Tennessee Williams (1914-1983): A vágy villamosa

Forrás: https://sites.google.com/site/kingdomofearthdramaturgy/tennessee-williams

O’Neill után, Miller mellett sikeres drámaírónak lenni Amerikában: ez már teljesítmény. Ahogyan ottani kritikusai nevezték: „az elveszett lelkek  írója”, a „lázadó puritán” az amerikai Délen született, ahol gyermekkori élményként nemcsak a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket tapasztalta meg, hanem a nemzeti és faji előítéletekkel is szembesülni kényszerült. Mozgalmas ifjúsága múltával a Battle of Angels című (a későbbi Orfeusz) darabja Rockefeller-ösztöndíjat kap, ettől fogva „főhivatású drámaíró). 1945-ben megírja Üvegfigurák című drámáját – annak a törékeny, kiszolgáltatott embernek a harcát, aki egészséges környezetével kénytelen megvívni. Ez lesz későbbi, világsikert aratott drámájának, A Vágy villamosának is alapmotívuma.

Az 1947-ben született darab enervált, túlfeszített idegzetű, saját lelkiismerete rabságában vergődő hősnője kétségbeesetten hárítja el a valóságot: „Én varázslatot akarok! Én nem az igazat mondom, hanem azt, aminek igaznak kellene lennie!” Csakhogy nincs varázslat, hiába aggat lampionokat a csupasz villanykörtére, elég egy mozdulat, s kiderül a valóság: egy hajszolt, rettegő, félelemtől űzött, öregedő arc… Benedek István, az ismert ideg- és elmegyógyász szerint „perverz, kriminális és embertelen jelenetekkel van túlzsúfolva nemcsak Tennessee Williams, hanem az egész mai dráma, éppen a legnagyobbak: Dürrenmatt, Miller, O’Neill, Osborne s a többiek”. Williamsről mint emberről sincs a legjobb véleménnyel. Mégis: éppen  A Vágy villamosa hozta meg Williams számára a világsikert. Darabjának magányos hősnője elbukik anélkül, hogy Williams teljes szívvel melléállna. Tudjuk, érezzük, hogy sajnálnunk kellene a sorstépte, meghasonlott Blanche-t, aki New Orleansben keresi célt tévesztett életének kiútját, ám lelkünk mélyén – némi lelkiismeret-furdalással – bizonyos fokig igazat adunk a céltudatos, életigenlő Kowalskinak, aki nem tári el, hogy családja kiegyensúlyozott életét felborítsa az idegen, kiismerhetetlen, fensőbbséges asszony. S mégis összeszorul torkunk, szívünk, amikor Mi               tch és Blanche szakítási jelenete közben egy vak virágárus asszony „haldokló özvegyeknek” kínálja tarka művirágait.

Az általában két részben játszott A Vágy villamosa (magyarul Czimer József fordításában, 1962-ben a Madách Színház mutatta be) hatalmas siker volt, és csaknem akkora a korábbi Üvegfigurák (1945), a többször átírt Orfeusz alászáll, a Macska a forró bádogtetőn, valamint a filmen is világsikert aratott Az ifjúság édes madara.

**

A VÁGY VILLAMOSA

Szereplők:

BLANCHE DU BOIS

STELLA és STANLEY KOWALSKI

MITCH

SZOMSZÉDOK

New Orleans szegénynegyedében egy rozoga, de barátságos ház földszintjét bérli a lengyel bevándorlóktól származó Stanley Kowalski. Az életerős, nagydarab ember nyers férfiassága egy életre meghódította Stellát, a „jó házból való úrilányt”. Stella messzemenően alkalmazkodott férje szokásaihoz, életviteléhez, és boldogan várja első gyermeküket.  Ebbe a – hozzá képest méltatlan – környezetbe érkezik meg váratlanul Blanche, Stella nővére, aki Laurelben tanít. „Azt mondták, szálljak egy villamosra, melynek ’Vágy’ a neve, aztán szálljak át egy másikra, amelyet ’Temető’-nek hívnak, menjek hat megállót, és szálljak le az ’Elysiumi mezők’-nél.”

A környék, a ház kiábrándítóan hat Blanche-ra, aki az utóbbi hónapok eseményeitől amúgy is végképp kimerült. Elmeséli Stellának, hogy közös gyermekkoruk színtere, az ültetvény és a hozzá tartozó ház, Belle Réve nincs többé. A közös örökséget felemésztette a hozzátartozók ápolási és temetési költsége. A zaklatott Blanche-t a középiskolai tanfelügyelő szabadságolta, s most húgánál szeretne pihenni. Pihenni, felejteni, megnyugodni.

A barátaival hazaérkező Stanley mélységes ellenszenvvel fogadja a váratlan látogatót, aki nem is tudja leplezni megvetését durva, közönséges sógora iránt, ráadásul állandóan forró fürdőket vesz, mert az „jót tesz az idegeinek”. A szokásos heti pókerparti elől Stella kikapcsolódni viszi nővérét, ám amikor késő este hazaérnek, a férfiak még mindig kártyáznak. A közönséges, faragatlan fickók között csak Mitch, a szolid agglegény kelti fel Blance érdeklődését. A vonzalom kölcsönösnek tűnik, s a két nő nem is titkoltan reménykedik abban, hogy Blanche révbe ér Mitch oldalán.

Másnap hazaérve Stanley különféle pletykákra célozgat, amelyek Blanche-t kedvezőtlen színben tüntetik fel. Blance kénytelen bevallani húgának: „Nem éltem valami rendesen az utolsó két évben, miután Belle Réve kezdett kicsúszni a kezemből. Sosem voltam elég kemény és önző. A férfiak észre se veszisk, hogy a világon vagy, ha le nem fekhetnek veled. Így aztán az embernek ragyognia kell, villognia. De most félek… nagyon félek. Nem tudom, meddig bírom még a színlelést” Blance számára utolsó menedék lenne, ha Mitch feleségül venné. Kettejük bizalmas beszélgetéséből derül ki, hogy Blance első szerelme, imádot férje homoszexuális volt, s amikor emiatt Blance megundorodott tőle, a férfi öngyilkos lett. Blance-t örökös lelkifurdalás gyötri fiatal férjének halála miatt.

A család Blance születésnapjára készül, ahova Mitch is hivatalos. Stella a gyertyák tűzdelését a huszonötödiknél tapintatosan abbahagyja. Míg Blanche a fürdőszobában készülődik, Stanley újabb hírekkel érkezik: informátorai szerint Blance-t léha életmódja miatt a polgármester a szó szoros értelmében kikergette Laurelből. A tanév befejezése előtt kirúgták állásából, mert „megrontott” egy fiatalkorút, egyik tanítványát! Stella riadtan, hitetlenkedve hallgatja a pletykákat.

A születésnapi vacsora zaklatott, nyomott légkörben zajlik. A kiöltözött Blanche csalódottan veszi tudomásul, hogy Mitch nem jött el a meghívásra. Asztalbontás után heves vitára kerül sor Stella és Stanley között, aminek az asszony születési fájdalmai vetnek véget.

Stanley bekíséri Stellát a kórházba, a magára maradt Blanche pedig – újabb szokás szerint – egyre gyakrabban nyúl a whiskysüveghez. Mitch váratlan megjelenésekor kétségbeesetten igyekszik összeszedni magát, ámbár a férfi is meglehetősen ittas. Mitch, aki Stanleytől szerzett tudomást Blanche meglehetősen zilált korábbi életéről, heves szemrehányásokkal illeti a lányt, s kettejük párbeszéde szakításba torkollik. Blanche tisztában van azzal, hogy Mitch elvesztésével egy szebb, jobb, örömtelibb élet lehetőségét veszíti el, és elkeseredésében újra az italhoz fordul.

A kórházból felajzott várakozással tér haza Stanley. Otthonában egy félrészeg, felzaklatott, idegileg teljesen megviselt, álomvilágban élő nőt talál. Stanley, most már erkölcsi fölénye tudatában, kíméletlenül megerőszakolja a félig öntudatlan Blanche-t.

Pár hét múlva a már ismert baráti társaság újabb pókercsatáját játssza, miközben Blance a fürdőszobában készülődik. Stella vontatottan csomagolja a bőröndbe Blance holmiját. Tudja, hogy Stanley helyrehozhatatlan bűnt követett el a nővérével szemben, ám a családja: férje és csecsemője iránti érzései erősebbek, mintsem Blance védelmére tudna kelni. Rettegve várja az orvos és az ápolónő megérkeztét, akik majd elmegyógyintézetbe viszik Blanche-t. Szerencsétlen nővére még mindig az álmok világában él. Úgy tudja, egy gazdag ismerőse viszi el vakációzni. Az ápolónő láttán mintha felébredne benne a józan ész szikrája, de amikor az orvos segítőleg közbelép, önként nyújtja kezét: „Akárki ön… én mindig bíztam az idegen emberek jóságában.”

HURTONY ZSUZSA

(Forrás: 77 híres dráma – Móra Könyvkiadó 1994., 392-394. old.)