2012. jan. 20.

Mikszáth Kálmán: A királynéról




Egy jó barátom lakik Gödöllőn, gyakran meghí oda, szép fecsegő húgai vannak, azok mindent megtudnak, s azok nekem mindent elbeszélnek, hogy a magyar királyné mit csinál.


Pedig nem mai asszony az a királyné, s nekünk, kik még a tradíciókkal vérünkben hordjuk annak szükségét, hogy legyen egy fenséges asszony, ki a többiek felett áll, kinek korona fénye sugárzik szép fejéről, kinek szelíd, nemes arcát oda képzeljük a zászlókra, nekünk - mondom - talán sokkal jobb volna erre a célra Stefánia.

De ez csak következtetés, mely bizonyos kombinációk alapján kijön, mint végeredmény, mint numerus. A királyné már nagyanya, a királyné már négy év óta túl van a negyvenen.

Bolond beszéd! Ki emlékeznék erre? Ma még úgy látjuk őt, kik gyermekkorunkban álmainkba szőttük gyönyörű arcát, finom alakját, a képekről, mi még úgy látjuk őt fiatalon, hódító szemeiben a csillagokat, márvány homlokán a fönséget, keskeny, szabályos arcán a bűbájos mosolyt. Mosolyt, meg de sokszor hozott az egész nemzetnek tavaszt!

Nevét csak úgy ejtették itt ki Magyarországon, mint egy szentét. A legdurvább férfi szava is lágy lett, mikor ezt mondá: „Erzsébet királyné”, és a legkérgesebb szív is nagyot dobbant, ha őróla beszéltek. Csillagos éjjeleken, suttogó folyású fényes vizek partján arról álmodozott az ifjú, vajon mit csinálhat ilyenkor a magyar királyné? Még távoli országokban is, az út porában vágtató lovas, ha míg lova viszi, képzeletét eleresztette szabadon, odament az a magyar királynéhoz: hogy az ugyan miről gondolkozhatik ilyenkor.

Magyar királyné? Igen ő már az volt, mikor még a férje csak "császárkodott". Tiszteltük őt. Nem! Imádtuk? Ez is kevés. Mindnyájunknak közös szerelme volt.

Egy ideál, mely millió álomban ott van...egy ragyogó kép, mely a szivárványtól veszi a színeket. Ami bűbáj van a természetben, ami andalító van a mindenségben, ami zsibong, ami altat, ami pilláinkat megnehezíti, ami vérünket szétszökkenti, ami mintha a nap lecsapódna a földre, fénnyel önti el a rögöt, az mind egy név volt, az "Erzsébetünk" neve.

Hát megöregedhet-e valaha ez a név? Lekophatik-e valaha zománca? Lesz-e még királyné egyszer...hogy ne ez legyen a legszebb, legédesebb - nekünk?

Milyen büszkék voltunk rá, hogy ő a legszebb. Ha megszólalt édes hazai nyelvünkön csengőn, kellemmel, szavát átadta férfi az aggnak, az agg a gyermekeknek, és járt a szó faluról falura, szájról szájra, és mindenik szava után, mintha mindenkihez intézte volna azt, mindenkinek bizalmasabb ismerőse lett. Ott lakott ő a szívekben, koldusok, polgárok, parasztok és nemesek szíveiben. Tizenöt millió palotája volt: a leggazdagabb királynő a földön.

De már is messze vitt hevem - pedig nem akarok udvari író lenni, hanem csak úgy egy kicsit elpletykálni, hogy mit csinál Erzsébet királyné Gödöllőn.

A többi magas urasággal nem törődöm. Azok úgyis roppant egyformák, éppen mint a királyné ruhái, a szín, a szabás lehet más, meg a díszítés, de a derék mindég ugyanaz. Az udvari embereket is mintha valami gyár szállítaná őfelségeiknek.

Kiborotvált arccal, feszesen járnak, ki fekete frakkban, ki veresben, elmondják a sztereotip hízelgéseket és bókokat. Ők csak sakkfigurái a sablonszerű udvari élet külső részének.

A királyné korán reggel már fönn van és könnyű reggelije után kilovagol, rendesen csak egy lovász kíséri, az is messziről. A természetet nagyon szereti, a szebb fekvésű pontoknál gyakran megáll s nehány percig elábrándozik - aztán amilyen gondolatai támadnak, aszerint vagy szilajon nyargal, vagy pedig elereszti a kantárt s lépésben viszi kedves terhét "Lory", a kedvenc paripa.

A lovaglás után már a "hivatalos szobájában" várja az elegáns báró Nopcsa, egy csomó aktával és levéllel kezében.

A királyné némelykor türelmetlen, a sok ügy és kérvény kifárasztja, s gyakran szól közbe.

- Csak rövidebben, kedves báró... rövidebben.

De néha megragadja a figyelmét, jó szívét egy-egy eset s ilyenkor aztán egészen belemelegszik, belemerül.

Ha semmi kérvény nem érkezik, kedvetlen, úgyszólván szomorú, s nem egyszer szegi gyanakvólag még mindig szép szemeit a báróra:

- Önök nem terjesztenek elém minden kérvényt. Mindent tudni akarunk.

A folyó ügyek végeztével a lapok tartalmáról referál Nopcsa.

- Ezek a magyar újságok mindég annyit írnak rólam - jegyzé meg egy alkalommal - , a bécsiek csak ritkán.
- Mert itt jobban szeretnek fölséged felül olvasni.

Gyakran értesül olyan személyére vonatkozó hírekről is, amik egészen tévesek, de nem kívánja azokat megcáfoltatni, csak igen kivételes esetekben.

- Mi úgyis üvegházban élünk - mondja mosolyogva - , az embert éppen nem bosszanthatja az, hogy nem jól látnak be.

Nopcsa távoztával Mária Valéria főhercegnővel foglalkozik, vagy ő megy át a lakosztályába, vagy az jön át kis barátnőjével: Aglája hercegkisasszonnyal.

A királynő legelevenebb e gyermekkel s Kornis grófnőnek nem egyszer mondja: "Irigylem önt, hogy mindig Valériámmal lehet."

A kis Valéria előhozza babáját, melyet az angol királynőtől kapott, s addig-addig pirongatja a felséges asszony, hogy már nem illik a babával játszani, hogy maga is beleelegyedik és az angol baba staffirungját szedegeti ki a kis szekrénykéből.

Ha vadászat nincs, ebéd után lovardájába megy a királyné, ott fölgyújtják a gázakat, a zenekar csakhamar helyén terem egy csengettyűszóra, s elkezdődik a legkedvesebb mulatsága - a műlovaglás.

Négy dresszírozott lova van, melyekkel bámulatos tökélyre vitte, különösen az ugrásban. A magáncirkusz gyönyörűen van berendezve, középütt szőnyeg virágokkal, lombokkal.

Gyönyörű látvány, amint kipirulva, lángoló arccal vágtat a ló hátán kecsesen, délcegen Magyarország királynéja.

A paripa, mintha érezné, hódolattal, odaadással viszi, s mikor puha kezével megsimogatja sörényét, térdre rogy a kegy súlya alatt...

E napokban egy szegény asszony kuncsorgott a palota kerítése előtt, melyet csak egy Pest megyei hajdú őriz (vén ügyetlen ember, ad captam: szegedi hajdú).

- Mit akar az a szegény asszony? - kérdé a királyné, s Meiszel kisasszony azonnal intézkedett, hogy megtudják.
- Azt állítja, hogy fölségeddel akar beszélni, mert az olyan bizalmas dolog, amit csak fölségednek mondhat el.
- Eresszék be.

A gödöllői asszony be is akart jönni, nem is, mert két zsák búza volt a kerítéshez támasztva, s azon mesterkedett, hogy hát azt is vigyék be utána.

De csak elszánta magát a zsákokat ott hagyni és a királyné elé járulni, hol térdre is borult.

- Keljen föl, jó asszony, és mondja el mit kíván? - szólt a királyné szelíden.
- Hát semmit sem kívánok, tekintetes asszonyom, hiszen tudja, hogy miért jöttem...

A királyné intett, hogy nem tudja.

- Oh, lelkem! oh, galambom! Hát én a Szücsné vagyok, az öreg Szücsné, akinek két köböl búzát, vagy hogy lisztet adott kölcsön újig a kisasszonyka a télen. Hát azt a búzácskát hoztam el, egy véka interéssel. De mondok, magam adom én azt át a tekintetes királyné asszonynak, mert ha keresztül megy, mondok, ezeknek a nagyságos uraknak a kezén, egy szemet sem lát abból a királyné.

Őfelsége felnevetett, a várnagy azonban csakugyan visszaemlékezett arra, hogy ennek a szegény asszonynak két zsák lisztet adott kölcsön Mária Valéria, akinél audiencián volt a télen.

A királynét rendkívül mulatatta a kis epizód s megmagyaráztatta magának, mi az az újig (hogy míg az új termés meglesz), aztán odaajándékozta a szegény asszonynak a két nagy zsákot, mely ott fehérlett a fejedelmi kerítésnél.

- Megköszönöm alásan - mondá a szegény asszony hálálkodva - az Isten is megáldja, de én nem kívánom...

Mert csak osztán baj ne legyen belőle, ha a király hazajön!*

(* Mikszáth Kálmán: Cikkek és karcolatok. Bp., Akadémiai, 1960. X. köt. 202-206. old.)


Kisfaludy Atala: A tavaszhoz



Ó, jőj el már, jőj sietve
Áldásos szép kikelet!
Hozz meleg sugárt s virágot,
Én majd dalt adok neked.

Olyan sok dal van keblemben,
Szivemben oly sok panasz,
Ajkam, lantom mégis néma,
Reád várok szép tavasz.

A tél, mint az ember szive,
Oly könyörtelen hideg,
Dalaimat, énekimet
Jégkeble nem érti meg.

Lantom esdő rezgésére
Csak jégvirággal felel,
Énekein lágy hangzatára
Nem olvad a hólepel.

Te szép tavasz, dalaimért
Meleg sugárt adsz nekem;
Kis ibolyád, csalogányod
Értik az én énekem.

Játszi szellőd, hüs patakod
Elcsevegik bánatom,
Csevegésüket én értem,
S ők értik az én dalom.

Virágidnak eléneklem
Szivem búját, szerelmét,
Elpanaszlom szerelmemnek
Örökös nagy keservét.

Hallgatástok oly beszédes,
Oly gyöngéd s vigasztaló !
Ok értik, hogy ily keservet
Nem vigasztal semmi szó.

Ők hideg okoskodással
Nem kinoznak engemet;
Értik, hogy a sziv sohasem
Bölcselkedik, csak szeret.

Ó, hát jőj el, jőj sietve
Áldásos szép kikelet,
Hozz meleg sugárt s virágot,
Én majd dalt adok neked.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

József Attila: Nem tud úgy szeretni



Nem tud úgy szeretni a világon senki
Mint az édesanyám tud engem szeretni.
Akármit kívántam megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta volna.

Mikor a faluban iskolába jártam,
Rendesebb egy gyerek nemigen volt nálam.
El nem tűrte volna ő azt semmi áron,
Hogy valaki nálam szebb ruhába járjon.

Éjjel – nappal őrzött mikor beteg voltam,
Magát nem kímélte, csak értem aggódott.
Mikor felgyógyultam, fáradt két szemében
Öröm könnynek égtek, s csókolva becézett.

Én Istenem áldd meg, őrizd az anyámat,
Viszonozhassam én ezt a nagy jóságot.
Lássak a szemében boldog örömkönnyet,
Ne lássam én soha búsnak, szenvedőnek.

Kisfaludy Atala: Az emlékezethez



Zengő madár az elszáradt ágon,
Harmatcsepp a hervadó virágon,
Letűnt csillag fenmaradt világa,
Fájó szivek fájó boldogsága,
Jőj, óh emlékezet!

Hozd vissza a tavaszt, a nyiló virágot,
Hozd vissza a multat, a szép ifjúságot,
A meleg napsugárt, a meleg érzelmet,
Hozd vissza a hitet, a reményt s szerelmet!
Hozd vissza a mosolyt, hozd vissza a könyet,
Melylyel legelőször rebegtem: „szeretlek,"
Hozd vissza a fohászt, melylyel boldogúltan,
Sirva, mosolyogva keblére borultam,
Hogy e boldogságot még egyszer erezzem,
Hogy e boldogságtól szakadjon meg szivem
Jőj, óh emlékezet !!

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Vihar előtt



Estharangnak hangjainál
A nap sötét fellegbe száll,
A földmivelő és a méh
Sietnek már haza felé.

Álmosan cseveg a patak,
Elnyugosznak a madarak,
A lenge szellő így susog:
„Jó éjszakát, szép virágok."

S a virágok lassan-lassan,
Oly csendesen, oly titkosan,
Hogy csak a költő hallja meg,
Titkaikról beszélgetnek.

Beszélgetnek napsugárról,
A szerelmes csalogányról,
Ezerszinű pillangóról,
A lengéről, csapongóról.

Mily csevegés, mily suttogás!
Mennyi illatos sóhajtás!
Mennyi édes vágy és remény!
A virág is remél — szegény!!

De egyszerre mily némaság ?
Feltűnt az ezüst holdvilág,
Mélyen hallgat minden levél,
A hold tündérregét beszél.

És a virágok hallgatnak,
Hol sirnak, hol mosolyognak,
Néha egyik ezt susogja:
„Mintha csak felőlem szólna."

S regél mindig csodásabbat,
Mindig bűvös bajosabbat; —
A virágok elszunnyadnak,
Kis tündérekről álmodnak.

A hold szeliden letekint,
És csak ragyog s regél megint.
Mért oly bánatos sugara ?
Mért hull köny a virágokra ? . . .

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Honnan jő az én dalom?



Ismeritek szivemben
Az örök fájdalmat.
S csodálkoztok, hogy e szívből
Vidám dal fakadhat.

Miként tenger mélyében
Egy kis szenvedőnek
Könyeiből, keservéből
Fényes gyöngyök jőnek :

Akként jő az én dalom
Keblem mélységéből,
Keblem mélyében szenvedő
Szivem keservéből.

S miként a szivárvány jő
Felhő borujából,
A nap felhőkönyeiben
Megtört sugarából:

Akként jő az én dalom
Lelkem borujából,
Szerelemnek e borúra
Vetett sugarából.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Karácsony Benő: Napos oldal – 3. Bálnahalászat és egyebek

Vidáman és kalap nélkül léptem át az iroda küszöbét. Meg kell jegyeznem, hogy az irodának egyáltalában nem volt küszöbe. De ma már így vagyunk a legtöbb dologgal. A szavak külső burka itt van még, de a lényeget kiette belőle az idő. Olyanok, mint a cserebogarak, amelyeknek hasát szépen elfogyasztották már a nyüvek. Az igazgató már előzőleg kiadta a rendeletet, hogy küldjenek be hozzá. Valószínűleg így:

- Kérem csak, Garabet, küldje be hozzám azt a haszontalan Felmérit, ha megérkezik.

Három után nyolc perccel csakugyan megérkeztem, és Garabet öreg ujjával az igazgató ajtajára mutatott. Hallgatóztam. Tegnap reggel egeret láttam elsurranni az egyik sarokban, azt hittem, arra figyelmeztet. Tölcsért formáltam a fülemre, és úgy figyeltem. Garabet most egy keményet bökött az ujjával.

- Az igazgató úr várja, Felméri úr. Lesz most nemulass.
- Igen?

Beléptem. Az igazgató lapos aranyóráját gyöngéden az orrom alá tolta.

- Lesz szíves megmondani, Felméri úr, hány óra?

Jó ég, gondoltam, ez az ember nem ismeri az órát.

- Három óra tíz perc - világosítottam fel egyszerűen és szolgálat¬készen, miután egy könnyed pillantást vetettem a ketyegő, nyolc¬szögű apparátusra. Csinos óra volt, de én túlságosan nyolcszögűnek találtam. Zöldessárga és nyolcszögű - gondoltam, és közelebb hajoltam, hogy még egyszer megszámoljam a szögeit.

Az igazgatóról meg kell jegyeznem, hogy első pillanatra olyan benyomást tett, mintha a falon lógna, és kubista krétarajzot ábrázolna. Álla alatt a gallér két kemény, egyenszárú háromszöget alkotott, a szemüvege négyszögű volt, a feje trapéz alakú, a zsebkendője romboid, a halántékán és arca süppedékein ötszögű árnyékok képződtek, ujjai között hatalmas hatszögű ceruzát tartott, az órája, amint említettem, nyolcszögű; az egész ember maga volt az Ábrázoló Mértan a középiskolák negyedik osztálya számára. Még a lelke is csupa geometria volt. Szabálytalanságot emlegetett. Aztán valami hosszabb mártás következett pontosságról, lelkiismeretességről, komoly kötelességtudásról és az alkalmazottnak a munkaadóval való termékeny együttműködéséről. A termékeny együttműködés sehogy sem tetszett nekem.

Fogadjunk, hogy ma kidobnak innen - gondoltam, halkan pattintva ujjaimmal. - Nem árt talán, ha némi bűntudatot mutatok, az ilyesmi jólesik a megsértett világrendnek. A bűnbánat - oktattam magam - nem egyéb, mint az izmok összehúzódása. Gyerünk hát, kisöcsém. Össze az arcizmokkal és egy kicsit a lelkiizmokkal is. Az összehúzódás alázatossá tesz...

Meghúztam az izmaimat, de sem arcizmaim, sem lelkiizmaim nem akartak engedelmeskedni. Ellenben a szemizmaim, azok fürgébbek voltak. Megrántottam a szemgolyómat, mire a tekintetem otthagyta az igazgatót, és kiugrott az ablakon. A platán felett varjak csapongtak. Szeptemberi szél fújta őket, de úgy festett a dolog, mintha hullámóriások dobálóztak volna velük, mint tarajos tenger a halászbárkákkal. Két hét előtt láttam is ilyen csapongó dereglyéket. A hullámok rohantak, és puha mozdulattal a magasba rúgták a hajókat. A zongora egészen ügyesen kísérte, csak a nagydobot nem kellett volna úgy püfölni, mint egy majálison. A hullámok nem dobolnak, ezt biztos forrásból tudom. Lólábú sokat mesélt az Indiai-óceánról.

Két hétre elmennék bálnahalásznak - jutott eszembe, ahogy a hullámzó varjakat néztem. - Mondjuk, Izland szigetére, az Északi-tengerre. Valaki írt is egy könyvet az izlandi dolgokról. A bálnahalászat nem is olyan szövevényes dolog. A szigonyt úgy kell kilőni, mint a torpedót. A kötél gyorsan karikázik, átrepül a hullámokon, aztán egy tompa puffanás, és a szigony már benne van a bálna oldalában. A nagy szamár állat meg nekiiramodik, azt hiszi, egérutat nyerhet, pedig a fedélzeten már fenik a késeket, és már nyitogatják a zsíros hombárokat... Különben a heringhalászat sem utolsó dolog, erről is sokat olvastam diákkoromban. Emlékszem rá, egy disznóól tetején feküdtem, hogy a többiek ne zavarjanak, és belemélyedtem a könyvbe, mert akkor még úgy volt, hogy heringhalászi pályára lépek. Szerettem a tengerrel és halszaggal összefüggő dolgokat. De az emberi képzelet hamar kilovagolja magát, mire ötvenéves lesz, ülepét feltörik lesoványodott lovának csontjai, leszáll a nyeregből.

- Úgy hallom különben, Felméri úr, hogy magának világnézete van - folytatta az igazgató emeltebb hangon, szeméből tűhegyes nyílvesszőket lövellve rám -, s világnézeti alapon bírálja vállalatunk belső ügyeit.

- Valaki felültette önt - jeleztem könnyedén. Akkoriban nagyon könnyed lélek voltam, súlytalanul röpködtem az emberek és dolgok felett. Ami a világnézetet illeti, alapjában véve kevésre becsültem. Köteles szellemi zászló - gondoltam hetykén -, amit mindig ki kell dugni a padláslyukon, ha jön valaki. Jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszi szél nem lebegtet semmiféle gyermekes lobogót. A nap vagy az idő úgyis kiszívja a színét, aztán szerezhetek majd újat. Nem - ráztam jóízűen a fejem, amikor jöttek, hogy hé, Felméri, dugd ki a zászlódat a padláslikon -, nekem nincsen zászlóm, akármit mond is rólam majd az utókor. A világnézet intézményével szemben nem bölcsességből, hanem egészségből voltam közönyös. Szerettem a napot, a varjakat és hegyeket, a topolyafákat, a virágzó szamárkórót és több effélét, de azt a kancsalságot, amelyet világnézetnek neveznek, ó, ezt múló és értéktelen dolognak tartottam. Ma is az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán. Ami engem illet, én szeretek az érem mindkét oldalára rákacsintani.

Az igazgató egyre nagyobb nyílvesszőket lődözött felém. A távoli topolyafát figyeltem, amelynek koronájára rágomolyodott a szomszéd téglagyár füstje.

Most mindjárt kisüt a nap - gondoltam. Hatig számoltam, és a nap csakugyan újra kisütött. A hetivásár zsíros papírhulladékai, amik a dohánytőzsde felett lebegtek, most gyors csavarvonalban visszatértek a földre. Hollá - gondoltam kárörömmel a domboldalra pillantva -, hogy menekül az ipse. A szőlőkarók között futva szedte a sátorfáját egy fiatal felhőárny. A nap telecsorogta az egész hatalmas fürdőkádat. - Ugorjunk bele - adtam ki az intézkedést, és levetve magamról az igazgatót, az egész irodát, lubickolni kezdtem a váratlan szeptemberi napfürdőben. Tisztában voltam azzal, hogy nem illik gondtalanul lubickolnom, amikor főnököm a termelőmunka rendjéről beszél, de az illemkódexet is halandó emberek szerkesztették, és az az illemszerkesztő vesse rám az első követ, aki maga is nem szenved valami szerkezeti hibában. Véges kis lények vagyunk, téveteg báránykák, nem szabad egymást komolyan vennünk.

- Súlyos panaszok merültek fel maga ellen, Felméri - nyomta meg a szót az igazgató. Eszembe jutott, hogy ezt most nem először mondja. Amíg kinéztem az ablakon, vagy kétszer elmondta még. Ránéztem. - A hanglemeztűje beszorult a körbe - állapítottam meg, s most folyton ezt danolja: merültek fel maga ellen... merültek fel maga ellen... merültek fel maga ellen...

- A tűt - figyelmeztettem - tessék megigazítani.

Az igazgató megállott.

- Milyen tűt? - kérdezte a váratlan zökkenőtől kipottyanva kör¬hintájának üléséből.
- A tűt - mondtam, és egy kis szünetet tartottam. Nos, megmondjam neki? A királyoknak és az ilyen vezérigazgatóknak sohasem mondják meg az igazat. Ördög vigye, én is megalkudtam magammal, és gyáva egér módjára eliszkoltam a vészkijáraton. - A nyakkendőtűt - mondtam férfiatlanul. (Kutyagumit ér az egész bátorságod, kisöcsém! Miért nem mondtad meg neki, hogy gramofontűről van szó, nem nyakkendőtűről!... Te is csak afféle elméleti pofázó vagy, akikkel rogyásig tele van a szájhősök galériája.)

Az igazgató a nyakkendőtűjéhez nyúlt.

- Fogadjunk, hogy ma kidobnak innen - szólottam magamhoz. - De ha már így van, nem lett volna szabad nyakkendőtűt hazudnom. Meg kellett volna mondanom, hogy gramofontű.
„Mit der Liebe ist es aus, aus”* (* „A szerelemnek vége, vége.” (A szerk.) énekelte este, amikor vetkeződtem, a Patyipak cukrász gramofonja. Egy udvaron laktam ezzel a Patyipakkal, s már a könyökömön nőtt ki mind a harmincnyolc hanglemeze. Annak is mindig beszorult a tűje. Bikbora... bikbora... bikbora... - recsegte ilyenkor a hangszóró elbutulva. Patyipak meg ordított: Fene essen a hasadba, mit hagyjátok ezt a gramofont vacakolni. A cukrászinas befutott, és megigazította a tűt. A bikborá-ról aztán kisült, hogy a kocsmáros legjobbik boráról van szó...

- Mindig hét percet késik - szögezte le most az igazgató, és a keze, amelyet ehhez a szögezéshez kalapácsul használt, nagyot koppant az íróasztalon. - Számítsa ki, Felméri úr, mit jelent a vállalatnak az, ha maga mindennap hét percet késik.

Mindig gyönge számtanista voltam. Vallástanból jeles, magyar nyelvből jó, számtanból elégséges. Hetedik éve, hogy érettségiztem, de a sinus-tételt például tökéletesen elfelejtettem már. A gyökvonásba is erősen belekapott a moly, pedig igyekeztem jól eltenni az emlékezetemben. Ez a sarkpontja mindennek, ezt harminc év múlva is tudni kell - mondta Spornyák János, a számtantanárom, egyik kezében krétát tartva, a másik kezét a cingulusa mögé dugva -, úgy kell ezt tudni, mint az ábécét. No, öreg Spornyák, hát ezt alaposan eltaláltad. A Piavénál, 1918-ban, két olasz tartott nekem a szuronyával. A sinus-tételt kezdtem nekik mondani, mert még alighogy egy fél éve tettem le belőle az érettségit. Ne adj isten, hogy megállottak volna. Pedig akkor még hibátlanul tudtam. - Baj van, Spornyák, a sinusszal - mondottam. Ha közéjük nem dobom a kézigránátomat, még valami kellemetlenségbe kevernek az ostobák. Hát így állunk a számtannal. - A latinból is mindent elfelejtettem - állapítottam meg egy kicsit meg¬hökkenve attól a felfedezésemtől, hogy milyen pocsék kis kocsonya az emberi agyvelő. Quousque tandem abutere patientia nostra Catilina?* (* Helyesen: „Quousque tandem, Catilina, abutere patientia nostra?” - Meddig packá¬zol még, Catilina, a mi türelmünkkel? E szavakkal kezdte Cicero, a híres római szónok és államférfi Catilina ellen tartott első beszédét, melyben Catilina összeesküvé¬sét leplezi le. (A szerk.) Csak azt nem tudom biztosan, hogy patientia vagy patientiae? De Pliniusra például egész tűrhetően emlékszem. Az idősebb Pliniusra, aki Krisztus születése körül - az évszámot már nem tudom - hajón menekült a Vezúv égő hamuja elől, és párnát kötött a fejére. A párnára nagyon határozottan emlékszem. Dr. Füzi tavaly húsvétkor kirándult Pompejibe. Azt mondja, hogy valamennyi jobb házban volt fürdőszoba. 1900 évvel ezelőtt. Ez döfi. Ezzel szemben én hetenként egyszer fürdöm egy megzöldült fakádban, Bogdánnénak, a lakásadónőmnek jóvoltából, de meg van hagyva, hogy ne nagyon nyújtogassam a lábam, mert kirúgom a kád dongáját. Tavasszal ugyanis két dongát kinyomtam, és a szoba közepén zátonyra futottam... Fejlődés? Evolúció? Ugyan, ugyan.

- Az emberiség nagyzol - legyintettem a kezemmel, és sietve kimásztam a napfürdőből, mert az igazgató egyre hevesebben csapkodta az asztalt.
- Mindennap hét perc! - dörögte négyszögű szájjal a felkiáltójeleket. - Mindennap hét percet ellopni a vállalat idejéből! Számítsa ki, mennyit tesz ki!... Tessék csak kiszámítani!

Nem mondhattam meg neki, hogy nem vagyok jó számtanista. Az íróasztalon egy drótdugó végén sárga ceruza csüngött. Legyen hát - gondoltam. Elkaptam a levegőben a ceruzát, a fehér blokk-könyvecske után nyúltam, magam elé igazítottam, és engedelmesen írni kezdtem. Leírtam a 365-öt, és megszoroztam 7-tel.

- Mit csinál? - tette fel a kérdést az igazgató elhalóan.
- Beszorzom a 365-öt 7-tel - közöltem kifogástalanul. Aztán elvégeztem a szorzást, és a blokk-könyvet az eredménnyel együtt az igazgató elé tettem.

Az igazgató ránézett a szorzásra.

- Köszönöm - mondta megdöbbenve, és letette a szemüvegét. A szeme most hideg volt, mint a heringé, és a kubista szögletek ernyedten mállottak szét az arcán.
- Mondja csak, Felméri, nem történt magával valami?
- Tudtommal semmi.
- Jól érzi magát?
- Hogyne. Én mindig jól érzem magam.
- Mindig? - csodálkozott és fenyegetőzött is egyben az igazgató trapéz alakú arca.
- Mindig - nyugtattam meg őt barátságosan.

Nem szeretek télen hideg vízben fürödni, különben mindig jól érzem magam. És nem takarékoskodom, nem spórolok szép temetésre, mint más. Az emberek szép temetésre spórolnak. Ördög vigye a temetéseket, nem kérek belőle. A mászórudat is vigye az ördög. Mindenki a mászórúd körül döfölődik, szeretné a többit megelőzni, és felmászni rá, mert a rúd végén nagy darab szafaládé-jutalom lóg. No, én sohasem irigyeltem, ha valaki feljutott a mászópózna tetejére, és teleszájjal pofázni kezdte a dicsőség szafaládéját.

Az igazgató széttárta a karját: köszöni szépen, fáradjak csak ki az íróasztalomhoz, a többiről majd írásban. Láttam a képén, hogy egyéb bűneimen kívül ez a szorzási művelet különösen nagy súllyal húzta lefelé a serpenyőmet. De hát csak nem gondolta ez az ostoba, hogy én majd fejből megszorzom neki 365-öt 7-tel? Folyton noszogatott, hogy számítsam ki. Hát kiszámítottam...

Hatkor megkaptam az írást, amely tudatta velem, hogy repülök. Fütyörészve hagytam el az irodát. Sram úr, a cégjegyző, akit tartós verőfényem mindig méregbe hozott, megkövülve bámult utánam. Láttam, hogy ez is őrültnek tart, visszasiettem a lépcsőn, három lépcsőfokot is átugorva egyszerre.

- Bocsásson meg, Sram úr - mondottam, és ebben a pillanatban olyan ártatlan lehettem, mint az anyatej. - Tudom, hogy illetlen dolog most fütyörészni. Átkos szenvedélyem a fütyörészés... Megbocsát, nemde?

Az őszülő számológép iszonyodva düllesztette felém látópitykéit, amelyeket gyulladásos, vörös szemhéjak kereteztek.

- Ember, hiszen magának fölmondtak elsejére!
- Magam is úgy látom - hagytam rá, de most már olyan voltam, mint a bivalytej: zsíros, és mellékízek úszkáltak bennem.
- De ember! Hiszen maga elsejei kelettel ki van dobva innen! El-vesz-tet-te az állását, nem érti? És erre maga gramofonnótákat fütyörészik?
- Tud talán valami jobbat ilyen alkalomra?
Sram úr görcsösen kapaszkodott meg kulcscsomójában. Elmerül - gondoltam részvéttel. Leakasztottam a mentőövét, és utánadobtam.
- Látom már, Sram úr, maga ragaszkodik ahhoz, hogy szerencsétlennek érezzem magam. Hát nem bánom... Ide nézzen...

Nagyon szerencsétlen képet vágtam. De Sram úr konvencionális dolgokban - amikre ő azt mondta: szent dolgok - nem ismerte a tréfát. A kis sárga ember és én két homlokegyenest ellenkező világban éltünk. Én derűs érdeklődéssel röpködtem a dolgok felett, mint egy aranylégy, mindent mulatságosnak és mindent relatívnak találtam. Ráérek még okuláréval bolhát keresni az ingem alatt - közöltem vele, amikor perlekedett -, és ráérek éhgyomorra karlsbadi sót hörpölni, hogy nyugalmas legyen az anyagcserém. Sram úr viszont:

mindent készpénznek vett,
dühösen ragaszkodott a megfoghatóhoz,
Hardtmuth-ceruzáiba belevéste a nevét,
délelőtt 10 óra 30 perckor elfogyasztotta vajas kenyerét,
10 óra 38 perckor összecsukta a bicskáját, és kiöblítette a száját,
az egyik iratszekrényben ruhakefét tartott, rajta voltak ezen is
a kezdőbetűi és a kefe hivatalba lépésének napja: 1922. IV. 1.

Naponta kétszer lekefélte a nadrágját, mindig ugyanazokkal a kimért, törvényerőre emelt mozdulatokkal: kétszer vízszintes irányban, háromszor függőlegesen.

- A sorrendet sohasem cseréli fel? - vetettem fel egyszer a kérdést nyugtalanul.
- Sohasem - hangzott a válasz drámai erővel, mint Poe Edgar Holló-jónak refrénje: „És szólt a holló: sohasem!”

Tiszta íróasztala előtt ülve, ceruzáinak, tollainak, elveinek és egyéb holmijainak társaságában, valósággal dőzsölt a dolgok rendjének élvezetében. A tárgyak rabszolgája volt, az élet világtalan gályarabja, aki egyenletes mozdulatokkal csapkodta hivatali lapátjával a mélységes vizek felületét. Egyszer elhoztam neki a Bogdán-féle könyvkötészetből A tenger növény- és állatvilágá-t.

- Nézze - mutattam neki a halak, kagylók, moszatok és tengeri uborkák életét -, nézze, Sram úr, ez van ott lenn a mélyben, a lapát alatt.
- Micsoda lapát? - hördült fel Sram úr ijedten. - Maga, Felméri, elmegyógyintézetben vagy éjjeli menedékhelyen fog elhalálozni.

Akkor letettem arról, hogy a pontos és szabályos öregnek az élet pontatlan és szabálytalan csodáiról tartsak vetített előadást. Visszavittem a végtelen tenger növényi és állati csodáit a Bogdán-féle könyvkötészetbe. Kirúgatásom előtt két hónappal történt ez, azóta letört hegyű ceruzákon, késedelmi kamatokon és W. C.-kulcson kívül másról nemigen folytattunk eszmecserét. De most, hogy bekövetkezett a felmondás, egyszerre elborult, és cikázni kezdett.

- Hű! - szóltam - micsoda viharos idő! El kell földelnem az antennámat.
- Antenna! - nevetett elsárgulva. - Ez az, látja. Antenna, karburátor, foxtrott! Ez a mai nemzedék! ... Az én időmben nem volt antenna, sem karburátor, sem foxtrott, mégis becsületes ember lettem. Maguk? Teleharsogják a világot, hogy az új nemzedék különb, mint a régi... Tudja, mit tud ez a fiatalság?

Rám nézett, és én gondolkozni kezdtem.

- Tudja, mit tudnak maguk? - röppent fel most a kerítésre, mint egy diadalmas kakas, hogy egy győzelmeset és messzehallhatót kukorékoljon. - Tudja?
Hozzám hajolt, és mély, kárörvendő hangon valami biológiai dolgot kukorékolt a fülembe.
- A nap másfelől süti a problémát - fejtegettem barátságosan -, és másfelől kap árnyékot.
- Na látja! - diadalmaskodott a cégjegyző. - Tiszta hasmenés!
- Egészen bizonyos - folytattam én zavartalanul -, hogy a természet nem azért fúrt-faragott az emberen annyi évmillión át, hogy a fejlődés során végül radírgumit csináljon belőle, és arra kényszerítse, hogy napszámra folyton csak radírozgassa itt a számokat a régi raktári lapokról. Vagy azt hiszi, Sram úr, hogy a természet magát azért hozta létre, hogy telefirkálja ezeket a könyveket behajthatatlan követelésekkel és késedelmi kamatokkal? Vagy talán azt képzeli, hogy a természet azért formálta ilyen laposra a fülét, hogy tintaceruzát viseljen rajta? Nem - ráztam a fejem, mint egy keleti bölcs, és éreztem, hogy lengeti a szél hosszú, őszbe csavarodott szakállamat -, nem, Sram úr, az embernek más dolga van itt a földön.

Legyintett.

- Más? Szeretném tudni, mi dolga lehetett magának, hogy mindennap elkésett?

Megmondjam ennek a tolltartó állványnak? Megmondtam.

- Nézegettem a darazsakat. Az udvarunkon van egy cukrász, sok darázs jár hozzá...
- Lehetséges ez? - suttogta Sram úr elképedve. A darazsak nem mentek a fejébe. Megtörölte a homlokát, mert veríték ütött ki rajta.
Kalapom nem volt, csak a kezemmel intettem búcsút neki. Aztán kiléptem a szép, mustszagú őszi alkonyba.

(Forrás: Karácsony Benő: Napos oldal – Szépirodalmi Kk. 1958.)