I.
Megirom már most a végrendeletemet, fiam. Ne
félj, még nem akarok meghalni. Szeretnék élni bár még annyi
esztendőt, a mennyit eddig éltem.
Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben
szárnyadra eresztlek. Ha kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném,
Istennek különös kegyelmét látnám e nagy jótéteményben. De nem is
merek reményleni ennyi jót.
Pedig, mikor e sorokat irom, a legszebb
férfikorban vagyok. Tele élet- és munkakedvvel. Szeretném, ha száz kezem volna,
hogy dolgozhatnám sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok
(eleinte csak pillanatok, később órák, most már napok), mikor lelkemre
nehezedik valami megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két
kezemet is sokallom; a mikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot;
a mikor csak egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál,
mely orozva lep meg. Talán épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a
tollat, mikor áradozó szivvel irom: de szép az élet, ó de szép!
Az élet semmilyen körülményei közt nem értem
magam gyávaságon, fiam. De a haláltól félek, a halállal szemben megdöbbentően
gyáva vagyok. Néha megesik, hogy, menvén az utczán, a szívem elszorúl, s mintha
egy láthatatlan kéz megmarkolná kegyetlenül: fájdalmasan vonaglik. Tudom, hogy
nincsen szívbajom, s én mégis megreszketek egész valómban. Istenem, ha meghalok
itt, az utczán, messze tőled, tőletek, egy búcsuszó, egy búcsucsók nélkül!
Ép hát csak megirom a végrendeletemet, fiam.
Majd elolvasod, ha nagy leszel. Ha öreg kort érek, talán ki is pótolom,
élőszóval vagy irással, ahogy lehet.
Vagyonról nem kell rendelkeznem. Az nincs. Nem
is lesz. Egy pár könyv, amit irtam és irok még talán, amelyek második
kiadást sohasem érnek, nyilván azért, mert elsőt sem kellett volna
érniök: ez a te örökséged. Jó magyarán mondva: „hat ökörnek kötele, három
vasvilla nyele“. De ez téged ne búsítson, fiam. Voltak ugyan rövid
időszakok az én életemben is, mikor bántott a magam szegénysége s a mások
gazdagságát irigyelém. Nem mintha kényelemben, pompában kivántam volna
élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyottak
könnyeit, s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesíteni
hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, hogy, ha milliókkal
birnék, ugyanigy gondolkoznám-e. A gazdagság, a jólét nem
rontaná-e meg szívemet; nem ölné-e ki kebelemből az idealizmust s a sok
izmus közt azt, mely a századvég modern, kozmopolita fiainak szemében a
legnagyobb mértékben nevetség tárgya: a chauvinizmust?