1
A
rakodópart alsó kövén ültem,
néztem,
hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig
hallottam, sorsomba merülten,
hogy
fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha
szivemből folyt volna tova,
zavaros,
bölcs, és nagy volt a Duna.
Mint
az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel,
kalapál, vályogot vet, ás,
úgy
pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden
hullám és minden mozdulás.
S
mint édesanyám, ringatott, mesélt
s
mosta a város minden szennyesét.
És
elkezdett az eső cseperészni,
de
mintha mindegy volna, el is állt.
És
mégis, mint aki barlangból nézi
a
hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvű,
örök eső módra hullt,
szintelenül,
mi tarka volt, a mult.
A
Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra
gondoló anyának ölén
a
kisgyermek, úgy játszadoztak s zépen
és
nevetgéltek a habok felém.
Az
idő árján úgy remegtek ők,
mint
sírköves, dülöngő temetők.
2
Én
úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem,
amit meglátok hirtelen.
Egy
pillanat s kész az idő egésze,
mit
százezer ős szemlélget velem.
Látom,
mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek,
öleltek, tették, ami kell.
S
ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit
én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk
egymásról, mint öröm és bánat,
Enyém
a múlt és övék a jelen.
Verset
írunk – ők fogják ceruzámat
s
én érzem őket és emlélkezem.
3
Anyám
kún volt, az apám félig székely,
félig
román, vagy tán egészen az.
Anyám
szájából édes volt az étel,
apám
szájából szép volt az igaz.
Mikor
mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom
néha emiatt –
ez
az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha
majd nem leszünk!...” – megszólítanak.
Megszólítanak,
mert ők én vagyok már;
gyenge
létemre így vagyok erős,
ki
emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert
az őssejtig vagyok minden ős –
az
Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám-
s anyámmá válok boldogon,
s
apám, anyám maga is ketté oszlik
s
én lelkes Eggyé így szaporodom!
A
világ vagyok – minden, ami volt, van:
a
sok nemzetség, mely egymásra tör.
A
honfoglalók győznek velem holtan
s
a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád
és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török,
tatár, tót, román kavarog
e
szívben, mely e multnak már adósa
szelíd
jövővel – mai magyarok!
…
Én dolgozni akarok. Elegendő
harc,
hogy a multat be kell vallani.
A
Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást
ölelik lágy hullámai.
A
harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé
oldja az emlékezés
s
rendezni végre közös dolgainkat,
ez
a mi munkánk; és nem is kevés.
József Attila folyóirata, a Szép Szó, 1936 könyvnapjára történelmi tanulmánysorozatot adott ki Mai magyarok – régi magyarokról címmel.
A sorozat élén – előszó helyett – a költő egyik legnagyobb, legegyetemesebb
igényű költeménye állt, A Dunánál.
Alkalmi versnek készült, mint hajdan a Nemzeti
dal, s mint abból, ebből is egy nép történelmi sorsának foglalata lett. Az
eredeti ihlető alkalomra csak az utolsó előtti versszak utolsó sora utal, a
tanulmánysorozat címének időszerűbb felét idéző felszólítás: „… mai magyarok!”
A Duna nemegyszer lett a költők lantján a magyar
nép sorsának szimbólumává. Eötvös József például 1836-ban Búcsú című elégiájában így írt:
Buda, - Mohács, -
Nándornál elfutó,
Tán honnon könnye vagy
te, nagy folyó?
Vagy gondoljunk Ady híres költeményére, A Duna vallomásá-ra, amikor a „vén
Iszter” csacska-részegen „táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt” a költőnek, s
mintha maga is megsokallta volna tehetetlenségét, „boldogtalan, kis országok
között” reménytelenül hömpölygött tova. 1907-ben keletkezett ez a vers, s egy
évvel utóbb, 1908-ban a Magyar jakobinus
dalá-ban a belenyugvás keserűsége helyett már türelmetlen, perzselő
kérdések csapnak ki a szavak kohójából, a közös sors kínjában égve, a nemzeti
függetlenséget s a társadalmi átalakulást egyszerre követelve:
Mikor fogunk már
összefogni?
Mikor mondunk már egy
nagyot
Mi, elnyomottak,
összetörtek,
Magyarok és
nem-magyarok?
A nagy Duna-versek sorát folytatja József Attila
költeménye is. A történelmi helyzet még bonyolultabb, mint az Ady-versek
foganása idején volt, hiszen az ellenforradalmi rendszer kommunista üldöző,
haladásellenes, nacionalista-soviniszta politikája éppen a szomszéd népek
közötti faji gyűlölködés gonosz indulatára építette hatalmát, s 1936-ban ez a
hatalom már a fasiszta diktatúra formáit öltötte magára. S a proletárköltő népe
jövőjének gondján küszködve, ebben a történelmi helyzetben keres választ az
egyre égetőbb kérdésre: mi a magyar?