Michael Mann (1919-1977): Megtévesztésig hasonló

A kis elbeszélés Thomas Mann legifjabbik fiának nemrég keletkezett, első közzétett prózai írása. Az olvasónak önkéntelenül is a nagynevű apa ismert regénye jut eszébe róla: „Egy szélhámos vallomásai.”

Az egész történetet voltaképp nem is annyira egy összetévesztés, mint inkább az ellenkezője idézte emlékezetembe. Egy órája tartja fogva figyelmem a rézsút szemközti asztalnál egy úr: ez az állandóan kissé előrehajló Bourbon-arc, szívásra csücsörített száj, ezt az urat ismerem, vagy nagyon emlékeztet valakire, akit ismerek. A rejtély meglepő módon oldódik meg: arra a pincérre hasonlít meghökkentően a vendég, aki kiszolgál, mióta ebben a vendéglőben lök. – Furcsán egyirányú tájékozódás. Tudatunk nehezen érthető cenzúrája! Miért nem tettem föl ugyanezt a kérdést a pincérre nézve is…? De reminiszcenciáim véletlen indítékairól elég ennyi.

Párizs, május vége – a legpompásabb évszak! Micsoda izgalmas város, újra meg újra! Tegnap este voltam először – nem furcsa? – az Eiffel-tornyon. Párizs építészeti jelképe, mióta is? Tervezője, Alexander Gustave Eiffel (1823-1932, Baedecker szerint) a Garonne egy vashídján kívül valahol még egy óriási méretű völgyhidat is épített. Akkor belebonyolódott a hírhedt panama-botrányba, letartóztatták – majd gyorsan ismét szabadlábra helyezték. Ki is gondolhatta komolyan, hogy ki lehet taszítani a társadalomból egy ilyen torony megteremtőjét…

Párizs, 1971 – az első amerikai valutaválság idején. Reggel kilenc óra huszonnyolc perc. Két perc múlva kinyílnak az American Express-pénzváltó kapui –első ízben több hétnyi súlyos korlátozás után, amely azt jelentette, hogy a dollár-turisták csak végtelen sok vesződség árán juthattak hozzá valamicske per-diemhez, amely a magasabbrendű – vagy alacsonyabbrendű – úti örömöknek még a gondolatától is eltiltotta őket. A korlátlan életöröm ígéretétől vezérelve, rugalmas léptekkel és a zsebemben elraktározott utazási csekkektől a szó szoros értelmében duzzadó kebellel kelek át a Boulevard des Caucines-en, a tiszteletreméltó épület felé. Ekkor valaki mellém szegődik, lépéseit az enyémekhez igazítja. Itt kezdődik a kalandom.

Zugváltó, mint nyomban kiderül. Köpcös, sötét bőrű férfi, nyilvánvalóan abból a gyülevész népségből, amely éveken át koldul Párizs-szerte, a metró lépcsőházaiban éjszakázik, és addig gyanúsítgatják mindenfélével, míg vagy valóban el nem züllik, vagy tisztesebb körülmények közé nem jut. Mint emez. Biztos érzékkel fedezte föl Palm-Beach-öltönyömben az ő emberét. Egyébként mintha öltözetével, kávébarna garbardin-öltönyének könnyedségével egyenesen versenyre akart volna kelni velem és a magamfajtájúkkal. Csak a hónalja alatti undok, nedves folt árulja el a hivatásos aszfaltvagányt, aki ma délelőtt alighanem több órája űzi már izzasztó mesterségét.

Természetesen le fogom rázni magamról a pasast. Tegnap még kapóra jött volna. Most már nincs szükségem rá. De mi mindenre képes az agyafúrt retorika! Ez az alak birtokában van, és él is vele egzotikus orrára bukó napszemüvege sötét lencséinek oltalma alól. Megvannak az indokai – indokai, hogy miért olyan páratlanul kedvező az általa kínált árfolyam, és indokai vannak az én indokaim alátámasztására, hogy miért fogadjam el az ajánlatát. Mit is tartok az ilyen dolgokról? Magánzó vagyok, szabadságon. Ez a feketézés beavatkozás a közéletbe, vőt, a politikai életbe; és az ilyen beavatkozásokkal még sohasem jártam jól. Ezenkívül ez a figura minden tekintetben kellemetlen számomra. De szónoklása már behálózott: Monsieur, menjen csak föl az irodába, nézze meg maga is, hasonlítsa csak össze és aztán – döntsön. Fölmegyek, összehasonlítok, s a magasabbrendű – és alacsonyabbrendű – úti örömökre gondolva döntök – az ú javára.

Ha történt volna, mikor az épületből kilépek, valami közriadalom, ha például csak úgy véletlenül az egyik fehérkesztyűs, elegáns fejfedős közlekedési rendőr arra sétált volna, és érdemesebb ügyek pillanatnyi hiányában kérdőre vonta volna szigorúan az épület bejárata előtt lődörgő turistákat – aligha hajtanak sok hasznot ezek az idegenforgalomnak -, csupán cigarettájuk feltűnő illata miatt, vagy ha például az a nő, aki viharkabátosan épp elhalad egy mopeden, hirtelen fölbukott volna, s görcsbe szorult kézzel az aszfaltra tenyerelve jó darabot csúszik, nyomában pedig gyorsan vértócsa, a vértócsa körül csődület támad – akkor bizonyára hiába kerestem volna az én emberemet, és rövid tétovázás után visszamentem volna az első emeleti pénztárablakhoz, hogy hanyag bocsánatkérő hangnemben megkérjem a hivatalnokot, váltsa át francia bankjegyekre az amerikaiakat, amelyeket épp az imént váltottam ki utazási csekkeimért, engedelmeskedve a pasas felszólításának; dolgaimat ily tisztes módon végezvén beszálltam volna odalenn, az utca közepén várakozó taxik egyikébe, kurta fejbólintással búcsúzva a pasastól, ha ismét feltűnt volna, vagy még azzal sem, hanem elnézve mereven fölötte. De semmi ilyesmi nem történt. és a pasas pontosan előáll.

Izgatottabb, mint az előbb. Kérdése, hogy nálam vannak-e a dollárbankjegyek, leplezetlenül bizonyos keménységről tanúskodik. Most már a hatalmában vagyok. Nevetségessé tenném magamat, ha most, félúton, vissza akarnék fordulni. Párost alkotunk, és mint ilyen, mint egy jól összeszokott fogat, megindulunk. Hova és miért? Siet; nyilván nem azért, hogy minél előbb nyélbe üsse az üzletet, hanem egyelőre azért, hogy eltávolodjunk az épülettől. Törvényellenes az ilyen utcai üzletelés, és a törvénynek ezer szeme van, amint a sietségtől zihálva megjegyzi, mikor épp azon a kis utcán kelünk át, amelybe visszahúzódott, míg én odafent, tehetetlen bábjaként eljártam az ő ügyéért. Nem is rossz hely tulajdonképpen ez a kis utcácska, arra, hogy leüssön. De talán tud jobbat is. Erre vall a határozottság, amellyel lépked előre. Egy, két, há- és ezzel véged. Kis ritmikai trükkel a kiszámoló versike pontosan igazodik a hegyesorrú cipők kopogásához, amelyek diktátori meneteléssel nyomulnak mellettem. Hegyes – egy, két, há -, de kicsit ki van taposva. Vagy bő. Talán – és ezzel véged – utolsó áldozatáé. Palm-Beach-öltönyöm is jól fog állni rajta. Csak a nadrágból kell kicsit fölvenni; és persze mindent alaposan kimosni, mert vérzékeny vagyok. Kis rúgás a cipő orrával a térdhajlatba; és előre bukom, görcsbe szorult kézzel az aszfaltra tenyerelek, még csúszom egy jó nagyot, és nyomomban vértócsa gyűlik össze. De semmi csődület. Még egy függönyt sem húznak félre kíváncsian valamelyik ablak mögött, ahová elhallik segélykiáltásom. Semmi ilyesmi nem történik. És (amint minden kalandos történetben óhatatlanul egyszer kimondják) néhány pillanat múlva ott találtam magam épségben – mégpedig a Boulevard des Capucines nyüzsgésének kellős közepén.

Itt megállt, és az üzlet megköttetett. A francia bankjegyköteget, amelyet átnyújtott nekem, jobb kezemmel markolva még mindig a jobb kabátzsebemben tartottam. Jobboldalt, mert ő végül is baloldalamra állt. De ez csak néhány másodpercig tartott. Izgatottsága furcsamód épp az üzlet megkötése után érte el a tetőpontját. Azonnal tegyem el a pénzt, nehogy kíváncsi szemek meglássák, ezt inkább fújtatva, mint súgva mondta, és aztán sziszegve valamit egy bennünket üldöző rendőrről eltűnt a tömegben – mértéktelen sietségével alighanem jónéhány kíváncsi tekintetet vonva magára. Szerencsétlen flótás! Elnyűtt idegeivel jobb foglalkozást is választhatott volna. és ráadásul még nyomorék is szegény! Csak tranzakciónk során vettem észre, hogy jobb kezén hiányzik a középső ujj. E fizikai fogyatékossága meglehetősen lelassította a számolás műveletét. Nekikészülődött, előhúzta a frankjait, és darabonként leszámolta őket, csupa szép nouveaux százfrankost, és jól látom, hogy ügyesen ugyan, de azért kicsit akadozva lapozza őket a mutató- és hüvelykujjával. Az összeg annyi, amennyinek lennie kell. Szó nélkül visszaadom neki, előhúzom dollárjaimat, rejtekükből a belső zsebemből; és erre hagyja, hogy én számoljak utánuk, orrát szorosan odadugja a bankjegyeim fölé, sötét szemüvege mögött leskelődő szemével úgyszólván átfúrja őket, miközben én elvégzem dolgomat, nem kevésbé lelkiismeretesen, int ő, sőt, mintegy tapintatból, kicsit jobban el is nyújtom, mint kellene. Akkor megtörtént a kötegcsere, egyidejűleg, keresztben, célszerűségre irányuló logikával, tökéletesen korrektül, minden feltétel adva volt ehhez a látszathoz – és amint ez már rég tudható, mégis én voltam, akit becsaptak.

A dolog könnyebben jegyzőkönyvezhető, mint amennyire fölfogható volt megtörténtekor. Az emberi szellemnek kellemetlen dolgok ellen vannak természetes védőberendezései; és alighanem ezek közé tartozik a tébolyon és az ájuláson kívül a hitetlenség is. Ez lett a menedékem, amikor előhúzva zsebemből a pénzköteget észrevettem, hogy a legfelső bankjegy százfrankos helyett tízfrankos – a valutaüzér által felmutatott százfrankoshoz alakra, színre és rajzra megtévesztésig hasonló; csak épp egy nullával kevesebb. Hitetlenkedve néztem szembe azzal a lehetőséggel, hogy az alatta rejlő bankjegy esetleg ugyanezzel a látvánnyal fog szolgálni. Hitetlenkedve lapoztam végig az egész tízes-köteget. Hihetetlennek látszott az a tény, hogy ez a család megfosztott megtakarított pénzem kilenctized részétől, azaz pontosan egytized részére zsugorította. Ámbár igaz, hogy kedvező árfolyamon! Ha úgy vesszük. Vonzó, ha nem is képtelen árfolyamon. Ez volt a zseniális pszichológus és szemfényvesztő első és legfontosabb trükkje. Minden egyebet rá kellett bíznia mesterségében a mindenkori körülményekre. A készpénzes kliensekkel több a vesződség, az én esetem bizonyára a legegyszerűbbek közé tartozik: szép nyugodtan elő lehet készíteni a valódi helyére a hamisat, miközben én, tapintatos lelkiismeretességgel leszámolom a magam dollárjait. Végül a csere előtt inkább megjátszott, aztán kétségtelenül valódi idegesség, amely abban a teljességgel indokolt sürgető felszólításban csúcsosodik ki, hogy tessék a pénzköteget azonnal elrakni – mindezt most pontosan azzal a körültekintéssel gondoltam át, amelynek oly csodálatraméltó módon birtokában volt a tolvaj, és amely oly szégyenletes módon hiányzott belőlem Szégyengyalázat!

Nem vagyok híve költői képeknek. Egyébként csak azt mondhatom: a szégyenérzet, ostobaságom miatt, mint valami vörös hullám csapott össze fölöttem, magával sodort, vadul örvénylett körülöttem. De mik az érzések? Élményeink szubjektív, kérészéletű értelmezései. Addig igazak, ameddig tartanak. És hál’ istennek, sohasem tartanak sokáig. ennek az élményemnek azonban objektívabb értelmezésben kellett részesülnie, mégpedig egy cáfolhatatlan érvelésű bíró részéről. És úgy vélem, csupán ennek az értelmezésnek a kedvéért – készségesen hajlandó vagyok bonyolultnak is nevezni – érdemes a leírt eset egyáltalán arra, hogy jegyzőkönyveztessék. Átadom tehát a szót ezennel a „bírónak”, de nem az utolsó szót. Ezt átengedem az olvasónak.

A zugváltó figurája részletesebb jellemzése aligha szorult, és ezért örvendetesnek nem nevezhető találkozásunk leírása során tudatosan direkt-drámai ábrázolásmóddal éltem. A bíró bevezetéséhez azonban epikus hangnemre van voltaképp szükség. Túlontúl összefonódtam az üzérkedővel, semhogy alaposabban szemügyre vehettem és ennek megfelelően ecsetelhettem volna. Egészen más a viszonyom a bíróhoz: vele szemben van distanciám, és ezért jól látom is. Ki vagyok szolgáltatva tekintetének, de ugyanígy látom én magam is őt. Ezzel a viszontpillantással megőrzöm a szabadságom. És e szem-csatározás alkotja egyben annak a különös utójátéknak a lényegét, amely már puszta helyszínével is jólesően elkülönül az imént leírt történéstől: egy taxi árnyékos-szellős hűvöséről van szó – ugyanazéról, az utca közepén várakozók közt a sor élén állóéról amelybe egy félórával előbb be kellett volna szállnom, ha okosabb vagyok.

Arról a kis margaréta-csokorról ismertem meg a sofőrt, amelyet előzőleg a kocsija mellett állva és kollégáival társalogva furcsa módon a kezében tartott, és most  maga mellé helyezett a szomszéd ülésre. Mivel, amint ez szokásom, itt próbáltam helyet foglalni, gyorsan beledugta parasztos szabású vászonköpenyének egyik zsebébe. Legelőször az tűnt fel e férfi tekintetén, hogy a két szeme nem egyforma – nyilván valami enyhébb arcbénulás következtében, a bal szeme valamivel kisebb volt, sőt, mondhatni, csökevényes, de épp ez kölcsönzött a kis szemecske pillantásának valami kacsintóan-ravaszkás, szinte vakmerő jelleget. A jobb szeme viszont tágra volt nyitva és teljesen ki volt fejlődve; mégis, ha valaki emerről, jobbról nézett rá, a baloldali tréfás kedvével éles ellentétben, itt valami üres szigor fogadta, üres, a semmiből semmibe meredés értelmében; a kétségbeesés üressége.

A tekintet e rendkívül szembeötlő diszharmóniájával alapjában véve már jellemeztük is a férfit: voltaképp szép feje volt. Volt valami úriasan ápolt-gondozott az egész jelenségben, valami finomság, amely egyébként nemcsak a már említett  nemcsak a már említett tendenciózusan egyszerű öltözéknek mondott ellent (a parasztköpeny alatt lomposan nyitott inggallér, amely szegényes testiséget tett ki közszemlére teljesen fölöslegesen); a lapos, vaskos orr és az igen közönséges szemöldök sem illett az arc disztingvált tojásdadjához, nem illett a finom ívelésű szájhoz, amely mintha még undornál is több megvetést fejezett volna ki. Egyszóval épp oly kevéssé csodálkozott volna az ember, ha ezt a kopaszra nyírt koponyát egy fényképen pillantja meg, rajta a fegyenc-számmal; amint az sem lepte volna meg, ha sherrys pohárral a kezében, coctail-időben ez az úr fogadja egyik vidéki kastélyában.

Ennyit a pillantásról és látványról, amellyel szembe kellett néznem. – Olyan élmény, amilyenben nekem volt részem, közlékennyé és nyájassá teszi az embert: Párizs, május vége – a legpompásabb évszak! Micsoda izgalmas város, újra meg újra! Tegnap este voltam először – nem furcsa? – az Eiffel-tornyon… Ettől a bevezetéstől megkímélhettem volna magam, amint a jobb szem kétségbeesett üressége, tökéletes részvétlensége tanúsította. Nos, valami érdekesebbel kellett szolgálnom, és mikor kezdtem előhozakodni a történetemmel, hamarosan észrevettem, hogy ebben az emberben nemcsak az első jöttment hallgatót, hanem bizonyos értelemben a legjobbat találtam meg. Elbeszélésem léte központi idegszálát érintette meg: a kriminalisztika, mindennemű bűnözés és tolvajlás, valamint a büntetőjog kérdései rögeszméjének bizonyultak. De nem ám azért, mint talán várni lehetne, mert kellemes borzongás fogta el tőle, nem is emberi érdeklődésből, hanem csak amolyan fenomenológiai szórakozásvágyból. Így azután bal szemének élénk hunyorgásával kísérve alig győzte történetemet rokonesetekre vonatkozó furfangos megjegyzésekkel és más tréfás asszociációkkal félbeszakítani. Bámulatos tömegű tapasztalattal és ismerettel rendelkezett. Egyébként csak elenyésző részben első kézből, hivatása gyümölcseként, feltételezhető éjszakai szolgálatainak idejéből, amely jónéhány gonosztett szem- és fültanújává (s nyilván nem egyszer csaknem áldozatává) avatta. A gonoszhoz fűződő ilyen személyes kapcsolataira hivatkozott, valahányszor elbeszélésem erre késztette, mindamellett csak kurta, homályos célzások erejéig, miközben bánat és üresség telepedett vonásaira, sőt, valamiféle szent rémület kerítette hatalmába. De aztán gyorsan felderült ismét az arca, egyenesen vakmerő elszántság ült ki rá, ha olyan esetekről beszélt, amelyeket csak hallomásból ismert. Közben hetet-havat összehordott, a zsebtolvajlástól elkalandozott a pénzhamisításig, onnan a méregkeverésig. Itt és itt, ekkor és ekkor egy nő mérgező porokkal végzett szabályos kísérletei révén olyan sokra vitte, hogy meglehetős pontossággal meg tudta határozni előre, mikor hal meg valaki a távoli jövőben. Panaszkodott a halálbüntetés eltörlése miatt – és nem látszott világosan, hogy közben a jobb vagy a bal szeme kezdett lázasabban működni. Odahaza volt egy gyűjteménye kecses miniatűr-guillotine-okból („des guillotinettes”), gyarapítása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött.

Ha termékeny hallgatóm nem is fáradt bele ezekbe a kitérőkbe, én belefáradtam. Rosszul meséltem, elvesztettem a fonalat, észrevettem, hogy ellentmondásokba keveredek. De bizonyára nem ez volt az egyetlen ok, hogy nyilvánvalóan félreértette a történetemet, és ezzel magyarázom, hogy oly bonyolultan értelmezte élményemet. – Jó – mondta, mikor végre nagy nehezen végére értem beszámolómnak. – És persze te magad 8a párizsi taxisofőrök tu-jével mondta) – te magad vagy az oka az egésznek. – Nos, ezt tudtam. De nem így gondolta, mert ekképp folytatta: - A megcsalt csaló klasszikus esete. – Csalóé? Hogyhogy? Leintett; és attól kellett tartanom, hogy kihívást intéztem a jobb szeméhez. Erkölcsi kérdésekhez, ezt kellőképp értésemre adta, semmi köze. És ezzel vége is volt társalgásunknak. Kimerült voltam és még felhevült is a kalandomtól. Éreztem, hogy a hónaljam alatt nedves folt képződik. Egy, két, há-, és ezzel véged. Megint itt volt a kiszámoló versike, miközben a sofőr mély hallgatásba burkolózott. Akár a hüvelykujjá, akár a kisujján kezdi az ember a számolást, a „ged” szótag mindig a másik kéz középső ujjára esik. Ez emlékeztetett valakire. Egyirányú tájékozódás. Tudatunk nehezen érthető cenzúrája.

A szem-csatározás nem jól végződött számomra. Valamilyen ellenem táplált, jogos vagy jogtalan, vagy akár csak általam vélt gyanakvással szemben eleve hajlok rá, hogy hazug tekintettel válaszoljak. Hajlam ez a harcot hamar feladó kapitulációra. éreztem, amint pillantásának súlya alatt, szokatlanul hevesen kerít hatalmába ez a rossz érzés. Közönséges hazudozónak tartott voltaképp ez az ember? Azt hitte, hogy történetemet nem szabad szó szerint érteni? Valami ilyesmi járhatott a fejemben, amikor mintegy a velem megesett és nekem okozott baj tárgyi bizonyítéka gyanánt előhúztam a csúf pénzösszeget, és az orra alá tartottam. Egy pillanatig nézte; és akkor olyasmi történt, amihez semmiféle ésszerű magyarázat nem tud hozzáférkőzni. Kicsit arrébb húzódott tőlem, kurta pillantást vetett előbb rá, aztán űzötten maga köré, mintha keresne valamit, helyesebben, mint aki meg akar bizonyosodni, hogy még minden, kocsinapló, sapka és pénztárca a helyén van. Aztán mindkét kezével szorosabban megmarkolta a kormányt, és vonásaira kiült a már ismerős bánat,sőt, szent riadalom.

Aligha van erre magyarázat. És csak nagyon homályosan tudom elképzelni, mi játszódhatott le a férfiúban bizonyítékom láttám: egy pillanatig bizonyára úgy érezte, megint megcsapta annak a kellemetlen személyes kapcsolatnak a szele, amelyet csak  a távolból szeretett szemlélni. – De ha valakinek, kérdem én, ujjára húzzák a varázsgyűrűt, máris varázsló attól maga is? Nem pedig tisztességes játékos, akinek osztáskor a Fekete Péter jutott?

De hogy a bírótól még egyszer visszatérjek a zugváltóra: voltaképp mégiscsak erősen túlbecsülten ennek a csirkefogónak a zsenialitását. Egész pszichológiája nem egyéb, mint az az egyszerű felismerés, hogy a pénzt csak egyszer nézi meg alaposan az ember. Nemrégiben egy kávéházban ki is próbáltam. A fizetőpincérnek egy húszdollárost tettem ki az asztalra, és mialatt ő előkotorta a visszajáró tizenhét dollárnyi aprópénzt, merő célszerűségi okból kicseréltem a húszdollárost egy tízesre. A kísérlet ragyogóan sikerült.

GYÖRFFY MIKLÓS fordítása

(Forrás: Nagyvilág – Világirodalmi folyóirat XIX. évf. 6. sz., 1974. június, 855-860. old.)