2012. máj. 26.

Arany János lírája 1860-ig



I.                   Arany János pályája
II.                 
a)                  A forradalom utáni költészete
b)                 Ősszel
c)                  Letészem a lantot
d)                 A nagyidai cigányok
e)                  Kertben
f)                  Örök zsidó
g)                 Balladák
-    Ágnes asszony
-    Szondi két apródja
      h)         Visszatekintés
      i)         A lejtőn
III.      Összegzés

Egy vékonydongájú tizennégy éves kamasz segédtanítói állásban oktatja a nála alig fiatalabb társait a szalontai „oskolában”. Önéletrajzában oly kurtán megfogalmazott preceptorkodás volt kezdete annak a pályának, amely Arany Jánost az egész nemzet nevelőjévé, tanítójává tett.

Járt a debreceni kollégiumba, majd egy sikertelen színészkaland után elhatározta, inkább szeretne. „lenni közönséges ember, mint más”, családot alapított és falusi hivatalnok lett. Éjjelenként sokat olvasott. Csupa klasszikust. Shakespeare-en tanult meg angolul, Moliére-en franciául, Vergiliust latinul bújta. A mindenki számára látható „viharról” legpontosabb képet Arany festett. Petőfi többek között ezért figyelt fel a Toldira, s ezért is fogadta őt oly hamar barátjául, egyengette a fővárosban irodalmi ügyeit.

Arany János nemzedékek számára a józan költő mintaképe volt. Későn megszólaló lírájában a panasz hangjai uralkodnak, s nincsenek szerelmes versei. Kora ifjúságától lelkiismeretes hivatalnok-életet élt. A forradalom és szabadságharc mellé egész szívével odaállt, fegyvert is viselt érte, de bizonyossága és bizalma nem volt többé ép. 1848-49-ben néhány közéleti helyzetdalt írt, mint például a Nemzetőr-dal, de egyikükkel sem hoz létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem ebben az évben távol állt a szubjektív líraiságtól. A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosni kényszerült, majd 1850-ben házitanító lesz Geszten, a Tisza családnál. Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és ironikusan.

Illyés Gyula lírája néhány verse tükrében



I.
Illyés Gyula
II.
a)                  Elégia
b)                 Egy mondat a zsarnokságról
c)                  Bartók
d)                 Koszorú
e)                  Tavasz
III.             Összegzés

Csaknem egyidőben született Németh Lászlóval a népi írók csoportjának másik reprezentatív alkotóegyénisége, Illyés Gyula. Munkássága éppúgy túlnő egy írócsoport keretein, mint Némethé. Az illyési életmű, amely egyike a legsokoldalúbbaknak,m ár a két háború közti években is elismerten a legrangosabbak közé emelte alkotóját.

Az ifjú költőre hatottak az avantgárd irányzatok – elsősorban a szürrealizmus -, azokat lelkesen ismertette, de igazából nem volt avantgárd alkat. 1922-ben emigrációba kényszerült, s Párizsban élt 1926-ig. Itt ismerkedett meg a szürrealizmus nagy vezéregyéniségeivel, s ő maga is írt szürrealista verseket, melyek kifejezőkészségének erejét erősítették. Első verseinek szabad ritmusa és képalkotásának módja a szürrealizmus hatására vall, de tartalmában a magyar parasztság nyomorát és lázadó keserűségét szólaltatja meg.

Párizsból hazatérve gyors váltás következett be írói munkásságában, megtartja, de a klasszikus magyar irodalom legnemesebb hagyományaival olvasztja össze a modern költői formákat. Petőfitől az egyszerűséget és a forradalmi lendületet, Aranytól a kifejezés fegyelmét és a népköltészeti elemek felhasználását vette át. Modernség és klasszikus hagyomány, széles európai kultúra és mélyen átélt, haladó hazaszeretet szerves ötvözete marad mindvégig lírájának alapvonása. A harmincas évekre érte el pályájának csúcsát.

Joszif Brodszkij: Instrukció megszomorítottaknak (1962. jún. 6.)

                        ”Nagyon boldogtalan ne légy, és
                          Legfőbb, ne titkolózz...”
                                                   A. A. Ahmatova

A buszra vártam Irkutszk városában,
a csapba falazott vizet vedeltem,
falni megzöldült hússaláta várt a
repülőtéri, éji étteremben.
A gép dörgése ébresztett fel végre,
s a rádióvalcerre táncot jártam,
majd kigurultam a repülőtérre,
s a földtől búsan elszakadt a lábam.
És már atlasz-felhő fölött repültem,
érezve: éppoly hontalan, mint régen,
s szajkóztam, míg a mélység felett függtem:
a feneketlen magány, az a lényem.
Nem érdemes a mártír-életet se
erőltetni keserű makacsságból.
Külhon, haza egyforma közel esnek,
mint zsákutcával szomszédos a távol.

(Ford.: Baka István)
(Forrás: Joszif Brodszkij: Új élet)

Jókai Mór: II. Rákóczy Ferencz emléke (1882.)


Hogyha alvó volnál távol tengerpartján,
Gyönge sóhajtásom akkor is felköltne;
Ez a gyönge sóhaj millióknak ajkán
Sokszorozva, vihar harsogását öltve.

De te, örök élő, örök ébrenlévő,
Mindig itt vagy köztünk, mióta születtél,
A fényes multból a végtelenig érő
Nem halott árnyék, nem, világosság lettél.

Neved egyértelmű lett a szabadsággal;
Él benne egy nemzet minden szentelt vágya,
Minden, mi a multból fénynyel visszalángol,
Minden, mi a jövőt reménykedve áldja.

Fejedelmi bölcső volt a fényes csónak,
Egek országából mi a világra hítt,
Hívták száműzésnek, nehéz koporsónak
Azt a gyászos hajót, mi oda visszavitt.

S az a tenger, mit e kettő közt bejártál,
Annak egy neve volt: nemzeti dicsőség;
Méltó, hogy a miért küzdtél, mire vártál,
A késő utódok az álmot betöltsék.

Diadalmas harczok egész sorozatja
Követte zászlóid. Hivó szózatára
Tárogatóidnak kelt e hon magzatja,
Lélek szállt a vasba s a vér nem volt drága.

És a szabadságért kihullt vér olyan mag,
Mely századok mulva termi meg kalászszát,
Gyökerei élnek, sarjai kihajtnak:
Hiába tapossák, hiába kaszálják.

Mi maradt e nagy kor tündérvilágából?
Egy nagy „név” az „aranykönyv”-ből kifelejtve,
S egy hamvvedernyi por, Keletország távol
Tengerpart vidékén nagyon jól elrejtve.

Egy „dal”, mely a drága halottaknak sírt ás,
S miben holt és élő lelkek egybeforrnak:
Egy „rézpénz”, a mit e rávert szó „libertas”
Aranyértékűvé tesz az utókornak.

S még maradt valami: a Te egész lelked,
Egy nemzetnek szívét lángragyujtó szikra,
Olyan tisztán, a hogy az égbe lehelted,
Egyik ivadékról szállva a másikra.

Vele voltál mindig édes nemzeteddel
Sűrű gyászában, mint ritka örömében;
Hogy annyi veszély közt soha sem csüggedt el,
Hogy annyi ellenség nem győzött e népen!

S az eszme, a minek egy éltet szenteltél
Küzd, épít és terjed, hódít és elfoglal,
Mi halottnak látszott, álmaiból felkél:
Helyet kér a földön és halad a korral.

Sokan imádnak, de kevesen ismernek,
Kik leginkább hínak, hogy álmod felköltsék;
Zaját hallják csupán győzelmes fegyvernek,
S nem látják benned a haza legfőbb bölcsét;

Kinek az árnyéka drágább, mint a fénye,
Az az önzéstelen, feláldozó lélek,
Kinek lemondása volt legfőbb erénye,
A milyennek téged én megismerélek.

Mindent a hazának, magadnak semmit sem,
A nemzetnek azt is, mi érhetlen távol;
Saját fejednek még azt sem, a mit Isten
Adott felkent ősök dús adományából.

Hitnek, gondolatnak, földnek szabadsága
Minden ajkú honfi szívében egy bálvány,
Ki mindenekfölött imádott és drága,
Kit lelkében visel, nem csupán a száján.

A „haza”, a haza, s örökké a haza!
Ez volt az a bálvány, a kit fölállítál,
- Már most hát ébredj föl! már most hát jőjj haza:
A kit úgy imádtál, az a bálvány itt áll!

Nézd: szabad a Nép, Föld, a Vallás, a Sajtó,
Nincsen rabszolga már Magyarország földén;
A honszerelemnek nincs már börtönajtó;
S milliók felett csak egy úr áll: a törvény.

Halld, a magyar nevét megbecsüli minden.
Édes nyelvünk versenyt fut mívelt népekkel,
A magyart tisztelve emlegetik kinn, benn
Merre a nap nyugszik, merre a nap felkel.

Nézd a magyar zászlót szárazon, tengeren,
A magyar fegyverét népek erős harczán,
Mit a magyar földje, keze, lelke terem,
Még a „libertas”-t is a hitel piaczán.

És nem pihenünk meg, haladunk előre,
Helyt állunk a bajnak, kiállunk ostromot;
Nehéz munka ha jön, nem térünk előle,
S a jövőnek rakunk jó fundamentumot.

Csapás el nem csüggeszt, siker el nem kábít,
Erőnket feszítve, gondunk sokszorozva,
Végezzük a multak elkésett munkáit,
Remélve a Jóban, de készen a Rosszra.

Hol minden gondolat csak egy hazát teremt,
Ennek hódol, áldoz e földi Istennek,
Ez a te szellemed, oh Rákóczy Ferencz,
Ilyennek látlak én, ilyennek ismerlek.

Egykor koronával kináltak: nem kellett.
Az a korona már összetörött régen,
De töviskoszorúd újra kizöldellett
És csillagkoszorúd ott ragyog az égen.

Emlékköved nagyobb a pyramidoknál,
Ilyen síremléke egy dicsőnek sem lett.
Meg vagy örökítve jobban mindazoknál,
Mauzoleumod az egész magyar nemzet.

Töltse be szellemed ezt a magas házat,
S az nőjjön oly nagyra, hogy azt befogadja,
Uj fényt áraszszon rá minden jövő század,
Míg a szív melegít, meg az Isten napja.

Jókai Mór: A Szózat leforditva gyászmagyarra


Jobb pártnak rendületlenül
      Légy hive gyászmagyar!
Bölcsed itt, majdan zsirod is,
      S a „fátyol”, mely takar!

Te kivüled itt senkinek
      Nincsen számára hely,
Alkotmány, provisorium:
      Ott élned, laknod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
      Apáid bora folyt,
Hol minden restóráczió
      Egy ezrest elpakolt.

Itt küzdtenek borért a hős
      Kortesek hadai,
Itt törtek össze poharat
      Tyukodnak botjai,

Ittasság! Itten hordozák
      Sáros zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
      Hosszú asztal alatt.

És annyi köpeny-forgatás
      S szinváltozás után
Ha senki meg nem élhet is,
      Mink élünk a hazán.

S népek hazája, egységes
      Osztrák birodalom,
Husz évi hizelgés kiált:
       „Tányérod hadd nyalom!”

Az nem lehet, hogy annyi toll
      Hiába annyit irt,
Hogy stempli, accis és trafik,
      Ne legyen approbirt.

Az nem lehet, hogy ispán, pap,
      Gróf, főtiszt, pressbüró,
Hiába korteskedjenek, -
      S hát a sok főbiró?

Még jönni kell, még jőni fog
      A muszka, ki után
Vezetni egykor küldeténk,
      Vezetjük ujra tán.

Vagy menni fog, ha menni kell
      A miniszterium,
S utána jön vagy Tiszapárt,
      Vagy provisorium.

Már így is, úgy is penziót
      Nekünk adni muszáj.
Bár kigyót-békát kiabál
      Ránk sok nagy torku száj.

Légy hive rendületlenül
      A jobbnak gyászmagyar!
Ez osztja most a hivatalt
      S nyugdíjba ez takar.

Rajtad kívül itt senkinek
      Nincsen számára hely,
Légy nagy szamár, vagy kis szamár,
      Hivatalt kapnod kell.

Jókai Mór: A tavasz első fecskéi

Első két hirnöke melegebb napoknak,
Első hű fecskepár, légy általam üdvöz.
Kiket boldogabb évszak előre küldöz,
Hirnökül, hogy a várt napok jőni fognak.

Házunk héja alatt itt áll régi fészked,
A fészek is olyan régi, miként a ház,
Rideg évszak el-elkerget innen téged,
De mikor visszajösz, ismét reátalálsz.

Ugy nézzük azt mindig, mint házunknak részét,
Ugy várjuk lakóját, mind családunk tagját,
Várjuk bizonyosul uj megjelenését,
Ah, a fecskék régi házuk el nem hagyják.

Nem csalogatunk mi arany kalitkába,
Csaló madár-szóval, elhintett étellel,
Szabad égen által jösz, szabadon szállva,
S hű ragaszkodásod itt bennünket fellel.

Neked két hazád van: nyugaton, keleten,
Egyiktől másikhoz kell untalan járnod,
Te tudhatod még, hogy mi a honszerelem,
Kinek szive mindig két hazáért fájhat.

Szomoru szép hangod, éneklő beszéded
Milyen sokat elmond mind a két hazáról
Panaszos szép dalod; hangoztassad bárhol,
Ki ne értené azt, ki ne értne téged?

Beszélj, beszélj! Értjük, és felelünk rája,
S nevezzük azt édes, rokon társalgásnak,
Hiszen közös veled a mi házunk tája,
S te nálunk nem zsellér, de hű házitárs vagy.

Kegyelet őrzi ez eresz alatt fészked,
Nem babona, de hit széles e hazában:
Hogy a ki le próbál onnan verni téged,
Még a tej is vérré válik poharában.

Jókai Mór: Így is baj, úgy is baj


Szegény ember dolga a kaszával bánni,
Ha tenyere törik, nem is szokták szánni.

Ha leborotválta a mezőt tisztára,
Várják jó ebédre, gazdag vacsorára.

De szegény magyarnak az most a panasza,
Hogy ki sem hajtott a fü, hogy learassa.

Rozsda megeheti vasát, nyelét a szú,
Száraz tenyér, torok, mező kopár aszú.

A szegény lengyelnek baja megfordítva:
Ő bezzeg a mezőn nagyot kanyarithat.

Van ott mit kaszálni, de ha learatta,
A levágott mákfej sarjut hajt alatta.

Csorba a kaszája, a tenyere véres,
Alkonyodik is már, még se juthat bérhez.

Neki sok a dolga, semmi a magyarnak,
Denique vacsorát egyiknek sem adnak.

Gerbrand Adriaensz, Bredero (1585-1618): Sonnet



Het eerste van de schoonheid

Vroeg in de dageraad de schone gaat ontbinden
De gouden blonde tros, citroenig van coleur,
Gezeten in de lucht, recht buiten d' achterdeur,
Daar groene wijngaardloof ooit louwe muur beminde.

Dan beven amoureus de liefelijkste winden
In 't gele zijdig haar en groeten met een geur
Haar goddelijk aanschijn, opdat zij deze keur
Behield van dagelijks haar daar te laten vinden.

Gelukkig is de kam, verguld van elpenbeen,
Die deze vlechten streelt, dit waardig zijnd' alleen,
Gelukkiger het snoer dat in haar dikke tuiten
Mijn ziele mee verbindt en om 't hoofd gaat besluiten,
Hoewel ik 't liever zie wildgolvig na zijn jonst,
Het schone van natuur passeert doch alle konst.

Willem Bilderdijk (1756-1831): Ingetoogenheid



Is ons 't genot verboôn, wel, dat we slechts beminnen!
Zijn andren in 't genot, 'k misgun, 'k benij' hun niet:
Die ander heil aanschouwt met wrevelige zinnen,
Verteert zich-zelven slechts in vruchteloos verdriet.
De Idalische Godin doet haren wellust smaken
Aan hem, aan hem alleen, die in haar gunsten deelt;
Ontzegt Kupîdo ons zijn gloeiende vermaken,
Genoeg is 't, dat de min ons 't harte vleit en streelt.
Laat andren honigdaauw van malsche lipjes leppen,
En 't smeltend mondkoraal met zachte tanden kneên;
Van boezem, hals, en wang, verliefde kusjes scheppen,
En schaaklen zich op 't dons in poezle maagdeleên:
Laat andren, mond aan mond, en borst aan boezem hangen;
Bij 't staamlen van de tong' en 't zwoegen van het hart',
De maagdelijke heup' in dij' en armen prangen;
En wringen 't lijf naar eisch der kittelende smart':
Laat andren, boezemooft en rozebloesems plukken;
Met opgeheven' thyrs', in 't heiligdom der minn',
In 't binnenst lustprieel van Cypris hove rukken,
En drinken 't vuur, met oog, met borst, en lenden, in:
Laat andren, Venus beemd met vruchtbaar zweet bedaauwen,
En moede en afgemat door 't slingren van den lust,
In dartle omhelzingen, van weelde en wellust flaauwen;
En zijgen in den schoot der liefelijkste rust'.
Dat dit, en hoger lust, zo iemand dien kan smaken,
ô Gij, wie Venus mint, aan u beschoren zij!
Maar ons, ontzegt ons 't lot die gloeiende vermaken,
Voor 't minst beminnen wij!

Fülöp Áron: Brekeke úr és Kurutty néne (1896)



Ez aztán a furcsa eset!
El sem hinném, hogy megesett,
Ha egy száz esztendős gólya
Maga nem beszélte vóna,
S nyomban hitet nem tesz rája
Három tücsök s hat veréb.
Elmondom hát, amint történt,
Jöjjetek csak közelébb.

Brekeke úr s felesége
Kuruttyoló Kurutty néne,
Szúnyogokra vadászgattak
Fűmagocskát halászgattak;
Káka tövén, béka várban
Minden este, hajaha -
Volt énekszó, dínom-dánom,
Hejehuja, lakoma.

Brekeke úr egy szép reggel
Az ágyából mérgesen kel,
Jobbra brekeg, balra brekeg,
A haragtól majd megreped:
Hogy ez így van, hogy az úgy van,
Hogy ő megver valakit,
Hogy ő ilyen sovány tóban
Béka-uccse nem lakik!

Brikkom-brekkem, ha haragszom,
- Igy kuruttyol: - Készülj asszony,
Mert én tovább ki nem állom,
Kivándorlunk, békapárom!
Amerika úgy sincs messze,
Csak amott túl a dombon,
Ott van boldog béka-élet,
Oda megyünk, ha mondom!

Kurutty néne ámul-bámul,
Jól értette, vagy fonákul?
De csak megy a kamarába,
Összepakol hamarjába,
Szunyogoldalt, légycubákot,
Fűmagocskát, négy szemet -
S tarisznyával, gyalogszerrel
A békapár útra ment.

Mennek-mennek, mendegélnek;
Hát egy egér jön feléjek.
Hopp, mi van a tarisznyába’?
Ide vele hamarjába!
Kurutty néne kipakolta
A tarisznyát elébe,
S a kis egér, mi benne volt,
Mind megette ebédre.

Mennek-mennek, mendegélnek;
Hát egy gólya jön feléjek;
Piros csőre kitteg-kattog,
Sárga lába tipeg-tapog -
- Tyű, de békaszagot érzek!
- Már távolról kelepel, -
Kelep, kelep, - tyű, de jó lesz
Egy kis békaeledel!

Brekeke úr, Kurutty néne,
No most itt a világ vége!
Lapu sincsen, zsombék sincsen,
Mi befedjen, mi elrejtsen.
- Jaj, de nini, mily szerencse,
Itt az egér kapuja, -
Három ugrás, kilenc bukfenc,
Beugranak hát oda.

Öreg egér zirmeg-zörmög:
- Cerrem-cirrom, mi az ördög:
De amikor megismeri,
Két tenyerét összeveri:
- Béka komám, komám asszony!
Hadd ölelem - hozta ég!
Szegény házam soh’se remélt
Ilyen ritka szerencsét!

Brekeke úr s Kurutty néne
Majd elsülyedt szégyenébe’.
El nem mondták a gazdának,
Milyen botor útban járnak.
Ironkodva, pironkodva
Kibrekegték elvégre,
Hogy ők biz a komájukhoz
Betértek egy ebédre.

No, de erre, - lirom-lárom,
Lett is aztán dínom-dánom!
Sem azelőtt, sem azóta
Nem volt annyi egér-nóta.
Ebéd után a házi úr
Kocsijába befogott,
S vendégivel - gyí te, gyí te! -
Vígan haza robogott.

A két béka haza érve
Kiállott a tó szélére;
Örömükben hálálkodtak,
Béka-módra imádkoztak;
S kuruttyolva kikiálták:
Sehonnai halálig,
Magyarország szép földéről
Más országba ki vágyik!

Krassó György: Májusi hajnal (1958. máj. 10.)



Gyűjtő. Kisfogház. Halk kopácsolás.
Rácsot, vak ablakot tavasz legyint.
"Az udvaron akasztás lesz megint.
Folyik tovább pajtás, a gyilkolás."

"Gyújts rá, barátom!" Mély szelíd harang
kong messziről "Egy hét és nyolc kötél.
Ki megy ma - Angyal, Kósa, Szente, Szél?"
Egy zárka nyílik s felsüvít a hang:

"Fiúk… Hazánkért… Isten veletek…
Erdősi búcsúzik most tőletek."
Valaki sír. Lépések. Lánc kocog.

Kinn: "Éljen a szabadság… Gyilkosok…"
Aztán csönd. Társam így szól: "Már nem él."
S kezemben ég a cigaretta még.

Heltai Jenő: Levél az ifjúsághoz (Bp.,1956.)



Ó hányszor mondtuk kéz legyintve:
- Ezek a mai gyerekek!
Elfajzott korcsok, silány utódok,
Üresek, léhák, jampecek…

Ezeknek már semmi sem szent,
Mit nekik hit, eszmény, haza,
Ezeket csak a szving érdekli,
Ezeknek nincs egy jó szava.

De aztán… aztán csodák jöttek!
Soha nem látott hős napok!
Mit megtenni sose mertünk:
A jampec fegyvert ragadott!

S kinek nem jutott, puszta kézzel
Rohamozott meg tankokat,
S friss erővel az égre írta:
"Zsarnokok! Ez a föld szabad!"

Könnyes szemmel vallom mostan:
Hősök vagytok, nem jampecek…
Ősz fejemet lehajtom csendesen…
Bocsássatok meg, gyerekek…

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!


- Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém -


Eredj, ha tudsz…
Eredj, ha gondolod
Hogy valahol, bárhol a nagyvilágon
Könnyebb lesz a sorsod hordanod,
Eredj…
Szállj, mint a fecske, délnek,
Vagy északra, mint viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebent.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, az érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek, eszeveszett hordák
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint itt hordani a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod,
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek én a méreg,
Miazma, láz, orozva dúló féreg,
De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekben cseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
A kanóc része, lángra lobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben,
Míg a keservek lőporához ér
És akkor…!!!

Einstein, Albert: Lehet, hogy eljön az idő...



Lehet, hogy eljön az idő, amikor már nem beszélünk,
De amíg a barátság tart,
Újból kibékülünk.

Lehet, hogy időnk letelik egyszer,
De amíg a barátság megmarad,
Egymásra emlékezni fogunk.

Lehet, hogy eljön az idő, amikor szétválunk,
De ha igaz barátok vagyunk,
A barátság egymáshoz minket visszahoz.

Lehet, hogy egyszer megszűnünk létezni,
De ha még erős a barátság,
Újból megszületünk, egymásnak.

Lehet, hogy egyszer minden befejeződik…
De a barátságunkkal mindent felépítünk újra,
Mindig más alakban,
Minden pillanat egyedi és feledhetetlen,
Melyet együtt élünk át, és egymásra örökké emlékezünk.

Az életünket kétféleképpen élhetjük:
Vagy abban hiszünk, hogy csodák nincsenek,
Vagy abban, hogy csoda minden.

Leconte de Lisle: Csillaghullás



Omoljatok ti gyöngyök,
bús csillagok a habba már.
Úgy lángol a vörös köd,
úgy tündököl a láthatár:
szikrázik a rózsás Kelet,
kacagnak a betyár szelek,
a hullámon tűzszikra jár.
Omoljatok ti gyöngyök,
bús csillagok a habba már.

Zuhanjatok csak szerte
a titkos óceánba ti.
Nap tűz le a hegyekre,
lángolnak izzó ormai.
Sikoly, kacaj, dal kél ezer,
a harmatos fa szíve ver,
a légbe zúgást hallani.
Zuhanjatok csak szerte
a titkos óceánba ti.

Repüljetek suhanva
ó messze földek, édenünk!
A hajnal érces ajka
nevet s kigyújtja a szemünk.
Testén ragyog a lángruha,
a vér smaragd, a víz puha,
s arany tüzet mutat nekünk.
Repüljetek suhanva
ó messze földek, édenünk!

Siessetek Nyugatra,
a néma éjbe, csillagok!
A sűrű, zöld utakra,
hol a nap tűzszeme ragyog:
a tavakon a szarvas, őz
vizet zavar, vígan időz,
s a lárma már megint nagyobb.
Siessetek Nyugatra,
a néma éjbe, csillagok!

Ki hullik, az mind boldog,
feledtető sok lámpaláng!
Ki mint ti, bús koboldok,
forog kihűlt csillag gyanánt.
Oly édesjó a béke lenn,
aludni csöndbe, nesztelen,
hol nem les orvul senki ránk.
Ó adj örök békét nekem
feledtető sok lámpaláng!

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Szép Ernő: Hold



A hold sokszor sárga réz
S indián országra néz

Másszor fél eydami sajt
Vérszín felhő héjja rajt

Mint tüzes vas, ma olyan
Holnap sülttök, komolyan

Néha olyan szép ó arany
Mint a múzeumba van

Néha halvány rózsapír
Néha zsíros vén papír

Gyémánt szín, rizskása szín
Hol sápadtság, mint a cín

Volt már kormozott üveg
S beütött bohócsüveg

Némelykor jéghegy gyanánt
Ússza fenn az óceánt

Aztán hajszál-féle fény
S mint a handzsár éle, fém

Óh, tükrén most angyalok
Ezüst arca andalog

Szent szerelmük hegedűl
Hallgatózom, egyedül.

Ismeretlen akkád költő: Himnusz a Naphoz



Mi Urunk, aki eloszlatod a sötétséget
és megvilágosítod az ember arcát,
kegyelmes isten vagy te:
fölegyenesíted a meghajoltat,
véded a gyöngét -
a föld fiai mindenütt a te fénylő orcádra tekintenek!
Jöttödkor egyugyanazon hang mozdul minden élő torkában,
s a fejek is egyféleképpen emelkednek,
amikor első sugárkévéid fölizzanak -
keltedet mindenek örvendezve és ujjongva köszöntik.
Te vagy a távoli egek határán kibomló fény,
te vagy a föld peremén lobogó égi máglya -
ha csak reádpillantunk,
halandó szívünk belereszket!
(Ford.: Rákos Sándor)

Li Tai Po: Holdfény



Ágyam mellé tekintek néha,
s a hold fénye ott oly fakó:
nem tudom, ez a hold játéka,
vagy a padlóra hullt a hó.

Felemelem homlokom s nézem,
mint dobnak fény a távolok.
Lehajtom homlokom mélyen
s messzi hazámra gondolok.

(Ford.: Horváth Imre)

Dsida Jenő: Estharangok (1923. okt. 4.)

Lantos György festménye: Alkony - forrás: http://www.lantosgaleria.hu


Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja. 

A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!... valami jóleső meleg 

Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.