I.
Hogy
ki nem szakad a tüdeje annak az ostoba fergetegnek! Milyen bolondos jókedvvel
jajgat, sivalkodik végig a mi szép Dunánk hátán; felborzolja szőke hullámait,
szilaj dühvel csapkodja a part kemény kövéhez és porrá tördeli rajta.
Felborzolt sörényén táncra kerekednek a lomha hajók, széles hasú bárkák és
láncuk csörömpölése messze behangzik a sötét éjszakába. Bizonyosan a legöregebb
bőgőjét vette elő a természet, azon ráncigálja el síró, zokogó nótáit.
Mert
éjszaka van, május legelső éjszakája. Valamelyik vén torony órája nem régiben kondította
el a tizenkettőt, de olybá vehetjük, mintha el sem kondította volna. nem
hallotta senki; még a Lánchíd őre előtt is csak úgy rémledezett, mintha ütött
volna, de esküt ő kigyelme sem tenne. Behúzta magát a köpönyegbe s ott
bizonyítgatta a síró fergetegnek, hogy a bizony úgy van. Tudniillik szunyókált.
Néha-néha a szél keményebb jajdulására felütötte fejét s belebámult a
világtalan éjszakába. Mintha valami hatalmas tüdejű ember szaladna végig a
folyam partján és egyetlen szusszanással fúvogatná el a gáz lobogó lángjait.
Úgy rémlett az őr előtt.
Az
alsó városon csak a fergeteg nyargalászott keresztül-kasul: ki kódorogna
ilyenkor odakinn? Hisz azt hinné az ember, hogy az Isten ítéletet tart a bolygó
sártekén, viharos kezével megrázza az élet fáját: hadd potyogjon le a férgese.
És ha épp gyümölcsöt is lehullat a vihar: hát az Úr adta, az Úr elvette.
Különben ne vonjuk bele a teremtőt ebbe a játékba; halandó kéz ne osszon neki
kártyát.
A
természet öreg bőgője újabb nótára gyújtott, ríkató nótára. Húzd barna
muzsikus, hogy még az éj sötét szeme is könnybe lábadjon. Hadd hulljanak kövér
cseppjei a földre, hisz ég könnyei adják a mi kenyerünket. Csak húzd öreg, csak
sírj te vén anyánk, örök ifjúságú természet! Egyre kérlek benneteket csupán:
fordítsátok el a szemeteket a sugár, karcsú árnytól, mely ott lebben, iramlik
tova a hídon. Síró vihar könnyező természet: ti ne nézzetek az árnyra.
Lássátok, én ember vagyok, gyarló, mint az a suhanó árny, ki a föld törvénye
szerint testvérem: lelki szemeimmel én nézhetem őt.
Úgy,
úgy forduljatok el. Síró vihar, könnyező természet; út, úgy: hunyhatok szemet,
édes öregeim. Behunyt szemmel még ríkatóbban húzhatod te barna muzsikus, az
eltakart szem könnyűje még becsesebb, te jó anyatermészet.
Azt,
azt a nótád húzd, zokogó bánata úgy illik a térdepelő árnyhoz, aki lelke harcát
nem vívja többé, megharcolta már. Úgy, úgy, édes muzsikusom: szilajabban nyomd
meg a vonót, mert imádkozik, viharos zenéd illik az ő imájához. Úgy, úgy, jó
anyatermészet, hadd zuhogjon könnyed zápora.
És
a viharban és a szakadó záporban két hang verődött föl az Úrnak zsámolyához.
Egy loccsanás és egy nyöszörgés. A sugár, karcsú árny loccsanása és egy kicsike
gyermek nyöszörgése. Mind a két hang egyszerre ért föl az Úr elé, aki
mindeneket lát, mindeneket hall. Pedig az a parányi ember nem hallotta a
loccsanást, mert ő távol pihent egy öblös kapu aljában, de piciny szíve
megérezte, hogy a lélek, mely életet adott neki, most tűnt el az örök
éjszakába. Érezte, hogy az a láthatatlan szál mely az anya lelkét kisdedéhez
köti: most szakadt ketté. És a kicsike felnyöszörgött, a szunyókáló őr pedig
elpattant a loccsanásra, kezébe kapta lámpását és a karfához szaladt. Meredt
szemmel bámult le a morajló hullámokra, de nem láthatott semmit. Átfutott a
másik oldalra, áthajlott a karfán, lesett, mint egy öreg pók, és ekkor valami
elhaló hang ütődött a fülébe. A vihar korbácsa végig pattogott a hatalmas
folyam hátán, a hullámok zúgva, morogva paskolták a híd lábát, a természet
sűrűn ontotta könnyeit a hullámsírra.
Öreg
barátunknak, a vén őrnek csekély fogékonysága lévén a természet könnyei iránt:
visszavonult fapalotájába. Két öreg térde megrokkant alatta, keresztet vetett,
valami imádság félét mormolt, fölkelt és nyomtatónak jót húzott a butykosából.
Ebben az istenítéleti időben úgysem tehetett volna egyebet.