2017. márc. 27.

Medgyes Lajos: Zilah (1854. júl. 2.)



Szép a város a Meszes aljában,
Népe büszke, ősi származat; –
Hölgyeinek csillag ég szemében,
Ifjusága villám-lobbanat.

Itt ivának áldomást elődink,
Hogy szétverték a Zalán hadát;
Nagy kő-kaput épitvén az ormon,
Itt jegyzék ki a Magyarhazát.

De, tuhutum az ős áldomáson,
Árpádhoz hős tűzzel felbeszél:
„Nem, nem, Zilah nem lehet a szélhely,
Tul a bérzcen még egy nemzet él.
Ott laknak az Olt és Maros közt,
Ott laknak a testvér székelek –
Elkeritve szolga-népek által:
Zászlóink hadd egyesüljenek!”

S fölridadnak. S az első határzat
Itt fogant meg, Zilah közepén.
„Üzessék ki az erdős hazából
Wlakk-Geló, a hitvány jövevény.”

És Tuhutum vérivó hadával
Villámtelt vészkint Erdélybe száll;
A székelek már had készen álltak,
– S legyőzve lőn az oláh-király…

És leronták a Messze-hegyéről
A kaput, mi végpont volt elébb:
Egy haza lőn Erdély, Magyarország,
S hirben s fényben első, s egy a nép.

* * *

Most is él az ősi áldomás még,
A szent hajdan most is fen vagyon;
Szőlőhegyek köritik a várost –)
Mint megannyi gyöngyparadicsom.

Roppant pinczék a hegyekbe vésve.
A nép ide ünnepelni jő, –
A haáért poharakat koczczint
…S lelkén elszáll a nagy multidő…

Ás Árpád, és Tuhutum árnyéka
Megjelen az áldomásokon. –
A szivekben szent borzalom ébred,
S isznak, s szólnak lelkes hangokon.


Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 46. sz. (1855. november 18.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése