2011. dec. 6.

Gelléri Andor Endre: Birkózó mészárosok

Kecskenyájat vert át egy öreg paraszt a kisváros főutcáján. Az öt állat közül kettő bak volt, hosszú szakállal; valamennyiük istrángja összefutott a csizmás ember bütykös kezébe és így rángatták maguk után. A mészárszék előtt megtorpant az öreg; botját beleverte a puha úti földbe s odakötve a mekegőket, bement a boltba. Egy rúd szalonnát vett. Odabent négy szálas mészároslegény álldogált; lustán bámultak a napszínű levegőbe; a márványos pénztárban Horvátné ült és fehér holmit horgolt. Hosszú acéltűi gyémántpontokkal a végükön, csillogva sürögtek, forogtak. Csak az egyik segéd mozdult a szalonnát kiszolgálni; a másik három vigyorogva nézte a kecskenyájat, mert a kélt bak összeöklelt. Egyre jobban hahotáztak ezen, sőt könyökkel ingerkedve, oldalba is bökték egymást. Horvátné is fölállt s leengedve habos horgolását, kibámult az útra. Magas asszony volt; kívánatos; hosszú fekete szempillái alól sárgán csillogtak elő naptól melegített macskaszemei. A szája vékonyka mosolyra húzódott a látványtól, aztán tompa tekintettel visszament fehér munkája mellé. Átvette a csengő pénzt a paraszttól, aki odébb állt nagyokat lódulva, s kurjantva nyája után. Horvátné horgolt és unatkozott tovább... A férje több napja, hogy vásárra utazott. Talán erről a vásárról átment egy másikra is, mert onnan olcsóbb árak hírlettek.

A segédek megint összegyűltek a pult mögött tétlenül; egyik nagyobbat ásított, mint a másik, s unalomtól káprázó szemük előtt kacagtatón fölvillant a kélt mitugrász kecskebak, amint döfködte egymást. Heccelődve összepillantottak; tekintetük szikrázva izomról-izomra futott... egyikük hirtelen meeet mekegett, mint a kecskebakok s a többiek röhögve visszhangozták: Me – e – e!

S már aznap délben pokrócot vetettek a földre, a szederfa alá s hejhózva összezúgtak. Kettő százkilós volt köztük; arcuk piros, tenyerük akkora, mint egy kisebbfajta tányér. Eleinte csak próbálkoztak; hol így, hol úgy fogták át társukat s elkapták a derekát. De lassan, fogásról-fogásra föllángolt köztük a birkózás, mintha földből nőttek volna ki a napfényre, roppant erejükkel.

A konyhaablak, ami mögött Horvátné főzött déli záróra alatt, vakítóan csillogott: nem láttak mögéje, nem tudták, mikor áll meg az asszony kezében a kanál, mikor nyújtja előre kíváncsi fejét.

Egy óra felé Horváthné kopogása állította meg a küzdőket; kizörgött rájuk a fakanállal: - Ebédelni gyertek!... Mikor bejöttek izzadtan, nagy tagjaikat lógatva és falni kezdtek: ujjongva kapták be a dupla porciókat.

Így folyt napokon át a megkezdett tusa. Néha rájuk nyílt a konyhaablak s Horvátné beleállt a kertbe, kívánatosan, duzzadtan és férj nélkül. Ilyenkor egészen beleőrültek a harcba: ez a fogát csikorgatta, a másik harapott, rúgott vagy szabálytalanul az öklével dolgozott. S esténként már a fekhelyükön röhögve évődtek a szalmaözvegy mesternén. S míg idáig jópajtások voltak, most irigyen figyelték a másik tányérját, mert Horvátné merőkanalával vagy húsosztó villájával mutatta ki aznapi dicséretét.

A vad dulakodásban Pista tört előre; kisebb volt, mint a többiek, de fekete haja, erősen kiütköző sörtéje, kormos éjszeme bikához tette hasonlóvá.

A magas Kováccsal küszködtek két napja az elsőségért. Horvátné hol ennek, hol annak adott többet délben vagy vacsorára. Ezek ketten úgy küzdöttek a már mindig nyitott konyhaablak előtt, mintha kedvesüket féltenék mögötte s mintha elbukva, legyőzve, utat engednének hozzá.

Csütörtökön szokott a legkevesebb dolog lenni, akkor tartották meg a döntőt. Már főtt rá az ízesebb ebéd, s a vacsorához még halat is hozatott Horvátné. Délre pedig új ruhát öltött magára s az orra mellett meglátszott a rosszul letörölt púder. A segédek szíve reggel óta dörömbölt; végre dél lett és harangoztak; az izgalomtól mindegyiknek remegett kissé a térde és bíborvörösek voltak. Ma ledobták az ingüket s övig meztelenül álltak ki. Kovács külön bekente magát hájjal, hogy jobban kicsúszhasson a fogások alól; Géza friss disznóvért ivott, mert az erősít és hevít; Pista most nyelte le az utolsó falat nyers marhahúst; a negyedik fél liter bort öntött magába. Lomhán, nagy erőt mutatva lépdeltek ki a szederfa alá. Gyenge szellő söpört végig a zöld levelek között; néhány hószárnyú galamb keringett körbe, a harangozás már elszállt, mint a füst.

Géza széket hozott ki a mesternének, aztán mint az eleven bunkók, sújtottak össze; néha nekilódultak a fának s lehullt rájuk pár szem fekete szeder. Észrevétlen két fiatal menyecske lépett be a kapun; félig nyitva hagyták maguk mögött és szorongva lesték a birkózókat. Hátuknál egy öregasszony állt, iskolás unokájával, akin tarisznya lógott.

Észre se vették a nézőket; úgy bömböltek egymásra, mint a tömzsi tengeri hullámok vihar előtt; ziháló füttyeik fölnyomták magukat megfeszült nyakkal és vicsorgó fogakkal. Most azonban a vénasszony s a két menyecske csoportját kettéhasította egy belépő zömök férfi. Zsíros bőrkabát volt rajta, kövér képében víztiszta kék szemek csillogtak értelmesen. Horvát volt.

- Az isteneteket – bömbölte, észrevéve a félmezteleneket kipirultan figyelő feleségét -, és feléjük rohant.

Horvátné rögtön fölállt és megremegett. Hosszú, meglepett pillantással fogadta férje nézését. Kicsit rekedt volt a hangja a megszégyenüléstől, de azért is a legényekre szólt: - Csak folytassátok – s nagyon lélegezte -, no csak folytassátok.

Horvát összehúzta magát dühében; olyan volt, mint a befelé sodort rugó: mindjárt pattanni fog s arcul csapja az asszonyt. Egy percig dermedt csönd volt. Horvát elfúlva fölnézett kéményük kanyargó füstjére, mintha vele akarná küldeni benne rekedt haragját. Most visszanézett az udvarra, s kicsit bódultan ismerte fel újra megszeppent legényeit s a feleségét, aki kihúzott derékkal, truccosan bíztatni készült a segédeket.

- A legények miért állnak? – volt Horvát első, csitult csengésű kérdése.

- Mert már berakták a húst. Dolog meg nincsen délidőben – csattant az ellenséges válasz.

Horvát meghajtotta a fejét. Jaj, te Anna, már megint kezded a régit. Hiszen megpróbálkozott azelőtt is egy-egy segédjével, de hát már ilyen nyíltan, az udvar közepéből válogatni köztük, mégiscsak disznóság. Megint elöntötte a csöndes, szomorú méreg. Legszívesebben sorra fölkapta volna a legényeit és ki velük; legszívesebben fölkapta volna ezt a szőke asszonyt is a hajánál fogva s hozzá a falhoz... de ismét magába itta ifjan maradt szép nyakát, mohó termetét... biztosan érezte, hogy ha most megszégyeníti, még ma éjjel összeáll dacból az egyikkel s elhagyja a házát... megint fölpillantott tanácskozva, a magasba s mintha a meleg napból érte volna egy bölcs gondolat legyintése... Hiszen birkózott ő is legénykorában.. tusakodott, mint egy fiatal bika s mindenkit odazengetett a földhöz... nem hiába ment a cirkuszba fogást tanulni. Most megemlékezett hirtelen egy fogásról, amit sokszor borért csikart ki: - Csak engedd közel magadhoz, aztán húzd hátra egy kevést a karod, aztán lökd be neki észrevétlen a gyomorszájba, s tégy úgy, mintha még izzadnál vele, pedig fenét, csak a lélegzetét szorítod ráadásul, míg el nem alél.

- No hát birkózzatok csak – szólalt meg Horvát -, nohát rajta, lássam.

A legények meg se moccantak. Hanem a mesterné megint rájuk szólt:

- No mitől féltek, kezdjétek... Erre újra nekilendültek.

Horvát magában dörmögve, leült a székre s hol a feleségére, hol a legényekre meredt. Látta a segédek vad, zilált pillantását az asszonyán, s látta, hogy az asszony kitátja a száját az izgalomtól s bámulva odafigyel a szőrös mellű küszködőkre. Hiszen ez olyan, mint a részeg... és dübörögve vert a szíve... Anna – akarta megszólítani az asszonyt -, Anna, térj észre... Mit lehet itt tenni?... Míg okoskodott, a lábai megremegtek az indulattól, a tenyere hol ökölbe szorult, hol mintha fojtogatna már valakit. Le-föl hullámoztak előtte az újra nekizúdult fiatal testek. Veszettül dörömböltek, csapkodtak, ziháltak. Erőlködésükben harapták az ajkukat, a nyakuk feszült, gyúrták egymást. Az asszony bíborpiros volt; kezével remegve dobolt a térdén; a másik kezét a szájára nyomta, nehogy olykor fölkiáltson. Nagyot sóhajtott Horvát: önnön testében érezte, hogy reszket most felesége teste; emlékezett, milyen kedvetlenül tolta el magától az asszony; hiába nyúlt így vagy úgy a derekához, hideg maradt. De most a kacér lelke már ott táncol köztük s amint Pista újra s újra lenyomja Kovácsot, s az mint a fuldokló, mégis kibukik a másik szorítása alól s ilyenkor büszkén a feleségére néz: nyilvánvaló, hogy nesztelen már odaígérte magát nekik. Miképp legyen ereje ettől a vad tombolástól, ettől a sok fiatal testtől visszahódítani az asszonyt?

Míg a döntő harc tovább dühöngött, összeszedte magát újra a mester. Egy mosolyba futott végig a mentő gondolata. Fölállt a helyéről.

- Rajta! – kurjantotta, egészen vidáman -, jobban szorítsd.

S odahajolt kivizsgálni Kovács vállát, nem volt rest aládugni kélt ujját, hogy ohó, még nincs lenn, csak gyerünk tovább... s fürgén, mint még soha, odaosont a helyezésekért versengő párhoz: - Nincs lenn, fölállni, kezdjétek újra.

Az asszony éles hangja tört rá: - Mit bíráskodsz, hagyd már őket.

Horvát megfordult, de aztán elnevette magát és tovább biztatta, fárasztotta őket.

Most, mintha Kovács hirtelen kifulladt volna Pista karjai között; kicsit elhagyta magát s elég volt ennyi, hogy Pista zuhanya lenyomja. Rátérdelt zihálva. Két váll!

Fújva fölálltak mind a ketten. Az egyik segéd lehajolt, hogy fölvegye a pokrócokat; a többiek melákul, kifáradva bámulták a győztest, aki mellén tartotta súlyos ökleit s úgy lihegett.

Horvát tudta, hogy ő most ezek között egy kolonc, egy tivornyarontó, itt Pista most a nagy, a hős. Gondolkozva megint összeráncolta a homlokát, de aztán derűsen lehúzta a kabátját és nyugodtan tűrni kezdte az ingujját. Rámosolygott a feleségére is, aki ízetlenül tekintett vissza. Gyűrte, keményre gyűrte az ingujját és sercegve beleköpött a tenyerébe.

- No Pistukám, hát még csak velem, aztán pihenhetsz – mondta hunyorogva a segédnek s ő maga vetette le a pokrócot.

A legények meglepve összerándultak. A mesterné előbbre lépett. Mit akar ez a vén medve, földhöz puffantást? Horvát fürgén gombolgatta az ingét is, de Pista nem mozdult. Csak nem fog a mesterével birkózni.

- Nó gyűjj – szólt rá komolyan Horvát -, ne tekintsd, hogy a mestered vagyok.

De senki se biztatta a segédet: egyszerre megsejtették, hogy milyen tusáról van itt szó.

Horvát közel lépett a segédhez s kihívón elkapta a karját. A jobb lábát azonnal kifeszítette, hogy bal karral majd átnyúlhasson a derékhoz, s a fölszabadult jobb karral észrevétlen beüssön a gyomorszájába. Pistát földühítette ez a rángatás: összehúzta magát és hajrá, nekirohant a mesterének. Horvát csak egy pillanatra lett komoly, aztán megint kiült arcára a huncut mosoly: s a bal karja már kúszott nyugodtan, erősen a legény dereka felé.

- Tud még az öreg birkózni – vélték a segédek és szorongva figyeltek. Horvát jobb lába úgy feszült ki, hogy a nekizúduló segéd rögtön megbotlott benne. Ekkor irtó erővel magához rántotta a legényt, közben hátrahúzta az öklét és nesztelen erővel belevágta a gyomorszájba. Pista fölnyögött s lehunyta a szemét. Horvát meg egyre szorosabbra fonta karjait a másik melle körül: az erőlködéstől vörös lett. Aztán, mintha csak fél borjú lenne, levegőbe kapta s földhöz csapta az alélt legényt. Rá se térdelt, otthagyta heverni s porolgatni kezdte a ruhájáról a birkózás nyomait. Majd lassan a kabátjáért nyúlt, hogy fölhúzza. Ekkor odasurrant hozzá az asszony és szótlanul megfogta a kabát szárnyát. A szeme könnyes volt, az orcái tüzesek. Valamit akart mondani, de csak ennyi sikerült: - Jó ebéd van.

Horvát fölkacagott: - Akkor megkóstoljuk! – s nehéz jobb karját kibékülten felesége vállára engedte: - Gyerünk ebédelni!

(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)


Rückert Jenő: Karácsonyfa előtt



Itt a szép nagy karácsonyfa:
Égből a kis Jézus hozta.
Csillog rajta mindenféle,
Minek nincsen hossza-vége.

Nézd apácska, nézd anyácska,
Mit hozott a jó Jézusra!
Aranydiót, piros almát,
Sok fügét és jó cukorkát.

Jer testvérke, nézd a szép fát,
A kis Jézus ajándékát!
Rajta narancs, szőke baba,
Sok csillogó apró gyertya.

Jer, térdeljünk, imádkozzunk,
Fohászt mondjon kicsiny ajkunk
Testvérünkhöz, Jézuskához,
Ki reánk sok áldást, jót hoz!

Buzgó imánk szálljon égbe,
Áldott égi trón elébe.
Ég tartsa meg kicsi körünk,
Legyen vígságunk örömünk!

(Forrás: Napsugár – 1927. jan.1.)

Sárközi György: A nevető ember



Sírni sokféleképp lehet: a legfájdalmasabb sírás mégis a hangtalan, amikor egyetlen könnycsepp indul el az égő szemgolyó sarkából és lassan nehezül a keményen tartott, belülről remegő állkapocs felé. Százféle módja van a nevetésnek is: ám a legfájdalmasabb nevetés az a szaggatott, harsány hangosság, amely elpattanó rézhúrok sötét, tördelt és kemény kiáltásaira emlékeztet.

Csősz István így sírt és így nevetett – vagy inkább csak nevetett, mert szégyellte a könnyet s nem is illett volna csaknem kétméteres testén ülő kőkocka-fejéhez. De hogy ez a sírás volt az övé, tudhatta mindenki, aki látta rettenetesen meggyötört és mégis mozdulatlan arcát felesége halálakor, aki kilenc hónapi házasság után elpusztult gyermekágyban. Azóta csak nevetett, kicsit őrülten, kicsit álcásan, kicsit zokogó lejtéssel – és gyakran. Úgy is hítták: a nevető ember. S ki tudta, mi minden volt ebben a nevetésben! Mennyi szó, könny, kiáltás, hallgatás, fogcsikorgatás és kétségbeesés! Mennyi párnaforgató, fölriadásokkal telt éjszaka, mennyi töprengve eltékozolt, hiába beesteledett nappal!

Különös volt, ahogy Csősz István elmaradt az emberek közül s a magányosságba vadult. Először csak a nőtársaságot kerülte el - egykori legfőbb mulattató, szózsonglőr és vesébe látó -, mert a nők legfőképp önmagukról beszélnek, női dolgaikról, mindarról, amiről őelőtte nem lett volna szabad. Nem tudta hallgatni a toalettasztalok és ruhásszekrények apró titkainak megtárgyalását s aztán hazamenni kongó lakásába s ott látni a gazdátlan tégelyeket és pamacsokat a tükrös asztalkán s a sohasem nyitódó nagy szekrény dermedtségét.

A borozgató férfiak, akik azelőtt kicsit féltékenyen, de legyőzötten és hódolattal tekintettek föl rá a kétméteres magasba, még hallották egy ideig sikoltó kacagását, mely megrontotta boraik ízét és kiszárította a friss sóskifliket. Aztán egyszerre ők se látták többé. Akadt közöttük mindig egy-egy szabadságvesztésre ítélt jó férj, aki háromnegyed tizenkettőkor bánatosan, de eltökélten letette a poharat és vette a kalapját: „Éjfélre otthon kell lennem, mert kikapok az asszonytól”. Csősz István ezt nem tudta hallgatni. Hiszen neki nem kellett otthon lennie, sem éjfélkor, sem éjfél után, sem hajnalban -, sohasem várta senki és nem kaphatott ki többé soha senkitől.

Végül már nem járt az utcára sem, mert ha a szembejövő nők arcába nézett, látnia kellett, hogy egyik sem ő s ha két szerelmest látott estefelé, összefogott kézzel, tudta, hogy ezek sem ők és ha üres volt minden utca s a lámpák fényében oldalt pillantott, csak hatalmas és megtört árnyékát látta imbolyogni – és az sem volt ő: sem önmaga, sem ő.

Szenvedet és tántorgott egyik szobából a másikba és a kis virágoskertben, vagy a gyümölcsfák között, de már a szobák is tűrhetetlenek voltak számára, mert ezernyi nemlét ingerelte, ezernyi meg nem történt kicsiny esemény; ott állt a széke, de ő nem ült rajta, ott állt a pohara, de ő nem nyúlt érte, ott állt a fényképe, de hideg, sima és halott papiros maradt mindörökre. Kinn az utcán, az ablakok alatt néha megálltak az idegenek és hallgatták belülről a nevető ember elátkozott, keserves hahotáját.

A körték sárgára értek a kis gyümölcsösben és nem nyúlt hozzájuk senki: rothadva zúdultak a fölre és mint agyonvert békák szétlapultak. Csősz István egy nap ott sétált a fák alatt s lombrezgést hallott a tikkadt csöndben. Fölnézett: az egyik körtefán szurtos, mezítlábas utcakölyök kucorgott, megrettenve. Csősz István nagyot és vészeset nevetett s félkarral leemelte a gyereket, aki szótlanná dermedve szepegett karmai közt. Nagy kedve lett volna agyonverni, mit egy békát, nem a körtelopásért, de mert az ő magányosságába lopta be a kapun kívüli világot. Hiszen az ő gyermeke halott volt, mielőtt élt volna s most már gyermekeket se akart látni.

Keményen fogta a kölyök csibekarját s ráförmedt:

- Ki fia vagy?

A gyerek valami nevet dadogott s majd meghalt félelmében a haragos óriás előtt.

- S ugye, az anyád küldött lopni?

A fiú tágra nyitotta a szemét, s kissé számítva az óriás szívére, mondta:

- Nekem nincs anyám.

Sikere volt: a férfi elengedte a karját s lehajolt a mélybe, a gyerek maszatos arcához:

- Meghalt?

A gyerek igent intett.

- Mikor?

S a fickó tudatosan, vénen s mint aki előtt már nincs titok, közölte:

- Az anyám meghalt, mikor én megszülettem.

Csősz István szíve nagyot dobbant... Ha élne, most ekkora lenne... Talán ugyanilyen, szöszke, tágszemű, maszatos... És elmerengve simogatni kezdte a gyerkőc haját.

De a fiú csak erre várt: egy szökkenéssel kimenekült az óriás tenyere alól, neki a kerítésnek s amerről bizonyára jött, ismét eltűnt.

A nevető ember leejtette kezét, lehajtotta fejét: így illant el a boldogság is széttárt tenyeréből, így röppent el mindene, amire az életét építette. S a szeme sarkából, réges-régóta újból, elindult egy égő könnycsepp, és lassan nehezült remegő, vonagló, de keményen tartott állkapcsa felé.

(Forrás: Az Est XVII. évf. 87. sz. – Bp., 1926. ápr. 19.)

Révész Béla: Az utolsó perc


Az aktuális öngyilkosok sablonjából lehet azért forró eseményességet kiérezni.

Valahogy úgy látjuk, lázas, vágyas élet lüktet e halálok fölött.

Az unalmas szürkeségeket: revolver, beretva, marólúg, hidak és ötödik emelet - csak egy gondolatrezzenéssel kell arrébb elgondolni és búg a nyöszörgés vad életujjongással.

Milyen lehet a perc, mely még elválasztja az élőt a hullától?...

A beretva már behajlik az ádámcsutka fölé, de az öngyilkos belepett a sóvárgás foszlányaitól... ha állás lenne, irodában, sóhivatalban, akárhol, akármilyen, töpörtyűt vacsorára, zugolyt a szobában, dolgozni... élni, élni...

A hajcsár-víz mellett már ugrik a kereskedő és szétvert eszén szemetel a káprázat... ha nem volna csőd, a szagos, kedves boltban még egyszer békesség lenne, kuncsaftok, forgalom, becsület, szolidság... óh, de fáj meghalni...

Luminál-piruláit a tégelyből válogatja a leány és fölsír a halálos lelke... így megöregedni, hozomány nincs, kelengye nincs, lakás nincs, vőlegény nincs, csak alázó szomorúság... ha szabadna boldognak lenni...

Ravasz győzelemmel már fölrántja a ravaszt a vállalkozó, de megtántorul a gondolata... talán mégis építenek, üzletek lesznek újra, a bankok nem buknak, a tőzsde lármázik... óh, ha megvárhatnám...

Primitív, de ősi sikolyok lelkek zuhanása előtt.

Ankét akar töprengeni azon, hogyan fordítsa vissza az öngyilkosokat az élet felé. Egyszerű.

Sejtsék és teremtsék meg azt a világot, mely fölrajzik az öngyilkosok képzeletén az utolsó percben.

Milyen hozsannás, nekifeszülő, boldogságos világ lenne az!

(Forrás: Az Est XVII. évf. 87. sz. – Bp., 1926. ápr. 18.)

Fodor József: Ha hervadni látsz...



Ha hervadni látsz engem és én téged,
BE furcsa lesz – és hogy szikkad az élet
A szárban, mely összeköt a Nagy Fával –
S levelünk ereződni kezd halvánnyal!

Milyen furcsa lesz: szemlélni egymásban,
Hogy érünk lassan ősz felé a nyárban –
S hogy hiányzik egyre, ámulni titkon,
Valami, mi tegnap ott volt a bokron!

Szemeink egymástól el így fordulnak, -
Mint bekent emlőtől a gyermekajkak: -
Aminek úgy itták szépségét, nyelve –
Rajta lesz a múlás keserű nedve.

Zsibongó idő-szél lombunk kifosztja,
Éles ajkától hull száz álom-rózsa –
S hol a szívnek édes parázsa égett,
Nem érzünk mást, mint hamvas ürességet.

Megkínzott szemünk némán tapad egybe, -
Tehetetlenek: kivel szálljunk perbe?
A legrosszabb ember, lenne bár Isten,
Az sem volna, mint most ez, oly kegyetlen.

Beszélő szemünk némán mered egybe:
Oh eltép, eltép egy vak percnek kedve –
S kiket eggyé font annyi kín, gond, álom:
Nem látjuk egymást többé e világon!

(Forrás: Az Est XVII. évf. 87. sz. – Bp., 1926. ápr. 18.)

Szüts László: Míg pergett pökhendin a dob



Hallgattam, ahogy hallgatott
a paraszt, mikor dobra verték
feje fölül a háztetőt
s a háza végében a kertjét.

A tornác oszlopának dőlve
néztem, miképpen licitálnak
arra, mi jogosan miénk
s ára nincs földnek, kertnek, háznak.

Merre fusson, ki pőre, mint
az éjbe-űzött, megesett lány?
méhében zöld jövője csüng,
mint az éretlen meggy a meggyfán.

Merre a kiszolgáltatott?
hisz igazához nincsen nyelve,
s ha van, nem szólhat az se, mert
ki van a deszkára szegelve,.

Elperelt tulajdonunkat,
mit mi húztunk fel két kezünkkel,
- míg pergett pökhendin a dob –
batyuba kötöttük szemünkkel.

Dobverők hadja, szolgahad!
Mit válaszoltok most a népnek,
mikor a szájak szóra nyílnak
s a hamis igék felől kérdnek?

(Forrás: Új Magyarország I. évf. 2. sz. 1956. nov. 3.)

Sinka István: Százezer udvar



Látok százezer vén paraszti udvart,
süppeteg csendben nagy poroszlóktól dúlva.
S látom, hogy százezer meghasadt küszöbén
százezer paraszt ül tenyérbe borulva.

Pitvarnak, kamrának széttört az ajtaja,
s szél futkos bé rajta öldösni a csendet.
S kinn a szérűskertnek fekete szalmáján
a vak História veres csikót ellett.

Megzöldül a kútvíz, néma a galambdúc,
s mint a gyászlobogó, olyan a lomb a fán.
És a lomb alatt nagy idő-apóka-szem
sír százezer paraszt százezer udvarán.

(Forrás: Új Magyarország I. évf. 1.sz. 1956.nov.2.)

Szabó Lőrinc: A koldus kezet csókol



A nagyságos asszonynak egy falatér’
kezet csókol a koldus, és mégsem ő
az igazi szegény, hanem az,
aki már ember,
az a másik, a parányi
siker megvesztegetett
tanítványa, ki
egy kis független nyugalom
kegyéért meglapul a Nagyok
lábainál, - óh,
az az igazi szegény, aki
nem néz föl, hogy le se kelljen
néznie, az, akinek
lelkiismerete
megelégszik azzal a koldus
tisztulással, mely egy falat
kenyérért kapható - - Milyen
már a Hatalmas
Ember, aki ezer idegen
akarat kezéből
kiveri a pengét, óh, milyen
más az a küzdelem, amely
a veszélyek mágneses
mezői s az ellentétek alá-
aknázott birodalma fölött
vezeti a pénz nagyszerű
hadjáratait s az érdek
halálfejes lobogóját
nyíltan föltűzi a legmagasabb
tornyokra - - Óh, be kicsiny
onnan a koldus, be kicsiny a
nagyságos asszony óvatos
könyörülete, - s az egész
emberiség, ez a nyöszörgő
kín-sivatag, be kicsiny
onnan, fentről, hol az önzés
örök toronyőreivel
hiú harcban
csak a legfájóbb földi sikolyok
őrült keselyűi csatáznak.

(Forrás: Az Est XVII. évf. 93. sz. – Bp., 1926. ápr. 25.)

Sinka István: Ellopott szivárvány



Fáradt kezét térdéről csüngeti
a földnek munkása. Parton ül.
Nehéz szerszámait maga mellé tette.
Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.
S reá se gyújt, nem kell a füst,
többet ér az ábránd.
Körülötte tikkadt mező hallgat:
ellopták az égről a szivárványt.

(Forrás: Új Magyarország I. évf. 1.sz. 1956.nov.2.)

Bakos Ákos: Húsvét


Akkor is tavasz volt. Nappal a virágot aranyban fürdető, az éjszakára ezüstport hintegető tavasz.

A kis húgom kertjében csókolóztak a jácintok, ölelkeztek az orgonabokrok. Az öregtemplom hűvös falai között a Krisztus passióján szomorkodott a falu, de a mi házunk tájékán pántlikás kedvű nótaszó hallatszott naphosszat. A Boris lelke rajta, a mindeneslányunké.

A fecskéink kis szívük kalendáriumának útmutatására pontosan megjöttek húsvétra, a feketék rejtelmes, narancs-szagú országából. Ők voltak tanúi, amikor a processzióról hazatérőben Boris elibém fordult a tornácom:

- Instálnám az ifiurat, idenézzen e’, ha szépet akar látni.

Hatalmas rucatojás színeskedett a Boris tenyerében. Tulipiros, rajzos, cirádás húsvéti tojás. A szakajtóból kiválasztott rucatojást Boris még zöldcsütörtökön pirosra festette. Tűnek a hegyével ékes tulipántból koszorút font rája, előre, hátulra. Szívek sorakoztak a koszorú alatt. A sok apró szív között egymást támogató két nagyobb formájú. betű az egyik, betű a másik kellős közepében. Ház is díszeskedett a piros mezőben, gólya a kéményen, virág az ablakban, faragásos kiskapu a kerítés elején. Zsindely a háztetőn, akkurát kirajzolt száz apró zsindely.

- Azé lesz, aki szeret – súgta meg Boris a titkát. – Kié? Hát a Pistáé, onnan az alvégről. Hisz’ teccik ismerni, derék is, szép is. Szeret is. Csak egy a bibi nála, hogy telkes gazda fia. Már hogy az én bibim, a szolgálólányé.

- Pedig hát ezek volnánk mink – bökött a kétbetűs szívre Boris -, ez meg itt a házunk, mögötte a kertünk, a kis gazdaságunk. Majd amelyik lesz. Mert a Pista szava szerint fehérvasárnapra meghirdetnek minket hites jegyeseknek.

Nyílt az utcakapu, az apámék jöttek. Boris kincsét nagyhirtelen a köténye alá próbálta eldugni, amikor egyszerre – jaj Istenem - ha most is rágondolok -, a tornác vörös téglakockáin hevert összetörve Boris boldogsága. Szívgirland, tulipánkoszorú, zsindelyes ház, minden.

Boris előtt egyszeriben elborult a húsvéti világ.

Tán a sírba sírja magát, ha az ünnep másodnapján virágos kalappal, szagos vízzel a markában nem kopogtat a Pista.

Fehérvasárnapra meghirdették őket.

Akkor is tavasz volt, de szép volt, de rég volt...

(Forrás: Az Est XVII. évf. 76. sz., Bp. 1926. ápr. 4.)

Karinthy Frigyes: Rádió



Harmadik napja dühöngött a tenger és a hajótörött abbahagyta az evezést, eldobva a csonka vasdarabot, ami a gőzös korlátjából tört le és a kezében maradt, mikor a vízbe zuhant.

Eldobta a vasdarabot, úgyis hiába, és beigazította Párizst, az Opera Comique előadását, háromszázhuszonhármas hullámhosszra.

A deszkadarabon kívül ugyanis, amire fölkapaszkodott, mikor örvénylő habok között az utolsó árboc is eltűnt a víz alatt, maradt még valamije: egy rádiókészülék, antennástul. Tudja isten, hogy került a kezébe. Ott úszkált, vízhatlan dobozban a romok közt, amik után kétségbeesetten kapkodott az első órákban. Egy doboz kétszersült is volt a közelben és őszintén szólva, jobb szerette volna azt kihalászni a rádiókészülék helyett. De a kétszersültet elvitte egy ágaskodó hullám, nem érte utol – a következő hullám azonban egyenesen feldobta a deszkaszálra ezt a készüléket. És miközben fuldokolva kereste az egyensúlyt, hogy valamiképp lovagolva megülje a deszkát, egyszerre csak megszólalt mellette Jadlowsker érces baritonja. A Toscából énekelt, nagyon meghatóan, a nagy áriát, hogy vágyom élni, tratatata, ratatata... A hajótörött csodálkozva fordult meg, aztán okosan bólintott – persze, Prága volt bekapcsolva és még emlékezett rá, olvasta előző reggel, hogy Jadlowsker Prágában énekel.

Az első napokban kicsit zavarta a dolog. Rettenetesen hideg volt, a jéghegyből, ami összezúzta a hajót, törmelékek váltak le és lehűtötték a vizet. A szél is megfordult és visszafelé vitte – sejtelme se volt, hol lehet, csak annyi, hogy valahol az Óceán közepén és hogy nincs remény. Ingéből zászlót csinált, de aztán erről is lemondott és visszacsavarta inkább a deszkára. Egy cápa csapott el mellette, hátára fordulva, csattogó fogakkal, de riadtan hőkölt vissza – Reinhardt professzor tartott éppen előadást, Drezdában, az új színpadrendezés esztétikájáról, és a hangerősítő jól működött. Iszkolt a cápa, nem is látta többé. Ekkor mosolyogva fordult a rádió felé, megveregette a vállát és ettől fogva az utolsó percig jóban voltak.

Különösen most, hogy a vasdarabot is eldobta, mint fölösleges erőfeszítés forrását és ketten maradtak: ő meg a rádió.

Jó bajtársnak bizonyult, legalábbis nem unalmas partnernek. Reggel, dermedt álmából a New-York-i jazz-band erőteljes akkordjaival ébresztette föl: ebből tudta meg egyszersmind, hogy fölösleges hiábavaló illúziókkal izgatnia magát – Amerikában most este van, Berlinben hajnal, part nem is lehet a közelben. Átadhatja magát a zavartalan művészi élvezetnek.

Délelőtt spanyolul tanult, egy kitűnő filológustól, aki Barcelonában adott ilyen tájban nyelvleckéket a rádióban. Délben érdeklődéssel hallgatta meg a londoni tőzsdejelentést, összehasonlítva a berlinivel, ami félóra múlva következett. Ebéd után Oszkár bácsi mesélt Budapesten a jó kis Aladárról és a haszontalan Alajosról. Három óra felé egy párizsi szállodakirály adta elő emlékiratait a szakácsművészet birodalmából – recepteket is közölt, eredeti szabadalmait, előételekhez és pástétomokhoz. Aztán tánczene Milánóban. Szívdobogva figyelte a frankügy részleteit is, csak azt sajnálta, hogy nem éri meg a nyomozás befejezését. Egy propaganda-előadás Moszkvából, a szociális termelés előnyeiről, különösen lekötötte a figyelmét. Megállapította, hogy Moissi remekül szavalja még mindig az Erlköniget, különösen a borzalmas részleteket domborítja jól, viszont Mistinguette határozottan hanyatlik. Kárörömmel vette tudomásul, hogy Shaw Bernát nem hajlandó több rádiódarabot írni, de a weimari harangjáték kitűnően érvényesül, valamint a madárcsicsergés is, az epsomi mezőkön. Papírforma szerint kiszámította, hogy az autenili versenyen okvetlenül Dear me fut be a nagydíjra és hogy a nyugat-európai szaktekintélyek szerint az idén frakkhoz csak kötött nyakkendőt lehet hordani. Briand kompromisszumos tervezetével nem tudott teljesen egyetérteni, viszont örömmel ismerte el, hogy Lloyd George jóslata a nemzetközi konferenciáról majdnem száz százalékig bevált. A bubifrizuráról osztotta Romain Rolland nézetét, ám a spiritiszták hidegen hagyták, - valamint némi túlzást gyanított Bicsérdy állítása mögött, aki Mezdezdammal együtt hirdette szerte a világban, hogy a boldogságot csak a hitvány érzéki örömöktől megszabadult magányos lélek ismerheti meg, egyedül lebegve a Szeretet Óceánján.

Közvetlenül békés, csendes elmúlása előtt még volt egy személyes nagy öröme is. Bécsben egy Kutykay Nusi nevű énekesnőt jelentettek be következő számnak; az illetőt, mielőtt a hajóra szállt, ő képeztette és taníttatta ki. Néhány kuplét énekelt a rádióba és a hajótörött boldogan konstatálta, hogy önzetlensége nem veszett kárba – Kutykay kisasszony pompás humorú és nagyon kedves előadónak bizonyult – egészen valószínűnek látszott, hogy például ezzel a „Kis macskám” kezdetű dallal felveheti a versenyt a legjobb párizsi chansonettekkel is.

Elmosolyodott és kilehelte a lelkét. A Rádió egy római tanár előadását közvetítette éppen a megváltó technika diadalmas fejlődéséről.

(Forrás: Az Est XVII. évf. 83. sz., Bp. 1926. ápr. 14.)

Fodor László: Az őr


Hál Istennek már régóta nem álmodom asszonyokról s a magányos éjben inkább utazni szoktam. Hajnalban, ha ébredek, nagy, fehér országutakra emlékezem, furcsa, szokatlan házakra, amelyek idegen városok határában gubbasztanak, halálos, baljóslatú hegyi tavakra, tejszagú legelőkre, világítótornyokra és árva keresztekre.

Szerelmes lettem a földbe, s most csak róla álmodom mindig, dagadó hátát lépteimmel csókolom, tájait szememmel simítom végig, illatát magamba lehelem, füveit arcommal érintem, messzeségeit szívemmel áhítom, de nem érem el sohasem. Ezer álmommal olvadok bele a Föld életébe, egyszerre érzem az egészet és egyszerre emlékezem mindenre, amit valaha láttam belőle. Felszínre bukkannak az örök pillanatok, amelyeket én róttam fel magamnak, hogy sohase felejthessem el őket, képek, mozdulatok, emberek, állatok, fák, cserepek és falak, minden, amit csak én láttam és amit kívülem sohasem láthat többé senki.

Húsvét előtt a tavaszéjben megjelent álmomban az őr. Az őr, aki ott állott Szent Lénárd völgyében, az osztrák-bajor határon, ordítva zuhanó hegyi patak mellett, a tarkára mázolt sorompóra könyökölve. Fölötte a sárkán alakú szikla a mélység fölé hajolt és várta a pillanatot, hogy rávesse magát az emberekre. Lábánál ott ült a kutya, lihegve figyelte az utat, s farkával a port csapkodta. Néhány lépésnyire tőle a hársfa ágán ott gubbasztott a nyesett szárnyú szarka...

Így láttam őket utoljára, három esztendeje nyáron, amikor boldogan, bronzszínűen, szöges bakancsban és bőrnadrágban jártam a hegyeket. Esti harangszóra, kirándulásaimról hazatérve, már messziről láttam a határőr piszkos-zöld egyenruháját. A kutya elibém futott, a szarka komolyan rám nézett, az őr pedig bizalmasan köszöntött:

- Grüss Gott Herr Doktor!

Nem kellett nekem se vízum, se útlevél, se határátlépési igazolvány. Úgy jártam-keltem a vidéken, mintha otthon lennék, ha kedvem támadt, átruccantam a bajorokhoz egy kis sörre, két ország kocsmáit és fogadóit barangoltam végig, a sorompó mindig nyitva állott előttem s egy vidám köszöntésre szabad volt az őt.

És most három év után, még bódultan az álomtól, amelyben egy régi nyár boldogsága zengett, egyszerre valami vad, furcsa és ellenállhatatlan vágy ébredt bennem. Úgy éreztem, hogy megfulladok, ha nem járhatok ismét arra, Szent Lénárd völgyén végig, a fehér úton, a zuhanó hegyi patak mellett, a fenyegető sárkányszikla szorosában. Hívott a régi vidék, a kis híd, amelyen csak szédülve mehet át az ember, a törpe templom, a falába ágyazott sírokkal, az alpesi faház, amelyben éjszaka a halállal találkoztunk. Gondolkozni se tudtam már, csak azt láttam, hogy lázasan, kapkodva csomagolok. Este már vonaton ültem, türelmetlenül lestem a sötétben, hogyan falja a mozdony a távolságot. Átszállás két állomáson. Autó. Rohanás. És másnap, mielőtt még leszállott volna az alkonyat, már Szent Lénárd völgyében jártam. Minden gondtól és minden poggyásztól megszabadulva, szöges cipővel, hegyes bottal, elindultam a patak mellett a határ felé. Mikor megpillantottam az őrházat a sorompóval, már könny ült a szemembe. Ha régi dolgokhoz visszatérek, mindig tudom, hogy elmúlok egyszer. Látom, hogy milyen nyugodtan és közömbösen állnak őrt a hegyek, mennyire nem változnak a tárgyak, csak én változom minden pillanatban és az élet nagy mozdulatlanságában csak én haladok és én futok el együtt a vizekkel...

Megpillantottam az őr piszkos-zöld egyenruháját. És ekkor csodálatos dolog történt. A kutya felugrott, elém szaladt és megnyalta a kezemet. A hárson ott ült a szarka és rám nézett. Az őr pedig vidáman rám kiáltott:

- Grüss Gott Herr Doktor!

Nem kérdezte, hogy mit csinálok, hogy vagyok, merre jártam három év óta. Egészen természetesnek vette, hogy újra ott vagyok. Mintha csak tegnap üdvözöltük volna egymást utoljára. Csak állt ott az őr és nem vett tudomást időről és távolságról. Szinte megdöbbenve kérdeztem magamtól:

- Mi az? Hát történt egyáltalában valami?...

Már messze bent jártam Bajorországban, de még mindig az őrre gondoltam. Eszembe jutott, hogy ez az ember három esztendeje áll egy helyen. Ezalatt én... Oh Istenem, mi minden történt azóta velem... Vagy talán velem sem?... Talán én is mozdulatlanul álltam három éven át, csak nem tudok róla?... Nem tudtam rá válaszolni. De valami megmagyarázhatatlan fájdalom szorongatott belülről. Egyszerre megéreztem, hogy minden embernek kell találnia itt a földön egy helyet, ahová néhanapján visszatérhet... Egy kis pontot, ahol nem változik semmi. Ahol a dolgok mozdulatlanok, mint a hegyek... Mert történjék velünk bármi, legyünk nagyok vagy törpék, szeressük vagy gyűlöljük az életet, legyünk győzelmesek vagy bukottak, kell lennie valahol egy útnak, amelyen visszatérhetünk, kell lennie egy sorompónak, amellyel pályánkat mérhessük. Igen! Mindnyájunk életében virrasztania kell valahol egy őrnek, aki életünket ügyeli éberen. Őrszemnek, aki nem kérdez, aki nem vádol, akinek nem tartozunk számadással. Aki, ha megpillant, elmosolyodik. Egy őrnek, aki Isten nevével köszönt. És egy kutyának, amely megnyalja a kezünket.

(Forrás: Az Est XVII. évf. 81. sz., Bp. 1926. ápr. 11.)

Szomory Dezső: Ábránd

A bizonyítási eljárás befejeztetvén s az ügyész is kifejtvén a vádat, Simay tanácselnök elrémülve gondolt arra a másfél órás unalomra, ami most, az úgynevezett védőbeszéd formájában, az ügyvéd ajkairól ömleni fog, ha ugyan ajaknak lehet nevezni egy emberi arcban, egy tüskés szőrökkel körített paradicsomot. Csakugyan, az ügyvéd már felrántotta ezt a borzasztó szájat s valami rossz gyümölcs kettéhasadásával belekezdett ama beszédek egyikébe, melyek annál céltalanabbul hangzanak el, hogy egy szegény vádlott érdekeit kívánnák szolgálni.

Simay elnök, két bírótársa közt, hátradőlt a székében azzal a begyakorlott megadással és sztoikus előkelőséggel, amellyel törvényszéki elnökök hallgatják a védőbeszédeket, főleg ha az ítélet már rég készen van a szívökben.

Azt még hallotta, amint az ügyvéd dús lélegzetvétellel intonált s a törvényszéket aposztrofálta.

De aztán már nem hallott semmit. Mert felvonva két íves szemöldökét magasan a homlokába, hirtelen elszállott, két kék szeme merengésével, egy messzi s jobb világba. Tél volt s az a fuvallatos meleg, ami a háta mögött, a fal mentén, a fűtőtestből áradt, még jobban elandalította mindenféle hangulatok s emlékek irányában... És felsóhajtott a lelke legmélyén, mert igazság szerint igen finom, erdélyi ember volt.

- Oh istenem -, így sóhajtott fel -, hol van az a Marosvásárhely a világban, ahol én boldog voltam! Mennyi vér sodorta el nem létező geográfiákba, mint a Szabó Dezső faluját! Hol van ez az egész hajdani élet, szép szabályosságával, pontos kereteivel, arányaival s méreteivel s ahol minden s mindenki a helyén volt Magyarországon! Hol van az az állítólagos logika, mely a történelmet s az emberi dolgokat irányítja e földön? – kérdezte magában finom naivitással.

S megint sóhajtott s még messzibb nézett a szék támlájának dőlve két bírótársa között s abban a hangözönben, amellyel az ügyvéd a szájpadlásából hányta ki a jogi érvek lim-lomját.

- Hol van vajon Kranz Zsuzsika – így sóhajtott Simay elnök -, Zsuzsi! Zsuzsa! édes szívem, aki várt az ablakában délidőben, harangkongásban, mikor mentem haza a törvényszékről, fiatal vizsgálóbíró koromban!

- Jön a majálisra? – szólott le a szőke fejével, két virágcserép között.

- Már hogyne mennék! De megyek ám! Magával! Jogérvényesen!

S e vidékies szavait idézvén, lágyan kibontogatta merengő gondolatával egy májusi nap tündéri emlékét! A sok virágot a Maros partjáról, mind idekaszálta a sok rozmarint, borókát, ezerjófűt, pitypangot és kakastaréjt szelíd virulással abban a napsugaras fényben, mely csak világított s nem perzselt még e tavaszban. A kék ég alatt, amint visszaidézte, egy végtelen terítő volt ez, kitűzdelve virággal, szagos mügével, babszakállal, vad nefelejccsel, százszorszéppel, szinte beleolvadva a napba, valami ezüstös reflexszel a nagy világosságban s százféle aromáknak százfél illatával egyetlenegy kis Zsuzsika körül, aki hirtelen egy fűzfa alatt, elfúlva, az ajkát adta gyönyörűségében!

De mennydörögve ekkor az ügyvéd konkludált s lecsapott papírjaira, védence érdekében! Valahogy össze is illesztette tüskéi között széttépett paradicsomát. Felriadva ábrándozásából Simay tanácselnök az ablaknak fordult, hogy az időt nézze. Odakünn egy szürke égből sűrű pelyhekben hullt a hó.

(Forrás: Az Est XVII. évf. 76. sz., Bp. 1926. ápr. 4.)

Heltai Jenő: Az útitárs


A pápaszemes svájci kalauz benéz az ablakon... Zürichben nem szállt be senki, még mindig egyedül vagyok a kupéban, nyugodtan tovább mehetünk Bázel felél, Párizs felé a mozdulatlan őszben, amely lustán hever még a hegyeken. Pedig nemsokára indulnia kellene neki is, poggyászát úgy-ahogy el is rendezte már, ott fekszik a fák tövében gondosan összegyűjtve a sok millió hervadt levél, amelyet magával visz. Hová? Hol tölti az ősz a telet? Szabadságra megy, vagy csak most kezdődik az igazi munkája: kézbesíteni azt a sok levelet, a nyár titkos üzeneteit, ő tudja kinek? Október végén még renyhén, álmosan odafekszik a svájci napnak, amely évmilliós semlegességébe belefáradva, gépiesen cirógatja bágyadt sugaraival. Délután két óra, jó meleg van, kifárasztott a nagy út, álmos is vagyok egy kicsit, hátradőlök az ülésen és behunyom a szememet a nyitott ablak mögött.

Én is odatartom arcomat a napnak, a langyos levegőnek, egedül vagyunk, csókolózzunk, nem tudja meg senki. Idegen vagyok, átutazó, itt sem vagyok már, ki tudja, találkozunk-e még valaha?

Behunyom a szememet, de nem alszom, csak enyhe kábulás bénít meg, gondolkozni se nagyon tudok, nem is akarok. Visz a vonat... ha kinyitnám a szememet és kinéznék az ablakon, annyi minden jutna eszembe, hogy nyomban meg kellene rántanom a vészféket... álljunk meg emberek, hiszen itt még nem voltunk, nézzünk körül, nem szabad ilyen közönyösen elmennünk az ismeretlen mellett, hátha itt találjuk meg azt, amit egész életünkön át hiába kerestünk? Nem, nem, jobb így, behunyt szemmel, az ülésben hátradőlve, gondolat, cél, terv és vágy nélkül hallgatni a vonat egykedvű dohogását, csikorgó és sikoltozó muzsikáját, amellyel egy megőrült zenekar vágtat el a tarka svájci házak mozdulatlan filmje előtt.

Mégis, lassan-lassan valami kéjelmetlenség nehezedik rám, az a szorongató érzés, hogy nem vagyok többé egyedül, valaki nesztelenül belépett a kocsiba, szemközt leült és most fürkészőn, mereven, mozdulatlanul néz rám. Nem akarom a szememet kinyitni, de kéjelmetlenségem mind jobban fokozódik, érzem, mind jobban érzem ezt a szigorú tekintetet, amely mintha át akarná fúrni szemhéjamat, hogy belemerülhessen az enyémbe, kiolvassa belőle, ki vagyok, mit akarok tőle és az élettől.

Talán mégis elszunnyadtam egy kicsit, akkor jött be az ismeretlen?... Nem, nem aludtam és mégis itt van, érzem, hogy itt van. Mind követelőbben, mind parancsolóbban néz és nekem engedelmeskednem kell, hiába védekezem, hiába tiltakozom, ki kell nyitnom a szememet, föl kell néznem...

És fölnézek.

A kocsi üres. Tévedtem? Még mindig egyedül vagyok? Nem. Valaki volt itt, rám nézett... éreztem. S szemhéjamon éreztem, mit két tüzes nyilat. Eltűnt, úgy, ahogy jött? Vagy elbújt? Nem. Itt an most is, érzem, néz. És akkor végre én is észreveszem őt, ott ül velem szemközt az ülésen, komolyan, némán, furcsa útitárs... egy pillangó!

Kis vörös pillangó, szinte egybeolvadva az ülés vörös bársonyával, ott ül mozdulatlanul. Nagyon fáradt, azért ült vonatra. A nyitott ablakon repült be, most velem utazik Bázel felé. Párizs felé a lusta őszben, amellyel elmúlik az ő élete is. Honnan jött, hová megy? Szeretném megkérdezni tőle, ahogy útitárstól illik, de nem tudom. Ő sem kérdez tőlem semmit. Csak nézzük egymást, hosszan, sokáig, magános lelkek, a ránk törő alkonyatban, amelyre hamar ráüti nagy fekete pecsétjét az est.

Négy óra. Mindjárt Bázelben vagyunk. Odakint sűrűsödik a sötétség. A pápaszemes kalauz még egyszer benyit, gépiesen körülnéz. Útitársam megrezzen; én magam is kíváncsian figyelem, észreveszi-e a kalauz, hogy valaki jegy nélkül utazik? De a kalauz hátat is fordít már nekünk, nem látta meg a pillangót, semmit sem lát, senki sem szállt föl, rendben van minden. Megy kifelé és én megkönnyebbülten lélegzek föl, nyugodtan utazhatunk tovább.

Bázel, át kell kerülni a francia oldalra, útlevélvizsgálat, vámvizsgálat. Útitársam nem mozdul. Nem jelentkezik sem az útlevélvizsgálatnál, sem a vámvizsgálatnál és most először gondolok arra, hogy ez a pillangó nem amolyan megbízható polgári pillangó, aki szófogadón beleilleszkedik a társadalmi rendbe, bizony valami nincs rendben körülötte... Talán útlevele sincs, ahogy jegye sincs, talán tilos holmit csempész be egyik országból a másikba... mindenféle nyersanyagot... vámmentesen.... svájci hímport a francia virágoknak, vagy franciát a svájciaknak, mit tudom én? Mit tudom én, miféle szerzet, francia lepke, svájci lepke? Csempész? Kém? Gonosztevő? Alig várom, hogy visszakerüljek kocsimba, alig várom, hogy újra lássam. Ha elrepült azóta...

Nem. Ott ül még mindig, meglapulva, elrejtőzve, mozdulatlanul, mintha nem is élne már. De amikor a vasút elindul, csakhamar felröppen, mintha csak erre várt volna, rászáll az ablakpárkányra, egy utolsó pillantást vet rám, azután kirepül a sötétségbe, az estbe, a csöndes francia mezők virág-kocsmái felé. Kirepül, nagy lendülettel, diadalmasan, gúnyosan, szélhámos, csibész, meg sem köszöni, hogy nem jelentettem föl, el sem búcsúzik tőlem, cinkosától, az egyetlen valakitől, aki látta, milyen szemtelenül szökött át a jól őrzött határon. Kirepül, örökre eltűnik, szomorúan nézek utána az üres sötétségbe... hol van már a kis hálátlan?

Ki volt? Francia lepke? Svájci lepke? Csempész? Kém? Titkos üzenetek postása? Boldog együgyű, aki nem tudja a törvényt? Lázadó, aki fittyet hány a rendeleteknek, szabályoknak, szokásoknak és jó erkölcsöknek? Jókedvű ördög, aki álruhában lopódzik az emberek közé, hogy balgaságukon mulasson? Vagy költő, aki magasan repül akkor is már, amikor csak virágról virágra száll? Költő, aki egy ibolyaszál csúcsáról úgy néz le a földre, mintha egy másik világból nézne le rá? Egy másik világból, ahonnan csak vakondtúrásnak látja ezt az elbizakodott, puffadt hólyagot és nem látja többé rajta azokat a hajszálvonalakat, amelyek csak a térképcsinálók és a vámhivatalnokok fantáziájában nyüzsögnek és állítólag országokat és embereket választanak el egymástól.

(Forrás: Az Est XVII. évf. 76. sz., Bp. 1926. ápr. 4.)

„A meztelen” - Francia úttörők és az első magyar Gide-regény –

A Franklin Társulat kiadásában nemrég jelent meg E. R. Curtius német professzor híres tanulmánygyűjteménye, Az új Franciaország irodalmi úttörői. Curtius lelkiismeretes szakember, jó író és Németországban és általában Közép-Európában ő maga is a francia úttörők – Gide, Rolland, Claudel, Suarés, Péguy és mások – úttörőjének tekinthető. Curtius nem áll nagyon távol a német esztétikusok túlságosan metafizikai szellemű csoportjától, ezekben a tanulmányokban azonban szinte kézzelfoghatóan körvonalazza kedves íróinak egyéniségét és munkásságát, tényeket közöl s minden munkája tulajdonképpen irodalomtudományi helyzetjelentés.

Azok az írók, akikről beszél, régen beérkezett tekintélyek. Általuk nyert erőt az a szellemtörténeti folyamat, amely az ábrázoló naturalizmus helyébe valami ideális akarata művészetét állította: Gide-ben szenvedő és töprengő keresését a jobbnak, Claudel-ben a neokatolicizmust, Rolland-ban az új európai humanizmust. Ezek az írók nem édestestvérei egy eszmének, de közös katonái egy olyan magasabb rendű emberi célnak, amely a tiszta l’art pour l’art mentalisátáól idegen volt. Curtius Bonnban tartott egyetemi előadásainak ez a gyűjteménye, főleg a Gide-esszé és a két összefoglaló tanulámny, 1918-20 körül, amikor a magyar kultúrközönség még nem tudta újra felvenni közvetlen kapcsolatát a francia szellemi élettel, valóságos reverációt jelentett volna. Magyar nyelvű kiadása (Szerb Antal Kristóf és Kecskeméti György végezték a fordítást), ma is komoly kultúrcselekedet.

Azok közül az írók közül, akiket Curtius ismeret tanulmánykötetében, tulajdonképpen csak Romain Rolland-t ismerte a magyar közönség. A Franklin Társulat most egy másik nagy francia úttörőt, André Gide-et is megismertet Magyarországgal: kiadta Gide első reprezentáns regényét, az Immoralist-ot. A megragadó regény, melynek magyar címét – A meztelen – a fordító, Gyergyai Albert, a szerzővel egyetértően állapította meg, egy fiatal tudós összeomlását mondja el társadalmi, szerelmi és főképpen belső életében s közben oly ösvényeket súrol, amelyek mellett manapság senki sem haladhat el közömbösen. Thomas Mann világhírű regényének, a Halál Velencében-nek merészen új témája kap új variációt Gide könyvében, mégpedig a költői feldolgozás legszebb teljességével. Az egész mű olyan, mint egy remekbe készült arckép, a háttérben Afrika, Dél-Olaszország és Normandia tájaival, - oly művészi bátorsággal megfestve, a stílusnak oly elegáns és fojtott tüzű lendületével előadva, aminőre a franciáknál is csak a nagy klasszikusoknál van példa. (...)

(Forrás: Az Est XVII. évf. 74. sz. – Bp., 1926. ápr. 1.)