sóvár, véres vágyát Appolo és Minerva tündérkertjei után. Itália maga is igéző Circe: népek kurtizánja, hatalmak elernyesztője, franciák, spanyolok vitézi vérének méregkeverője, a földi paradicsom, ahol a tiltott gyümölcsök ellenállhatatlan bájjal kínálgatják magukat, ahol a bűnök is szépek és kedvesek, ragyogóak és vonzóak, mint a liliomok- és az emberek romlottsága nem gyűlölet, hanem hódolatot ébreszt a barbárok szívében.

Szabó Lőrinc, a költő Nápolyban is önmagát látja, mint a genovai kikötőben. Ezúttal a Nápoly képviselte forró Délnek és hazája tájának, a jégcsapos Északnak összeolvadását ünnepli magában, - vagyis a legtágabb ellentétek gazdag magába ölelését. Míg északon a tél a szürke rozmár uralkodik, ő táncos habokon száll E kacagó nápolyi alkonyatban:

A tél odafönn már mozgolódik:

zöld jéghegyek úsznak szívemre;

délről pálmák lányserege jön

és csókosan

biztat Itália kék szerelme...

Szép sorokat ír Nápolyról, Capriról és Sorrentóról Tormay Cecil említett könyve is, de egyúttal átvezet bennünket Itália legdélibb vidékére, Szicíliába, a „Szirének hazájába”. Itt, Szicília földjén játszódik Erdős Renée egyik regényének, a Csöndes kikötő-nek nagy része is, valóságos útikönyvként ismertetve Palermo és a szicíliai vidék különlegességeit. A messziről jött utazó számára különös világ ez is: a legkülönbözőbb kultúrák, hellének, latinok, mórok, normannok, szaracénok emlékeit őrzi. „Észak és Dél, Kelet és Nyugat küzdött az édensziget birtokáért mely az antik világnak tengelye volt” – írja Tormay. A fiatal erdélyi költőnek, Jékely Zoltánnak verse éppen ezt a gazdag múltat, a letűnt hellén dicsőséget siratja el, amelynek már csak romjait találja:

... alkonyati lilás felhők mögött

bujkál a hellének hatalmi álma.

Tüskés bozótot nevel itt a szikla,

de tán odvában istenség lakik...

... Csak álmodom az égbeszállt világot,

mert hazudik a mult, akár az álmok

s tán Empedokles, jaj, sohase járt itt!

(Szicilia)

Mindegyik költő a maga álmait, a saját lelkét keresi a tájban. Sík Sándor itt, Taorminában, ahol „a világ legszebb színházi díszletét kínálja a természet: az Aetna hóval fedett égő piramisát és lent a mélyben az opálos párákon átkéklő tengert” (Tormay Cecil), ismét a lelket emelő és akadálytalanul végtelenbe tágító tenger élményét leli föl. „A véghetetlen kék tükör komoly-nyugodtan tündököl”, s lelke határtalanul lebeg fölötte.”

Nem állja röptét semmi gát,

Kibontja könnyű fény-magát.

Ezüst habokon búg elém

A végtelenség szűz zenéje,

S én szállok boldogan feléje

Az alkony szárnyas szekerén...

(Tengerparti ének. Taormina)

Utunknak végére érkeztünk: a ragyogó olasz föld kitárta íróinkban minden szépségét. Sokféle ihlettel gazdagította őket. Mindegyikük mást értékelt benne, aszerint, hogy milyen szemmel és lélekkel indult feléje, de éppen ez a változatosság dicséri a tájat. Talán fájna is nekünk ez a nagy gazdagság, összehasonlítva a magyar szegénységgel, a „szűk magyar sorssal”. Íróink nem egyszer szóba formálták ezt az összehasonlítást is. De nem nemzeti szégyen vagy hűtlen lemondás fakadt ebből az összehasonlításból, hanem – éppen ellenkezően –nemzeti öntudat és a magyar tájtól való eltéphetetlenség tudata. Műveltjeink bejárják a nagyvilágot, elámulnak a világ csodáin, - de aztán visszatérnek a kis országba, az édes anyaföldre, bárhogy vonzza is őket a csodálatos külföldi ország. „Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbúsong s lehull a porba Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet...” – írta Ady, és sorsában világjáróink sorsa jelképesül.

*

Az áhítatos vándorlásnak azonban van egy hathatós eredménye: az, hogy a magyar az európai szellem minden neki tetsző, hozzáillő értékét bele tudja olvasztani magyarságának alapötvényébe. Időnként európaibb tud lenni magánál Európánál is. Kitűnő megfogalmazását adja ennek a gondolatnak Laczkó Géza, Királyhágó című regényében. Hőse, Dini felejthetetlen párizsi év után újra hazaérkezik, - és ő is átesik a kényszerű összehasonlítás élményén:

... nomád, igen, a magyar még most is nomád, azaz a népek arisztokratája. Íme, a kis kolozsvári színészgyerek vitézi kalandozásból tér meg Nyugatról, amelynek minden lelki kincsét elrabolta, idegen városok, tájak, népek képét, nyelve zenéjét, gondolatfordulását, múltját és jelenét; már gagyog németül, beszél és ír franciául, Tirolban tiroli, Svájcban svájci, franciákkal Lamartine-ről, németekkel Goethe-ről beszél... a művelt francia csak Franciaországot tudja, a művelt német csak a németséget, de a nomád, akinek a magyar puszta a hazája, otthon van a francia kövek, szavak, történet és gondolatvilágába épp úgy, mint a német házak, műveltség és nyelv rengetegében, megérti a germán erdők búgását és a latin patakok csevegését, az orosz hómezők sóhaját s a Szahara izzó némaságát...

Így olvasztja magába, keleti lelkébe a művelt magyarság Európa minden ihletét, - Itáliáét is, sőt azt leggyakrabban. Ezzel csak gazdagodik, de nem válik hűtlenné saját szelleméhez és a maga tájához, sőt a maga országa szépségeinek annál öntudatosabb tudójává lesz. A férfiben rendszerint külföldön tudatosul a haza szerelme. Babits Mihályt az olasz ég is szülőtájára, a Dunántúlra emlékezteti, mint egyik szép szonettjében vallja:

Itália! tudom városaid csodálni,

hol dús sikátoron vidám nép incseleg.

Lázas az ily szűk út, mint testben kék erek,

s nemes,habár hanyag, szennyében is királyi.

Vonzanak íveid s tűnt fényed palotái,

árkádod, oszlopod, a sugaras terek,

hol elszédülnek az ideges emberek;

vonzanak a sötét toronylépcsők csigái.

De nem kékebb eged és a dombod se zöldebb,

mint honni dombjaink s a dunántúli ég,

e gömbölyű, szelíd, színjátszó kék vidék.

S olasz szív nem lehet emlékektől gyötörtebb

a vén boltok alatt, az ősök piacán,

mint én, ha földeden bolyongok, bús hazám!

(Itália)

A magyar – Itáliában is magyar.

MAKAY GUSZTÁV

(Forrás: Olasz Szemle 2. évf. 2. sz. 1943.)