A népi írók mozgalmának
kimagasló képviselője. A Pest megyei Telkiben született, de gyermekkora
élményei Baranya megyéhez, kivált az Ormánsághoz fűzik; Julianus barát is
Zengővárkonyból indul majd világot behálózó útjaira. Kamaszéveiben egyszerre
ragadja meg a táj és a népélet – apja erdész -, a népi nyelv varázslata és az a
megdöbbentő élmény, hogy a nagybirtok szorításában élő magyar parasztság
rohamosan elveszíti életerejét, erkölcsében és lélekszámában apad: egykézik,
átengedi az egykor virágzó falusi gazdaságot és kultúrát a többségükben sváb
betelepülőknek. Beteg lába és szüleinek házassági válsága a fiatal Kodolányi
otthoni életét is megkeseríti. Szakít családjával és osztályával, a húszas
években nyomorúságos körülmények között induló írónemzedék sorsosa lesz.
Korai avantgárd
verseskötetek után talál rá jellegzetese műfajára és hangjára. Naturalista sötéten
látással és expresszív hevületű tiltakozással elbeszélésekben fejezi ki önmagát
A Nyugatban 1922-ben megjelenő Sötétség Móricz Zsigmond figyelmét is fölkelti
iránta; ezt egyre-másra követik szuggesztív elbeszélései és regényei a pusztuló
Ormánságról (Szép Zsuzska, Böbék Samu
búcsúja), valamint a polgári család
felbomlásáról, menthetetlen széthullásáról (Szakadékok,
1929). Publicisztikáját alapos regionális
tényismeret és érzékeny szociális lelkiismeretesség tünteti ki. Kapcsolatban
áll az ellenzéki fiatalok legtöbb irányzatával és orgánumával. Világnézete a
freudizmussal elegyedő marxizmus sajátos változata; a népi és a szociális
eszmék utóbb vallásos gondolkodással egészülnek ki, és a megmerevedő
munkásmozgalomtól távolodva, Bajcsy-Zsilinszky Endre és a népi írók táborában
talál szövetségeseket.
A harmincas években
Kodolányi lázadó indulatai részben csillapulnak, részben egy más, nagy hatású
műfajában, a drámában folytatódnak. A Földindulás
(1939) és a Végrendelet
(1939) például a művészi hatáson kívül
fölrázó, tudatformáló szerepet is betöltött az évtized végén. Regényíróként új
témákat hódított meg, költői szépségű idillikus regényt írt gyermekkori
emlékeiből (Feketevíz, 1935) és nagyszabású történelmi trilógiát a tatárjárás
korából: A vas fiai-t, a Boldog Margit-ot és a Julianus barát-ot (1936 és 1939 között).
A világháború
veszélyének előérzete félreérthetetlen aktuális politikai hangsúlyt adott
ezeknek a műveknek. A létében fenyegetett kis nemzet problémája erőteljes
korkritikával és példakereséssel fonódott össze. A 13. századi Magyarország
részint a belső anarchia, a nemzeti szűklátókörűség, a fenyegető előjelek föl
nem ismerésének előképeként hatott, másfelől azonban egy nagy magyar keresztény
megújhodás lehetőségét és szükségességét sugározta, olyan emelkedett
szellemekkel a középpontban, mint IV. Béla s kivált Julianus barát meg a később
szentté avatott Margit királylány. Azt is érzékelteti Kodolányi látomása, hogy
a legmagasabb körök újjászületése, belső megreformálódása csak népi és nemzeti alapokon
épülhet föl. A trilógia, akárcsak az egyik ihletőjeként számon tartott Móricz Erdély-e, egyetemes emberi távlatba állítja a
történelmi pillanatot, a fölidézett korszakot.
Nemzedékek harca és e
harc békévé oldódása, kulturális szférák összeütközése és egységesülése, a
korszakváltás gyötrelme és felemelő szépsége – mindez az idő mítoszi
mélységeibe alábocsátkozó modern ember Thomas Mann-i problematikájával is
érintkezik. Kodolányi a Mann-féle „időkulisszákat” emlegetve magyarázza művének
egykor némi tudálékosságával bírált archaizáló nyelvi stílusát is. A kor, a
jellemek, a szokások, a mentalitások hűséges reprodukálásán kívül a nyelvi
szférában is érzékeltetni akarta, hogy régebben játszódott történet művészi
megelevenítéséről, mitikus parafrázisról van szó.
Néhány évvel a Julianus
barát megírása után Kodolányi egy újságcikkben párhuzamot von regényhőse és a
vele lélekben rokon Kőrösi Csoma Sándor sorsa között. Az álmok csodálatos
ágáról és realitásáról értekezik, bár Kőrösi Csoma tévesen Tibetben kereste a
magyarság őshazáját. De az írót nem a szó szerinti tárgyi hitelesség érdekli,
hanem a nagy magyar múlt újraálmodóinak mentalitásbeli hasonlósága, gyakorlatba
áttett idealizmusa. Julianus és Kőrösi Csoma a régebbi nagy magyar epikusok
közül leginkább Jókait ihlette meg. Kodolányi modern szellemben megújított
romantikája, a „credo, quia absurdum” (hiszem, mert képtelenség) gondolata
jegyében biztat arra, hogy „ne vesszünk el a racionalizmusba fulladt, pusztuló
Európával együtt, de adhassunk neki valamit, amit más nem adhat, csak Julianus
fráter és Kőrösi Csoma Sándor népe”.
Az 1940-es években
Kodolányi az összegezés és a megújulás kettős törekvése jegyében alakítja
pályáját. Önéletrajzot ír, egybegyűjti baranyai tematikájú cikkeit és a tőlük
elszakíthatatlan drámákat, útirajzokban propagálja az általa akkor eszményinek
látott finn „modellt”. Több kötetre tervezett honfoglalás kori regényciklusba
kezd, részben menekülésül a saját kora pokoli Bábel-tornyának látomása elől.
(Két nagyobb rész készül el belőle, az Istenek kapcsán a java bírálók a magyar epika archaikus, homéroszi
lehetőségének föltámasztási kísérletét méltatják.) Érdeklődése azonban egyre
inkább a mezopotámiai és a zsidó mítosz felé vonzza Kodolányit; előbb az
európai misztikát tanulmányozza, majd annak ősi keleti előzményeit,
kapcsolatban Várkonyi Nándor, Vatai László, Hamvas Béla és más kortársak
inspirációjával. Elfordul a sztálinista kommunizmustól, még határozottabban
leszámol a nácizmussal és a fasizmussal, megvetése átterjed a természettudományokra
alapozott technikai civilizációra, a materializmusra, amely Kodolányi szerint
válságba, önpusztító háborúkba vezette az emberiséget. Gondolkodása misztikus
és spiritualista jellegűvé válik, és a részleges és látszólagos elszigetelődést
csak erősíti, hogy méltatlan vádak miatt – amelyekért csak a posztumusz
Kossuth-díj nyújt felemás értékű kései elégtételt -, kiszorul a nyilvános
irodalmi életből.
A magányos meditáció
éveiben, jórészt balatonakarattyai belső emigrációban, a testi betegség és a
lelki-szellemi helytállás hősies korszakában tetőzi be életművét lenyűgöző
mitikus-biblikus nagyregény-ciklusában: Vízöntő
(1948), későbbi címén Vízözön, Új ég, új föld (1958), Én vagyok (1972), Az égő csipkebokor (1957) és
semmivel sem kevésbé jelentős társadalmi regényekben: Boldog békeidők (1956), Vízválasztó (1960). Ezek többnyire hosszú évekkel a megírásuk, netán
többszöri javításuk után jelentek meg.
Kodolányi 1955-ben tért
vissza az irodalmi életbe, művei ma már folyamatos életműkiadása és a színpad,
a film, a televízió, a rádió révén eljutnak mindazokhoz, akiknek üzenetét
szánta.
JULIANUS BARÁT
Valamikor
a 12-13. század találkozásakor kezdődik a regény cselekménye. Három fiúpajtás
múlatja az időt a nyári verőfényben egy bokor alatt, a Zengő hegy tövében,
Baranya déli részén, nem nagyon messze a mai Pécs városától. Mesék, pletykák
közepette Fehérlófia történetére terelődik a szó, az ősi múltra és a
keresztények szerint táltossággal gyanúsítható Majs apóra. Egyedül Farkas
erdőőr fia, Györk (a későbbi Julianus) ébred rá, hogy kapcsolat van a
mitologikus-mesei történet és Majs apó titokzatos tudása között. Éles elmére
valló kérdések támadnak föl benne: hol lehet a magyarok ősi hazája, miért
tiltják el a keresztény műveltségben nevelt gyerekeket a hagyományokat őrző,
táltos hírébe kevert öregektől, miért száll szembe vele magával is az apja és
gyermektársasága? Otthoni bonyodalmak is szaporítják a gondjait. Alig emlékszik
a családból elüldözött édesanyjára, apja és második anyja alig talál vele
hangot. Ezért is viszik el a klastromba, ahol latin nyelvre fogják, és más
tudományokra tanítják. Gyermekszerelme, a kis Cseperke szakít vele, le kell
számolnia a család, a házasság, a gyermeknevelés idilli tervével. Barátnak
megy, pap lesz belőle. Lemondásáért a kiválasztottság érzése kárpótolja, hiszen
Majs apó is, Bernát perjel is megjósolja, hogy nem közönséges sors, fényes jövő
vár reá.