2013. szept. 18.

Jorge Edwards (1931-): Vasárnapok a menhelyen



A kert mélyén állt a ház, ahol a kertész lakott, egy félbolond, vén önfertőző; a házban volt egy üres, használaton kívüli pince- vagy garázs-szerű helyiség, itt jöttünk össze minden vasárnap délután. Hogy hogyan kezdődött az egész, már nem is tudom; nem emlékszem rá. Az egész brancsból Griselda volt a legszégyentelenebb, felemelt szoknyával mászkált, alatta semmi, és úgy mozgatta a hátsó felit, mint egy szajha. A szomszéd penzióban lakó Eduardito meg indiánt játszva rohangált valami tűz körül, közben csatakiáltásokat hallatott, és azt a bizonyos testrészét markolászta. A legszégyentelenebb mégis Griselda volt, aki valóságos színielőadásokat eszelt ki: a vörösbőrű főnök fia, aki szerelmes a foglyul ejtett fehér nőbe; a póznához kötözött, meztelen fehér nő, amint vonaglik a fájdalomtól, míg a vörösbőrú főnök fia meg nem jelenik, hogy kiszabadítsa (sokszor engem igyekezett rávenni, hogy levetkőzzem, de én nem akartam); a rabszolgapiacon ketrecbe zárt meztelen fehér lány, akit tagbaszakadt őrei kínoznak és sanyargatnak (egyszer menhelybelit akart behozni börtönőrnek, de leszavaztuk, még mit nem!), míg a szerecsen királyfi meg nem veszi, el nem halmozza illatszerekkel, karkötőkkel, és háreme díszévé nem avatja… Minden vasárnap új ötlettel állt elő; a főszerepet lefoglalta magának (kivéve, ha vetkőzni kellett, ezt jobban szerette másokra hagyni), a kisebbeket pedig kiosztotta. Azután korrigálta a játékunkat; az ötletteleneket kiabálva biztatta, míg azt nem csináltuk, amit a szerepünk kívánt. Igazi színésznő volt ebben az időben. Később furcsán megváltozott, önhitt lett, mindenféle titkai voltak, és állandóan mellébeszélt.

Arra is Griselda kényszerített, nem tudom, miért, hogy Antonio párját játsszam. „Te vagy Antonio rabszolgája”, jelentette ki például, és Antonio hátratekerte a karomat, lassan ütlegelni kezdett a nadrágszíjával, aztán tapogatott, teljes erőből belém mart, ott, ahol jólesett neki, és én csak nyöszöröghettem halkan, mint egy rabszolga, de tiltakozásra, védekezésre nem is gondolhattam.

Egyszer, nem tudom hogyan, de elaludtam. Arra ébredtem hirtelen, hogy Antonio hozzám ér ott, azon a bizonyos helyen, körülöttünk meg fuldokolva röhög az egész banda, a középen Griselda. Mögöttük ki lehetett látni a kertre, mert a fészer ajtaja félig nyitva volt, a nyílásban meg két kopaszra nyírt, fogatlan fej, két röhögéstől fuldokló menhelylakó, kéjmámorban, akár a többi.

-        
Most pedig esküvőt játszunk! – mondta Griselda, kezét parancsosztásra emelve, erre mindnyájan kiabálni kezdtek: „esküvő! esküvő!” és tapsoltak. A menhelybeliek kicsit szélesebbre tárták a fészerajtót,m és lelkesen tapsoltak, hahotáztak ők is.

-         De előbb zárjátok be jól az ajtót – parancsolta Griselda.

A menhelybeliek könyörgő arccal kérték, hadd maradhassanak. Megígérték, hogy csendesen meghúzódnak az egyik sarokban, és nem fognak zavarni senkit.

-         Na jó – mondta Griselda. – Ti lesztek a tanúk. De ígérjétek meg egyszer s mindenkorra, hogy nem mondjátok el senkinek.

A menelybeliek lelkesen bólogattak, majd behúzódtak az egyik sarokba.

Eduardito lett a pap. Griselda volt a menyasszonyom, ellátott mindenféle jó tanáccsal és felvilágosítással, ellenőrizte menyasszonyi ruhámat, levett róla egy hajszálat; „aztán vigyázz, rá ne lépj, amikor kiszállsz a kocsiból”; gondoskodott a templomi virágokról, a zenéről, intézkedett a büfé dolgában: „ezek a szendvicsek túl közönségesek, ebből nem kérek…” Eldöntötte, hogy a mézesheteket Barilochéban fogjuk tölteni.

-         Most meg kell csókolnotok egymást – közölte a szertartás végeztével.

-         Nem így – mondta utána. – Szájcsóknak kell lenni. Ne felejtsétek, ogy már örökre házasok vagytok.

Antonio engedelmeskedett Griseldának, és szájon csókolt; erre kitört az éljenzés. „Éljen az ifjú pár!” – és tapsoltak.

-         Itt a büfé – mondta Griselda, és a fészer egyik oldalára mutatott. – Gyertek közelebb.

Mindnyájan közelebb mentünk, és nekiláttunk a szendvicseknek, tortáknak, gyümölcs-zseléknek, italoknak, s közben teli szájjal társalogtunk. A menhelybeliek, Griselda engedélyével, szintén odajöttek, és boldogan habzsolták egyik szendvicset a másik után. Minduntalan vakarództak, és nagyokat röhögtek. Soha életükben nem voltak ilyen boldogok.
Ez akkoriban történt, mikor a menhely egyik orvosa, apám barátja, átengedett nekünk egy szobát. Apám kórházban volt, nagyon betegen. Két műtéten esett át, de egyik sem járt semmi eredménnyel. Anyám egész héten dolgozott, a szombatokat és a vasárnapokat pedig a kórházban töltötte, apám mellett. Az esküvőt követő vasárnap ágyban kellett maradnom, lázas voltam egy kicsit, és Antonio feljött meglátogatni. Szüleim egyik barátnője, Irene Salgado volt mellettem. Kicsivel Antonio kopogtatása előtt, nagyon komoly és halk hangon közölte velem, hogy apám a végét járja…

-         Látni szeretném – mondtam neki.

-         Ha holnap reggelre jobban leszel, elviszünk meglátogatni. Anyád engedélyt kért, hogy holnap ne kelljen dolgoznia.

-         Mit gondolsz, meghal?

Irene válasz helyett felvonta a szemöldökét, és ebben a pillanatban kopogott az ajtón Antonio. Mindenféléről beszélgettünk, vicceket meséltünk, és egyszer csak, nem tudni miért, Irene azt javasolta, énekeljünk. El is énekeltünk néhány dalt, de egyikünk sem tudta végig a szöveget, engem meg minden percben letorkoltak, hogy hamis. Antonio ellenben egész tisztán énekelt, én legalábbis szépnek találtam a hangját. A végén meguntuk a lágyabb dallamokat, és rákezdtünk a „Martinica kisbabája” kezdetű nótára, egyre hangosabban énekeltünk, végül már az ágyon ugrálva ordítottuk: „Martinica kisbabája”, egy poharat ütögetve, majd egy papírdobozt, az ágy vasát és mindent, ami csak kezünk ügyébe akadt, mindig hangosabban kezdve, hogy „Martinica kisbabája”, míg be nem rekedtünk, ekkor kinyílt az ajtó, és megjelent missziá Chepa, a doktor anyja, és őrmesteri hangján azt kiáltotta, ne csináljunk akkora ricsajt.

-         Már énekelni se szabad? – kérdeztem.

-         Nem így! – felelte missziá Chepa.

-         Az én szobámban úgy éneklünk, ahogy kedvünk tartja.

-         Nem! – felelte missziá Chepa. – Nem! Tekintettel kell lennetek másokra is! Mit képzeltek!
-         Ez az én szobám – mondtam nekidühödve -, és az én szobámban azt csinálok, amit akarok.
-         Nem! – kiabált missziá Chepa. – Nem csinálsz azt, amit akarsz! És nem a te szobád! A házunk egy része! A mi házunké!

-         Énekeljünk – mondtam Antoniónak.

-         Énekeljünk – mondta Antonio, és rákezdtünk újra, jó hangosan, hogy „Martinica kisbabája”.

-         Csend! – üvöltötte fülét befogva missziá Chepa.

-         Miért nem megy ki a szobámból? – mondtam neki.

-         Nem a te szobád! – ordította, és beült a sarokban a fotelba, s mint aki elszánta magát a maradásra, rákönyökölt a karfára.

-         Menjen ki! – üvöltöttem.

-         Nem! – üvöltött missziá Chepa. – Amíg el nem hallgattok, nem megyek ki!

-         Az én szobám! – üvöltöttem én, az ágyba kapaszkodva, remegő hangon. Éreztem, hogy minden izmom reszket. Missziá Chepa mélységes megvetése jeléül elfordította a fejét.

-         Antonio…

Antonio felállt, minta a kívánságom, hogy missziá Chepát kidobja, megbűvölte volna.

-         Dobd ki!

Antonio az asszonyságra nézett, az meg gőgösen vissza rá, biztos lévén benne, hogy úgysem meri. Irene rémült arccal figyelte az eseményeket, és időnként idegesen felnevetett.

-         Dobd ki! – kiáltottam Antonióra. – Vagy a szemem elé ne kerülj többé.

Antonio leszegett fejjel, és imbolyogva, mint egy robotember, a fotel mögé került és, egész belepirulva az erőlködésbe, a karfájánál fogva felemelte.

-         Eressz el! – visította missziá Chepa.

-         Ez az! – kiáltottam én, tapsoltam hozzá, és ugráltam örömömben. – Brávó! Ki vele! Ki vele!

Miután így székestől, mindenestől felemelte, Antonio mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, de kiáltásaimtól nekibátorodva jól megmarkolta terhét, meglódult vele, és letette az ajtón kívül. Majd az öreglány sikongatásai meg az én tapsaim közepette bereteszelte az ajtót. Én, még mindig felvillanyozottan, megeresztettem egy utolsó bravót.
-         Ebből baj lesz – mondta Irene rémülten. – Részemről inkább megyek.

-         Menj – mondtam. – és ne izgasd magad.

Antonio kikísérte az ajtóig; kinézett az üvegezett folyosóra, aztán ismét rátolta a reteszt.

-         Sehol senki – mondta. – Úgy látszik, berezelt az öreglány.

Lassan közeledett, mélyen a szemembe nézve.

-         Állati jó voltál  - mondtam neki.

Mosolyra húzta a szája szélét, és leült mellém az ágyra.

-         Házasok vagyunk – mondta.

Nyeltem egyet, és egy szót sem szóltam. Erre egyik kezét a vállamra tette. Aztán lejjebb és lejjebb, míg a mellemhez nem ért.

-         Megtanítsalak valamire? – kérdezte.

-         Mire?

-         De be kell hozzá bújnom az ágyadba…

Megint nyeltem. A tetőt néztem, az eget. Elképzeltem a menhelylakókat, ahogy odalenn sétálnak a kertben, mutogatnak és gesztikulálnak, dudorásznak, majd hirtelen hasra vetik magukat, hogy a giliszták csúszását-mászását hallgassák, aztán váratlanul ökölbe szorítják kezüket, és átkokat szórnak valami ellenségre, aki fölöttük van, a levegőben.

-         Ne – mondtam Antoniónak, aki zakóját ledobva már készült az ágybabújáshoz. – Inkább ne.

-         Ne ijedj meg – mondta Antonio. – Megtanítlak egy játékra. Irtó egyszerű.

-         Inkább ne – mondtam neki, és hogy távol tartsam, a mellére tettem a kezem.

-         Talán nem vagyunk házasok? – kérdezte.

-         De igen – válaszoltam.

-         Hát akkor!

később megérkezett látogatóba a banda, akár egy küldöttség, Griseldával az élen, és Antoniónak ki kellett ugrania az ágyból, és a legnagyobb sietséggel magára kapkodni a ruháját, hogy ajtót nyithasson.

-         Miért voltatok bezárkózva? – kérdezte Griselda.

-         Mert volt egy balhénk missziá Chepával, és kidobtuk székestől, mindenestől. Ha láttátok volna!

Griseldát mintha nem győzte volna meg a magyarázatom. A feldúlt ágyra, majd egyből Antonióra nézett gyanakvóan. Ő adott össze minket, így most meglehetősen érthetetlennek tartottam a viselkedését. Furcsa érzésem volt, és egy kis fájdalmat is éreztem. Antonio büszkén mesélte el missziá Chepa kidobatásának történetét.

-         Székestől, mindenestől? – kérdezték többen is, akiknek muszáj volt ezt a részletet többször is elismételni, annyira élvezték.

-         Székestől, mindenestől!

-         Tényleg?

-         Tényleg – feleltem. – Tényleg.

-         Ez állati!

Griselda ezalatt az ablaknál állt, homlokát az üveghez nyomta, és kifelé nézett.

-         Elég! – mondta kurtán. – Indulás! Velünk jössz, ugye, Antonio?

Antonio felhúzta a vállát, néhány másodpercig habozott, majd köszönésképpen morgott valamit és elindult a többiekkel. Megvártam, míg elmennek, aztán fölkeltem, és kitámolyogtam a fürdőszobába. Az igazság az, hogy nagy fájdalmat és lázat is éreztem, a járás nehezemre esett. Az üvegezett folyosó közepénél elvesztettem az egyensúlyomat, és elég erősen a falnak ütődtem. Egész testemet hideg veríték verte ki, és valami ragadós izzadság kúszott lefelé a lábamon. A fürdőszobába érve nagy meglepetéssel fedeztem fel, hogy nem is izzadság, hanem vér volt, egy kis vércsík. Úgy-ahogy lemostam, aztán a láztól szédelegve visszamentem a szobámba. A menhelylakókat már behívták enni; a kertben egy lélek sem volt, csak a nagy földes térség, ahol sétálni szoktak; a sétányok sövényének ritkás foltjai; a fügefák koronái; egy tolókocsi, rajta három  vagy négy üres virágcserép…

Mikor este, úgy fél nyolc körül anyám megérkezett, már aludtam.

-         Irene?

-         Már régen elment.

-         És te hogy érezted magad?

-         Jól – mondtam. – Volt egy kis lázam.

Homlokomra tette a kezét, de a lázam lement az alvásról.

-         Apa, hogy van?

Anyám legyintett egyet, jelezve, hogy nincs remény.

-         Holnap elmegyünk meglátogatni – mondta.

Tovább tartott, mint azt az orvosok gondolták, csaknem három hétig, végig iszonyú fájdalmakkal. Amikor meghalt, az egész brancs eljött részvétlátogatásra, Griseldával és Antonióval az élen. Az alkalomhoz illően, nagyon ájtatos pofával léptek be. Kicsivel később  szerettem volna ismét bekapcsolódni a fészerbeli játékokba, de már késő volt: a banda kiszorult az utcára, és Antonio, aki havonta pénzt kapott az apjától, el nem maradt volna egy vasárnap se a matinéról. Egy ideig nem láttam, később, mikor újra találkoztunk a szünidő után (mi nem mehettünk sehová, de azt hazudtam, hogy egy hónapig Llolleóban voltunk, miért is gondolná, hogy hazugság?) megnőtt, megnyúlt, bajusz árnyéka sejlett rajta, és teljesen megváltozott, voltaképpen egy szavunk sem volt egymáshoz; csupa  általánosságról beszélt, a háborúról, az angolokról, az öngyilkos japán pilótákról; repedtfazék hangja egyszer-kétszer megbicsaklott… Griselda, aki akkoriban maradt árván, és hozzánk költözött, azt mondta, teljesen kiábrándult Antonióból, merthogy betonfej lett belőle.

-         Az mi?

-         Olyan valaki, aki azt hiszi, mindent tud.

-         Á! – mondtam én. – Igazad van. Betonfej.

CSUDAI CSABA fordítása  


(Forrás: Nagyvilág – Világirodalmi folyóirat 1972/6., 840-844. old.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése