Móricz Zsigmond Szolnokon

  

         Kevés írót ismer a magyar irodalomtörténet, aki olyan szorgalmasan járta az országot, olyan szenvedélyesen tanulmányozta a magyar életet, mint – Móricz Zsigmond. Nemcsak azt vallotta, hogy „gyalogolni jó”, hanem azt is, hogy a valóság csak élményekből ismerhető meg. Elmaradhatatlan kis jegyzőkönyvei tanúskodnak arról a töménytelen anyagról, melyet összegyűjtött, sőt – így vagy úgy – fel is használt írásaiban.

         Országjáró útjai során nem egyszer elvetődött Szolnokra is. Mesélik, hogy be-beült a megyei árvaszéki ülnök irodájába, és figyelmesen hallgatta a sorban jövő feleket, akiknek beszéde mély emberi indulatokról, nagy szenvedélyekről, a nyomukban járó sok-sok zűrzavarról, elesett emberek szomorú életéről rántotta le a leplet. Az is előfordult, hogy bekapcsolódott a beszélgetésekbe¹. Szolnoki látogatásaira sokan emlékeznek: néhány fénykép és levél is őrzi a szolnoki napokat. Bár nincs ebben semmi különös – talán minden valamire való magyar város elmondhatja mindezt magáról -, Móricz életművének, életének teljességéhez ezek is hozzátartoznak. Ezért közöljük őket.

         A két első fénykép 1941-ből való. Szolnok legnyomorúságosabb részeit kereste fel. Főképpen azt kutatta, hogy élnek, laknak itt az emberek. A 2. kép is azt örökíti meg, mikor Nagy István meséli el családja nyomorúságos életét a nagy írónak, akivel – mint a szemtanúk mondják – azokkal közvetlenebb, őszintébb hangon tudott beszélni,mint a kíséretében lévő hivatalos személyekkel. A kép is azt mutatja, hogy a jegyzőfüzet nagy munkában volt e beszélgetés alatt… E látogatásai és az itt szerzett tapasztalatok nyomán alakult ki benne az elgondolás: meg kell teremteni az olcsó építkezések lehetőségét, mert csak ilyen módon tüntethetők el a nyomortanyák, csak így lehet emberhez méltó környezetet teremteni e városrészek lakónak. Ekkor vált a szénporos téglaégetés szenvedélyes propagálójává. Minden alkalmat megragadott ötlete terjesztésére; még a MÁV Járműjavító 1941. március 5-én, a szolnoki csata évfordulójára rendezett ünnepélyét is. itt i megjelent, az ünnepi beszéd után felszólalt, s a nép- és családvédelmi alap keretében folyó szociális akcióról, a falukutatás révén szerzett tapasztalatairól, a népfőiskoláról, meg a szénporos tégla, a „pécsi tégla” égetéséről beszált.²

         Egyik 1941-es látogatásához kapcsolódik a facsimilében közölt levél, melyet a Tisza Szálló levélpapírján elutazása előtt egyik szolnoki ismerősének – barátjának és tisztelőjének – írt. Egy kényszerű, de ártatlan „csalás” is van a levél hátterében: Móricz megköszöni a szíves fogadtatást, a Tisza Szállóban tiszteletére rendezett vacsorát. Sohasem tudta meg, hogy mindezt nem a polgármester, a város vezetősége fizette, hanem – a levél címzettje. Szégyellték megmondani neki, hogy a város vezetői vajmi keveset törődtek azzal, hogy a nagy regényíró jön-e Szolnokra vagy sem, jól érzi-e ott magát vagy sem…

         A 3. fénykép 1942.júliusában készült Móricz Zsigmondról a Tisza Szálló kerthelyiségének árkádjai alatt. Éppen Végvári Árpádnak, a Magyar Távirati Iroda munkatársának nyilatkozik. A társaságában lévő hölgy: Csibe (Móricz Erzsiket). Mint a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Lapok írja, Móricz a nyár egy részét a városban töltötte. Július 6-tól minden nap Baginé Drexler Mária könyvkereskedésében előfizetéseket gyűjtött. A nap egy más szakában a Tisza Szálló halljában volt található, ahol a Kelet Népére fogadott el előfizetéseket.³

         1942. szeptemberében halt meg, s így nem lehetetlen, hogy a kép az utolsó felvétel, mely róla készült.

1) Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Lapok, 1941. III.9.

2) Szolnok és Vidéke, 1941. III. 5.

3) Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei lapok, 1942. VII. 4.

 

Forrás: Jászkunság III. évf. 5-6. sz. 1956. okt.-dec.

Ady Endre Jászberényben

 

         A költő életútjának csaknem minden lépését felderítették már a lelkes kutatók. Alig egy-egy mozzanata van ennek a sokfelé kanyargó pályának, ahová ne villantott volna be a kortársak vagy az utódok érdeklődésének reflektorfénye, és amelyik ismeretlen lenne még Ady Endre életéből.

         Jászberényi kirándulása nem tartott sem a nagy élmények, sem a nagy események közé, bizonyára ez az oka annak, hogy egyetlen életrajzírója sem emlékezett meg róla. Mi, berényiek azonban, akik egy Petőfi- és egy Móricz-látogatást leszámítva alig-alig álltunk kapcsolatban a magyar irodalom nagyjaival, büszkén emlékszünk vissza, hogy Ady Endre egy-két napot a mi falaink között töltött, és talán nem végzünk hiábavaló munkát, ha ennek a kis időnek a történetét az utókor számára rögzíteni igyekszünk.

         Az első világháború kitörését megelőző esztendő őszén jutott el Ady Endre Jászberénybe. Egészségi állapota ekkor erősen javulóban volt. Ez év tavaszán megjárta Mariagrünt, néhány hónapot Kozmutza doktor városmajori szanatóriumában töltött, és több ízben időzött Érmindeszenten is, ahol az Édes gondos ápolása alatt egy kissé megpihent.

         A városmajori szanatóriumban ismerkedett meg Koller Klarisszal, Koller Kálmán táblabíró leányával, aki szintén ott kúrázott. Gyakori látogató volt itt Schöpflin Aladár, Fenyő Miksa, Földessy Gyula, Móricz Zsigmond, talán Bölöniék is, és csaknem mindennapos vendég volt a nótás Papp Viktor. A szanatórium bohém igazgatója, dr. Kozmutza Béla és dr. Gebhardt Ferenc egészítették ki Ady baráti körét. Ehhez a körhöz tartozott még a fiatal Koller Klarissz is, aki hosszabb időn keresztül asztaltársa volt Ady Endrének. A szép Klarissz és Gebhardt doktor között lassankint szerelmi szálak fonódtak, és e szálak mentén vezetett el Ady útja is Jászberénybe.

         Koller táblabíró felesége közel nyolc évtizedre terjedő életén át állandóan naplót vezetett. Bizonyára édesapjától, Gyárfás Istvántól, a neves jászkun történetírótól tanulhatta meg, hogy minden eseménynek lehet súlya és értéke, és minden kis apróság érdemes lehet a feljegyzésre. Ez a napló örökítette meg Ady jászberényi tartózkodását is.

         „1913. október 11-én érkezett meg Jászberénybe Ady Endre dr. Kozmutza Béla, a Városmajor-szanatórium igazgató-főorvosa és Gebhardt Ferenc egyetemi m. tanár társaságában. Az állomásról egyenesen hozzánk jöttek s nálunk tárasságban töltötték az estét” – írja a napló.

         Gebhardt Ferenc háztűznézőbe jött Jászberénybe, és erre az útjára hozta magával két kedves barátját, Adyt és Kozmutzát is. Biztosan mindketten örömmel vállalták a kíséretet, hiszen kedves pajtási viszony fűzte őket a kiszemelt menyasszonyhoz.

         A irodalom iránt érdeklődők ez időben már országszerte ismerték Ady nevét, de hírénél és – mondjuk ki őszintén – rossz hírénél egyéb még nemigen hatolt be a vidéki kúriákba. Éppen ezért meglepő, hogy Koller táblabíróné naplójában nem azt írja, hogy ekkor és ekkor Jászberénybe érkezett Gebhardt egyetemi tanár, ki a házikisasszony iránti érdeklődése folytán is fontosabb személy lehetett a háznál, mint Ady. Ennek ellenére is a költőt teszi meg első személynek, és úgy állítja be a dolgot, mintha a többiek annak csak kísérői lennének. Adynak ez az értékelése nem volt általános, mert részben a naplóból, részben a vacsora egykori résztvevőitől azt is megtudjuk, hogy az egyik család nem tett eleget a meghívásnak, a pesti „skriblert” ugyanis nem tartották olyan fontosnak, hogy miatta más programjukról lemondottak volna.

         A családtagokon kívül még vagy tíz-tizenkét vendég vett részt a vacsorán. Ady mellett az egyik oldalon a házikisasszony ült, a másik oldalon egy szép fiatalasszony, Koller Imréné foglalt helyet. A számára idegen társaságban Ady meglehetősen feszélyezetten érezte magát. Szótlan volt, és ha belé is elegyedett a társalgásba, keveset beszélt. Talán unta is egy kissé a merev társaságot, vagy talán zavarta a szokatlan helyzetet, hogy az orvosával és barátjával háztűznézőben van. A társaság helybeli tagjai, a vidéki úri társaság vezetői valami érthetetlen csodabogarat láttak benne, aki zsidókkal, meg „cucilistákkal” barátkozik, züllött életet él, a nőkről mint éhes kis csukákról emlékezik, forradalmi verseket ír, melyeket ugyan még sohasem olvastak, legfeljebb ha a címét hallották egyiknek-másiknak. Adyt leginkább azokból a cikkekből ismerték, melyekben Rákosi Jenő igyekezett őt a aradi középosztály házi újságja, a Budapesti Hírlap hasábjain kirekeszteni a magyar irodalomból.

         Koller Imréné fel is vetette neki a kérdést, hogy miért olyan érhetetlenek a versei. Ady ezen elmosolyodott, nem magyarázott, nem cáfolt semmit. Úgyis meddő dolog lett volna meggyőzni a kérdezőt, hogy a hiba nem a versekben, hanem az olvasókban van. Enyhe kézlegyintés kíséretében csak ennyit mondott: Majd meg fogják érteni, ha emléktábla hirdeti a nevemet, - talán éppen ezen a házon is.

         Szóba került a vőlegényjelöltnek, Gebhardtnak dedikált költeménye, a Föl, föl, uram. Ezt sem ismerték, és csak a házikisasszony hívta fel rá a figyelmet. Idézi is:

Néha-néha, úgy-úgy elszéled

Dölyföm, rangom, nevem, hitem

És semmiben,

Már-már semmiben

Sem bízok és szűnök valómban.

         Mély kétségbeesés csendül ki a költeményből, de a vendégtársak számára ezt is kínai nyelven íratott.

         - Majd Franyó megmagyarázza – vetett véget Ady a további beszélgetésnek (Franyó Gebhardtnak a becéző neve volt).

         A vacsora után csoportokra szakadt a társaság. Az idősebbek a cserépkályha köré húzódtak, hol vígan duruzsolt a tűz. Korán bekövetkeztek a hűvös, őszi napok, nyirkos is volt az idő, jól esett a meleg szoba. Eleinte Ady is az öregek közé ült. Itt hamarosan politikára fordult a szó. Az egyik vendég Tiszát szidta, akiről Adynak sem volt jó véleménye.

         A háziasszony a zongorán Chopint játszott. Adyt nem túlságosan érdekelte a lágy muzsika, és csak akkor lett figyelmesebb, amikor magyar nótákra került a sor. Béla papa – így hívták baráti körben Kozmutza Bélát – egyszer csak karon kapja Adyt, és átviszi a fiatalokhoz. Klarissz észreveszi, hogy Ady a zongora mellett van, és hogy kedveskedjék neki, eljátssza Papp Viktor kótájából Ady híres versét, Az én két asszonyom-at. A versnek alig volt valami hatása, de a muzsika megfogta a hallgatókat.

         Az egyik járásbíró, Marosy Endre elhozta a Lehel-kávéházból a cigányt. Homoki Aladár bandája híres-neves volt az egész Jászságban. Németországot is bejárta, és ez külön rangot adott nekik a környék többi cigányai között. De rá is szolgált Aladár erre a megkülönböztetésre.

         Hasztalan igyekezett a prímás kicsalni Adyból, hogy mi a kedves nótája, az csak hallgatta a cigányt, és hagyta játszani a maga kedve szerint. Egyszer csak valaki nótát rendelt: Befútta az utat a hó…

         Ady lassan felemeli a fejét, nagy barna szemeit Aladárra veti, és úgy hallgatja a szép, régi magyar nótát. Aztán szinte alig hallhatóan maga is belédúdol néhány szót: Céltalanul fut a fakó…

         Egy idő múlva Aladár jászsági nótákba kezd. Nagy élvezettel hallgatja a költő a sok ismeretlen melódiát, mintha valami ősázsiai emléket kutatna bennük. Különösen tetszik neki a hetyke jász nóta, hogy:

Én vagyok a jászsági fi,

Nem parancsol nékem senki.

Sem a Jászság, sem a Kunság,

Sem a szolnoki biróság.

         Hajnal felé oszladozni kezd a társaság. Ady, Kozmutza és Gebhardt hazakísérik Koller Imrééket. Nem kell nagy biztatgatás, ide is betérnek egy pohár itókára. Utánuk ballag a cigány is. A korábban kissé fáradt, bágyadt Ady itt ráparancsol a pírmásra: Húzd a legszebb magyar nótákat! Tudod-e Aladár azt a nótát a Gacsaky Pestáról?

 

         És már száll is a nóta Gacsaly Pestáról, aki nagy legény volt, s nadrágszíja hét likra szólt.

         A hangulat tovább emelkedik. Ady fesztelenjókedvében rágyújt Koller Imre öreg pipájára. Egy szippantás után félreteszi.

         Már erősen világosodott, amikor Adynak az az ötlete támadt, hogy kocsikázni kellene.

         Veres Gerzson bácsi, a mostani nyugalmazott börtönmester abban az időben Kollerék kocsisa volt. Jól emlékszik erre a kora reggeli kirándulásra. Gebhardt valahol levált a társaságtól, és a kocsiba már csak Ady és Kozmutza ült be.

         Gyerünk valahová ki a szabadba!

         Útjuk a Fő téren vezetett keresztül. Itt már gyülekezett a korán kelő piacozó nép. A két utas leszállt, megvásárolt egy nagy kosár almát, és úgy folytatták útjukat tovább Jászjákóhalma felé. Kihajtottak egészen a külső Tarna-hídig, de a község bejárata előtt visszafordították a hintót.

         Mire a városba értek, már javában állt a piac. Vasárnap reggel volt, és ünneplőbe öltözött gyerekek szállingóztak a Nagytemplom felé. Adyék leszálltak, és elkezdték a gyerekek közt osztogatni a szép piros almát. A nagy tülekedésben a fiatalság majd összetaposta egymást, alig lehetett rendet teremteni köztük. Veres Gerzsont csak faggatták a népek, ki ez a két bolond, akik korán reggel almát osztogat a piacon. Akkor még Gerzson bácsi se igen tudta, hogy kik a vendégek, annyit tudott csak róluk, hogy valami pesti urak, talán olyanok, akik az újságot csinálják.

         Kis időre benéztek még a Lehel-kávéházba.  A nagy ablak elé telepedtek, és onnan szemlélgették a vasárnapi kisvárost.

         Kilenc óra tájban vetődtek haza. Gyorsan ágyba bújtak, és alvással, meg lustálkodással töltötték el a napot.

         Délután egy csésze feketére összejött még Kolleréknál a család néhány jóbarátja. Ady álmos volt, fáradt volt, alig-alig vett részt a társalgásba. Közben el is vonult, állítólag levelet írt,amit még a délután folyamán a postára küldött. Úgy emlékeznek rá, hogy a Népszavának küldte.   

          Ady és Kozmutza az esti vonattal visszatértek Pestre. A vasútállomásnál egy kis diákgyerek ismerte fel a költőt. A kisdiák már látta Adynak Székely Aladár készítette fényképét, és olvasott is tőle néhány verset. Nem sokkal előbb kapta meg a Galilei-kör fennállásának ötödik évfordulójára kiadott kis sárga színű füzetet Ady három márciusi költeményével. Ezt a füzetet ma is kegyeletesen őrzi, ugyanúgy, mint a képet, melyet az állomás fakorlátjához támaszkodó Adyról vésett jó negyven évvel ezelőtt az emlékezetébe.

         Ady és Kozmutza az esti vonattal visszatértek Pestre. A vasútállomásnál egy maradt. ezzel véget is ért Ady jászberényi kirándulása, vagy ahogy ma mondanák, - berényi vikendje.

         1914 januárjában volt Klarissz és Gebhardt eljegyzése. Erre Ady a berényi látogatás epilógusaként az alábbi táviratot küldötte:

KOLLER TÁBLABÍRÓ JÁSZBERÉNY

KEDVES KLARISSZ ELJEGYZÉSÉHEZ FOGADJÁTOK, BÁTYÁM, ÖRÖMBEN FAKADT JÓKIVÁNSÁGOMAT. ÁLDÁS RÁTOK. MIND MEGÉRDEMLITEK. KÜLÖN HÓDOLAT MENYASSZONYKA ÉS ANYJÁNAK. ADY

         Az elsárgult táviratlapot egy dedikált fényképpel és egy kéziratban maradt verssel együtt ma is ereklyék között őrzi a közben Csehszlovákiába szakadt Koller-család.

 

Németh Ferenc

 

Forrás: Jászkunság III. évf. 5-6. sz. 1956. okt.-dec.

Nagy Imre (1817-1840)

 

         A Kisfaludy Társaság 1839. évi balladapályázatán a bírálóbizottsági tagok – köztük Czuczor Gergely és Szalay László mellett Vörösmarty Mihály is – egy Nagy Imre nevű költőnek ítélik az első díjat – műve „valamennyit meghaladó tartalmasságánál fogva”.

         Arany János tanulmánykötetét forgatva is szemünkbe akad Nagy Imre neve. „A Vörösmarty-aera tündöklő nyelvezetén lelkesült ifjúság legfeltűnőbb képviselője ő” – mondta róla.

         A két hatalmas kortársnak, Vörösmartynak és Aranynak ítélete elgondolkoztató. Nagy Imre nagykunsági, kisújszállási költő, nem mehetünk el mellette közömbösen, a mi feladatunk fenntartani emlékét. De vajon teljes joggal emlékezhetünk-e meg róla haladó hagyományaink sorában, vajon környezetének lelkesedését, a századvég tiszteletét vagy a későbbi utókor hallgatását együk-e magunkévá?

**

         A család, ahonnét származik, egyszerű kisújszállási parasztcsalád. Apjában bent ég a vágy, hogy a család a fiúkon keresztül feljebb emelkedjék, ezért mindkét fiút iskoláztatja, de az iskoláztatás költségeit viselni nem tudja. Egyelőre a már Arany János életrajzából is oly rokonszenvesnek ismert Dorka Illés kisújszállási lelkész, iskolaszéki elnök támogatásával tudja elvégezni a gimnáziumot.

         Kisújszálláson találkozik először a költészettel, mégpedig annak a városban rendkívül népszerű – bár nem éppen magas művészi igényről tanúskodó – formájával, a rigmusköltészettel. Diákkorában maga is szorgalmas művelője ennek a műfajnak. (A kisújszállási rigmusköltészet hagyományainak és azok Nagy Imre költészetére való hatásának részletesebb tárgyalása külön tanulmányt igényelne.)

         A középiskola új lépést jelent fejlődésében: tanítója, a derék Losi Pál, maga is versfaragó ember lévén, diákjával is verseket irat, miután a versírás elméletét megismertette velük.

         Az igazi lépést előre azonban a debreceni Kollégiumba való beiratkozás jelentette. A kisváros elszigetelt légkörével szemben itt kapcsolódik bele az irodalmi élet országos – ezen keresztül európai – áramkörébe.

**

         A 30-as évek elején forrni kezd a világ. Nálunk is ekkor mozdul meg a föld: Széchenyi hitele lelkesedést és vad gyűlöletet vált ki, az országgyűlésen fellángolnak a harcok. Az újjálenni-vágyás a mozdulatlannak és mozdíthatatlannak tűnő Debrecent is megérinti. A mozgalom áthat az ősi falakon, s jellemző módon a diákság reagál elsőnek a nemzeti újjáébredés eszméire. A hazafias szellemű diákkezdeményezések a tanári kar részéről inkább gáncsolásra találnak – az egy Péczely kivételével.

         Péczely József vezeti őket – pedig talán őt vezetik már egy kicsit a fiatalok. Ő még szívében Kazinczy híve – a fiatalok az újért, Bajzáért rajonganak. Péczely nem kényszerítette őket saját nézeteire, egy dologban azonban megmaradt Kazinczy hű tanítványának: a fordítás, utánzás, formai csiszolgatás fontosságának hirdetésében.

         A diákság vágya s Péczely segítsége 1832-ben létrehozza a Lant című szépirodalmi évkönyvet, a Kollégium diákjainak orgánumát. Ugyanebben az évben érkezik Debrecenbe Nagy Imre. A Kollégium szellemi életének részletesebb felvázolására azért volt szükség, mert ezekbe a keretekbe illeszkedik be: virágbaszökő költészetére és egész világnézeti fejlődésére döntő hatásúak lesznek ezek a befolyások. Érdemes megemlíteni, hogy az ugyanebben az időbe itt diákoskodó Arany számára „az új modor… inkább elidegenítő, mint vonzó vala” – Önéletrajza szerint. Nagy Imrét vonzotta az „új modor”. Péczelytől elsősorban a tekintély és a formai tökély tiszteletét tanulta el. Az előbbi kétes értékű örökség: még előbb hasznára volt a másolás, később éppen azt a harcot figyelhetjük meg nála, amellyel „a szokás nyomó homályát” legyőzni törekszik.

         A diáktársak mind Bajzáért lelkesednek, aki ebben az évben veszi át az Auróra szerkesztését – a Lant is olyan kis debreceni Auróra -, nem csodálható hát, hogy az almanach-líra hangjai szólalnak meg benne: stílusa érzékletesség helyett éteri elvontságra törekszik, kényeskedve keresi a „szép” szavakat. Nagy Imre első kinyomtatott versében is Lotti „myrtus alatt Cypriaként mereng rózsás álmai kéjein”, amíg „sok ezer kellemek őt körül Lengvén rózsa pamaccsal és Nárcisszal legyezik képe hevületét”. – Így ír, és közben levélben könyörög a kisújszállási városi esküdthöz 5 forintért, mert betegségében nincs pénze orvosságra, hiszen amit tanítványaitól és szülei barátjaitól kap, még ennivalóra is kevés.

         Az élet és a költészet kettéválása ezekben a kezdeti években szükségszerű. Nem az élet reális problémáinak álcázásáról van itt szó, mint az almanach-líra későbbi reakciós művelőinél, hanem arról, hogy a fiatalság nemes eszménykeresése nem fogadja el a sivár valóságot, de téves példák alapján egyelőre nem ismeri más módját az eszményítésnek,mint a stílus-eszményítés.

**

         A 30-as évek derekán a haladás és a reakció erői elkeseredetten összecsapnak. Az országgyűlést feloszlatják, Kossuthot – a debreceni diákok rajongott Kossuthját – bebörtönzik. A zsarnokság, önkény elvont fogalmai megtelnek reális tartalommal. az események nem maradnak hatástalanul a debreceni fiatalokra sem. Itt kell keresnünk a fordulópontot Nagy Imre költészetében is. Ebben az időben csendül fel – mintegy válaszként – hazafias lírája. Eddigi verseinek síró, epedő alakjai mellett új eszmény jelenik meg: a törhetetlen hazafi képe, a romantika kedvelt módszerével monumentálissá nagyítva, Kossuth és a lengyel hazafiak alakjából összegyúrva. Mert e versek mind a „hont csigázó önkény és zsarnok” ellen szólnak, s optimista bizalommal várják a rabnépre virradó „jognapot”. Lehetetlen a mi hazánkra, lehetetlen Kossuthra nem gondolni az ilyen, látszólag Lengyelországról szóló soroknál

Annak, ki köz jogért

Szól igazat:

Pallos fölötte, - sír

Lába alatt.

Vagy tömlöc, aminőt

Pokol rakott,

Hogy a bűnt nem tudó

Lakoljon ott.

(Lengyel hon képe)

         Hazafias versei között kétségtelenül sok a Bajza-utánérzés – s ezt sokan hangoztatták már, elítélően is, pontosan kimutatva az egyező helyeket -, de tanulságosabb az egyezések mellett a különbségekre figyelnünk: míg a mester versei reménytelen lemondással végződnek, a tanítvány hasonló témájú verseinek bátor, optimista kicsengése van:

Lesz kor, midőn nem körzi kény

Sok ezrek lelkét s lelkemet…

(Sashoz)

         Nagy Imre költői egyéniségének lassú kibontakozása kezdődik itt. Ezentúl tanúi lehetünk annak a kemény küzdelemnek, amit – az öncélú eredetieskedéstől mindig idegenkedve – eredeti hangjának megtalálásáért folytat, ahogy Jelszavában megfogalmazza:

Szétverve a szokás nyomó homályát,

Kezdjünk merész szárnyakkal égi pályát…

(Sashoz)

         Egyelőre mg erősen köti a kor irodalmi divatja, a „szokás nyomó homálya”: a divatos sírköltészete, a jégkeblű temető, az almanach-líra finomkodása: az üdvkéj, bájkecs uralkodik még költészetében.

         Nehezen tud csak irodalmi élményeitől elszakadni: erősen zárt életkörülményei nem segítették ebben. (Az iskola falait csak kétszer hagyta el: 1835-36-ban és 1838-39-ben egy-egy évet nevelősködött családoknál.)

         Hazafias versei mellett még egy csoportja van költeményeinek, melyek frissességükkel, ötletességükkel ma is elevenen hatnak: diákversei. A hagyományos kollégiumi bök-verseket kiforrott művésziességgel művészi rangra emeli. (Ezt a folyamatot Csokonainál is megtaláljuk.) A „Sóhajtás a szünidőhöz”, Iskolai közvizsgálat után” mellett csak az egykor oly népszerű „Utazó diák” címűt említem, mely a kortársak leírása szerint még fél évszázaddal a költő halála után is kedvenc nótája volt a legációba induló diákoknak. Méltán lehetett kedvenc dala a diákoknak az a vers, melyben oly tipikus diákos hetykeséggel hány fittyet a gyalogoló diák a mellette elrobogó, üvegbe szegett hintó gazdájának, aki pedig

Nem hallgata hagymaszagú szavakat,

Szerzett kocsit és veve szép lovakat.”

A kollégiumi szellem természetese korlátokat is jelentett. Verseiben sok az elvont moralizálás, a prédikációszerűség. De hogy a későbbiek során mennyire elszakadt a kollégium világnézetétől, azt mutatja egy 1837-ből való Blumauer-fordítása. A Blumauernek tulajdonított mű meséjének lényege, hogy egy képzeltbeli fejedelem vitatkozások során az Ész vallására téríti az összes felekezet papjait. A mű nyilvánvaló deista tendenciája a cenzor figyelmét sem kerülte el.

**

         A 30-as évek vége elé hazafias lírája is fejlődést mutat. Egyrészt konkretizálódik az addig elvont hazaszeretet fogalma; merész határozottsággal néven nevezi a börtönéből éppen szabaduló Kossuthot, sőt Vörösmartytól is számon kéri, hogy az „Árvízi hajós” c. versében miért hallgatta el Wesselényi nevét. Határozott feladatot tűz a nemzet elé. az érdekegyesítés programját a közös nemzeti cél megvalósításáért. Másrészt verseiben meg-megjelenik egy eljövendő harc képe (pl. Harcdal),melyből szinte a közelgő szabadságharc első harsonahangjait érezhetjük ki. A harci zaj elnyugvása után a nemzet igazi békéjét jósolja meg – nyilvánvaló, hogy itt a felszabadító háborúóra céloz. Hogy mi volt Nagy Imre véleménye az öncélú háborúról, azt jól mutatja Háború c. verse, mely a hódító háború borzalmasságát megelevenítő képeivel méltán foglalhat helyet irodalmunk béke-verseinek koszorújában

         Nagy Imrét közvetlen utódai elsősorban formaművészetéért becsülték. S valóban: ünnepélyes mondanivalójának mindig ünnepélyes formát is keresett, irtózott minden pongyolaságtól; amint Arany János mondja: „… inkább akar feszes, mint bágyadt lenni, érezteti velünk, hogy midőn költ, mindig komolyan, ünnepélyesen veszi a dolgokat és korántsem játszik”. Szerette a bravúros verstechnikát, számos versformát ő vezetett be irodalmunkba. A gáláns madrigál, az erősen kötött, csengő-bongó rímű triolett, ritornel és rondeau illusztrálására tankönyveink és verstani kézikönyveink sokáig az ő verseit idézték. (Pl. a Madrigál, visszatért I, Visszatért II., Emlékezet címűeket.)

         1839-ben a Kisfaludy-társaság pályázatot hirdet történelmi balladára. Erre az alkalomra írja Árpád c. költeményét, mely nemes egyszerűségével, erőteljes nyelvével és félreérthetetlen eszmei mondanivalójával (a vérszerződés leírásával a nemzeti egységet propagálja) tetőpontja Nagy Imre költészetének, és egy új korszak kezdetét jelenthette volna. A külső elismerés pedig (elnyerte a nagydíjat) a költő életútjában is jelentős fordulatot jelentett volna, - de a sors ezt megakadályozta. Már az Árpád írásakor teljesen eluralkodott rajta a szegénységgel küzdő magyar költők jellegzetes betegsége, a tüdőbaj. Már csak néhány szelíden lemondó hangulatú, lágy zeneiségű, gyászinduló dallamú verset ír:

Megrezzen az ősz, koszorúja lehull

A hervatag ifjú utána,

S az ifjú epedve magába borul…

(Megrezzen az ősz)

         És megírja Hattyúdalát, mely valóban végső verse lett:

Meghalok, jön eljegyző halálom,

És rideg honába eltemet:

De szelid lesz a közös nagy álom…

         Pestről gyorsposta indult az ezüstserleg átadására, de már csak halottat talál: a költő 1840. január 31-én elhunyt.

**

         Ha Nagy Imre munkásságát fejlődésében vizsgáljuk, talán nem felelőtlenség kijelenti: elsősorban azt a költőt gyászoljuk benne, aki lehetett volna hanem végez vele fiatalon a halál. De így is érték számunkra, s megérdemli, hogy megőrizzük emlékét. Nem tartozik új utat törő nagy költőink közé, nem tudta megtalálni annak a népnek a hangját, amelyből származott, de lángoló hazaszeretete, emberi és költői becsületessége mindvégig töretlen maradt. Nem óriása korának, de igaz gyermeke volt a magyar történelem egyik legnagyszerűbb korszakának, mely egyszerű fiait is naggyá tette. A reformkor minden erénye ott fénylik Nagy Imre alakján is, s a magyar haza, a magyar nyelv halála pillanatáig való szeretetében tragikusan derékba tört élete is tanítómesterünk lehet.

 

Katsányi Sándor

 

*) Mellékelem a vers dallamát. Kár lenne végképpen kiveszni hagyni ezt a szép hagyományt. Csak helyeselni lehet, hogy a költő szülővárosa iskolájában már ismét énekelik ezt a dalt.

 

IRODALOM

 

A költő műveinek legteljesebb kiadása. NAGY IMRE Költeményei 2. kiad. Kisújszállás. 1897. – Rövid, de Nagy Imre helyét irodalmunkban mindmáig legjobban kijelölő méltatást találunk: Arany János összes prózai művei. Franklin. e. n. 758. p. – A kortársak, köztük Péczely véleményét legjobban a Kisfaludy Tárasság Évlapjai 1841. számából láthatjuk. – Legalaposabb életrajzát az 1897-es kiadás előszavában találjuk Szeremley Barnától. Az érdeklődők ugyanott részletesebb bibliográfiát is találnak.

 

Forrás: Jászkunság III. évf. 4. sz. 1956. augusztus

Új Péter, a Nagykunság poétája

  

         Zádor és Ágota története nem is olyan régen a legelterjedtebb olvasmányok egyike volt a Nagykunságban. Sokan olvasták, sőt egyesek könyv nélkül is tudtak belőle részleteket. szívesen  hallgatták az idősebb emberektől Zádor és Ágota történetét, amely szájhagyományként terjedt tovább.

         De van egy másik szempont is, amely érdemessé teszi, hogy a történettel és szerzőjével foglalkozzunk. Amint látni fogjuk, Uj Péter, a Zádor és Ágota történetének szerzője kora jelentős költői műveinek hatására írta meg munkáját. Érdekes megfigyelnünk, hogyan hatot a XIX. sz. első negyedének irodalma az irodalmi élet központjától távol eső, provinciális helyzetben lévő Nagykunságban. Ennek a kérdésnek a vizsgálata nemcsak irodalomtörténeti, hanem kultúrtörténeti szempontból is fontos.

**

         Uj Péterről keveset tudunk. Valószínű, hogy nemes, papi családból származott. Apja, Átsi Uj Péter szintén lelkészi családból születet 1747-ben Kecskeméten. Debrecenben, majd külföldön tanult, Törökszentmiklósról került Karcagra. 1781-1809-ig volt itt lelkész. 1810-ben halt meg. Fia, Átsi Uj Péter valószínűleg az 1780-as években született, eddig ismeretlen helyen. Szakít a családi hagyománnyal: nem pap lesz. Jogi pályára lép. Ügyvédkedik, majd 1805-től 1825-ig Karcag nótáriusa, később kerületi számvevő, majd kerületi ügyész. 1842-ben még él. Két levelét ismerjük ebből az évből, amelyekben „gyenge koráról” panaszkodik. A hivatali tevékenység mellett gazdálkodik is. Tanyája van a karcagi határban, amelyről a Zádor és Ágota c. művében így emlékezik meg:

Azok a tanya-sorok

Mind karcagi majorok.

Köztük van az Uj Péteré

Azé a furca emberé,

(3. lap)

         A gazdálkodó Uj Péterről emlékezik meg Bihartorda 1838. évi jegyzőkönyve is, amikor is azt írja: „N. Kun kerületbeli számvevő T. Átsi Ujj Péter úr ökörszekere Ujfaluból hazatérésben N. Bajom nótáriusház udvarán megszállván, Május 7-re virradólag onnan négy ökrei lopattak el”¹) A karcagi nótárius szenvedélyesen érdeklődött a Nagykunság múltja iránt. sokat olvasott, sőt maga is verselgetett. Verseit, amelyek két nagyobb elbeszélő költeménye kivételével elvesztek, szívesen elmondta másoknak.

         Műveltsége a kor színvonalán álló, tanult, sokat olvasott ember műveltsége. Alapja a kor deákos műveltsége: ismeri és fel is használja műveiben a görög-római mithológiát, műveihez mottót Vergiliusból és Tibullusból vesz. Ezenkívül olvasta és ismerte Petrarca Laurához írt verseit is. Osszián, a kelta bárd énekeit valószínűleg Kazinczy fordításából ismerhette meg, sőt önmagát is „kun bárdus”-nak nevezi. szívesen forgatta Kisfaludy Sándor műveit, aminek legjobb bizonyítéka, hogy Kisfaludy regéinek hatására írta meg „Kun történetek” c. művét. Szerette és szívesen olvasgatta Csokonai Vitéz Mihály Lilla-dalait, Gyöngyösi István verseit. Ezek az irodalmi hatások jól felismerhetők műveiben is, de – amint ezt látni fogjuk – munkásságában egyre nagyobb szerep jut a népi elemeknek.

         Uj Péter költői működésének első emléke az 1820-as éve közepe táján először Nagyváradon megjelent Kun történet a régi időkből c. kötete, amely két költői elbeszélést tartalmaz. Ezek Kun Erzsébet és Zádor és Ágota a’ Debretzeni útban.

         Uj Péter célja – amint a korabeli kritika is hangsúlyozza – az volt, hogy ezekben a művekben megénekelje „nemzetisége elrendeltetését”².

         Kun Erzsébet c. művében Kuthen leánya, Erzsébet és IV. Béla fia, a későbbi V. István szerelmét énekli meg. Összehasonlítva e költeményét Zádor és Ágotájával, megállapíthatjuk, hogy ez utóbbi műve művészi és eszmei szempontból egyaránt sikerültebb alkotás, mint a Kun Erzsébet.

         Költőnk tudatosan fordul a múlthoz témáért: érdekli szűkebb hazája múltja. A Kun Erzsébet-hez csatolt jegyzeteiben írja: „Valamelly szokásnak, nevezettnek a régisége, ha kitsinység is, különösen érdekel minden embert.³

         A maga korában bizonyára nagyon kevesen voltak a Nagykunságban, akik olyan jól ismerték volna a kunok történetét, mint ő. Élénken érdeklődött a nép ajkán élő hagyományok iránt is: összegyűjti, feljegyzi és értelmezni igyekszik azokat. A Kun Erzsébet 66 oldalas szövegéhez 9 oldal jegyzetet csatolt, amivel az a célja, hogy – hivatkozva a korabeli irodalomra – történetét hitelessé tegye. E jegyzetekben költőnk a jászok nevének eredetéről, a kun kötésről és a kunok szokásairól értekezik. Hivatkozik Bonfinire, Dugonicsra, Horváth Istvánra, „a Magyar Museim Bibliothecariusára”. Felhasználja Horváth Péter „Jászok és kunok eredete” c. művét is. Anonymus nyomán vallja, hogy a kunok egy része már a honfoglaláskor került a Kárpát-medencébe. A magyarok, jászok, kunok eredete szerinte közös, nyelvük is közös volt.

         A karcagi nótárius különösen az olvasás fontosságát hangsúlyozza, és azt az igaz ismeretszerzés útjának tartja:

Nyomorult, aki nem olvas,

Azért vakon ítél, szól;

Gyakran más gyalázatjára,

Alacsony vádat kohol.

(6. lap)

         Még egy vonásra szeretnénk rámutatni, hogy Uj Péter arcképe teljesebb legyen: tudatosan tartja magát költőnek: „kis hangját, szűk, de kedves kis vidéke” dicsőítésére akarja felhasználni.

         Az irodalomtörténet Uj Pétert úgy tartja számon, mint Kisfaludy Sándor utánzóját. Költőnk valóban átvett bizonyos meseszövési elemeket, de öltői ábrázolása valószerűbb, közelebb álló a néphez. Kisfaludy regéi tragikusak, amit ő a magyarság szomorúságára hajlamos természetével magyaráz. Uj Péter történetei ezzel szemben optimisták, derűsek, bizakodók. A költő a jó és a nemes győzelmét énekli ezekben a költeményekben. Kisfaludy formaművészete nagyobb, mint a kun bárdusé, azonban addig nem jutott el, hogy műveiben a népet ábrázolja. Uj Péter viszont meglátta és ábrázolni is merte a kizsákmányolt, elgyötört bérest is. Ez a társadalmi éleslátás teszi költői ábrázolásmódját, mondanivalóját értékessé.

         Népszerűségét bizonyítja az is, hogy a Zádor és Ágotá-t többször is átdolgozták: Milesz Béla prózában (Pest, 1867.), Szendrey Imre pedig rímes alexandrinusokban (Karcag, 1887.). Hogy Zádor és Ágota történetét a Nagykunság határain kívül is ismerték, arra jó bizonyíték, hogy Mátyás Kovács Gyula 1928-ban Kiskunhalason „Zádor” címmel színművet jelentetett meg, amely Uj Péter költeménye alapján készült.

         Ezek az átdolgozások elősegítették Zádor és Ágota történetének elterjedését, azonban meg kell jegyeznünk, hogy Milesz Béla és Szendrey Imre átdolgozásából éppen a történet egyik értékes mondanivalója, Uj Péter éles társadalmi kritikája hiányzik, és ezzel a mű vékony, szórakoztató mesévé vált.

         Uj Péter nevét Zádor és Ágota c. műve tette ismertté. Ebben a költeményben a „kun bárdus” nemcsak szórakoztatni akart. Célja az volt, hogy példát állítson kortársai elé, s e példák által különb életmódra serkentse őket. A történet a XI. sz.-ban I. László halála évében játszódik le. Zádor, Túrkeve ura eljegyzi Asszonyszállás úrnőjét, az Ohat-nemzetségbeli Ágotát. Az eljegyzés után Zádor Váradra siet I. László király táborába, hogy keresztes hadjáratra menjen. Szolgáját, Kara Jánost hagyja Ágota segítségére. Zádor távollétében Turgony a messze földön levő Zádorhoz hű Ágotát el akarja rabolni. Megvesztegeti Kara Jánost, és Zádort Bengecseg nevű szolgájával meg akarja mérgeztetni. Bengecseg végre i akarja hajtani a tervet, de Zádor idejekorán észreveszi szándékát, mire a szolga megvallja Zádornak Turgony tervét. Zádor saját halálhírét költi, homokkal megrakott koporsóját hazaküldi, s önmaga is titokban hazajön. Idehaza meggyőződik jegyese hűségétől, és bosszút áll ellenségein.

         Fölmerül a kérdés, honnan vette Uj Péter történetének magvát, elemeit. Volt-e a XIX. sz. elején olyan népi hagyomány, amelyet öltőnk felhasznált volna műve megírásához? Egyszerűbben megfogalmazva a kérdést: Uj Péter vette-é műve témáját a szájhagyományból, vagy Uj Pétertől vette át a nép?

         Erre a következőket mondhatjuk:

         1. A történetben szereplő személynevek, mint határrész-elnevezések gyakoriak a karcagi, püspükladányi és kisújszállási határban. Uj Péter tehát történetét a vele egykorú határrész- és helségnevek felhasználásával írta, amelyek valószínűleg birtokosaikról kapták nevüket.

         2. Feltehető, hogy e határrész-elnevezésekhez bizonyos szóbeli helytörténeti hagyományok kapcsolódtak. Az elbeszélésben említett határrész-nevekből talán a következőkhöz fűződtek hagyományok: Zádorhalom (alatta van eltemetve Zádor vitéz), Zádor-ér (ott ment keresztül Zádor vitéz a menyasszonyához), Ágota-temploma (egy kegyes, öreg özvegyasszony építtette), Kara János gátja (Kara János ott fulladt bele a mocsárba). Azaz egyes határrész-elnevezéseknek megvolt a maguk eredetmondája, amelyet Uj Péter is ismerhetett és fel is használhatott.

         3. Uj Péter Kun Erzsébet c. elbeszélő költeményét az 1828-as kiadásban a hitelesség kedvéért 18 jegyzettel látta el. Ugyanakkor az ugyanabban a kötetben megjelent Zádor és Ágota c. művéhez egyetlen jegyzetet sem csatolt.

         4. Műve verses előszavában hivatkozik arra, hogy

Művéhez                       Karcag molyos irásai között

Találtam e verseket…

 

Az igaz történet adott

….. fő vonásokat

A Festő ecsetje pedig

Csupán csak árnyékokat.

(6. lap)

         Jegyzeteiben megjelöli a felhasznált irodalmat, de Karcag, „molyos írásai” közül, amelyek művéhez az alapot adták, egyetlen egyet sem nevez meg.

         Uj Péter a történetek alapjául szolgáló esetleges írásbeli hagyományokat sem jelzi, s nem közli őket, csupán hivatkozik rájuk. Ugyanakkor a történetekhez szükséges általános történelmi ismeretek forrásait megjelöli.

         5. A szájhagyományban tovább adott Zádorról és Ágotáról szóló történetek között nincsenek nagy eltérések. A lejegyzett történetek között egyetlen olyan változat sincs, amely támpontot nyújthatna olyan népi hagyományok feltételezésére, amelyek nyomán költőnk az egész művet megírhatta volna. A változatok világosan mutatják, hogy Uj Péter műve alapján és Milesz Béla feldolgozása révén terjedtek el.

         6. A mű meséjének rokonsága Kisfaludy Sándor Csobánc c. regéjével arra mutat, hogy a mű meséjének egy része Kisfaludy hatására keletkezett, tudatos szerkesztés eredménye.

         7. A Zádor és Ágota történetét a debreceni útban elbeszélő karcagi utas is hivatkozik arra, hogy történetét Uj Pétertől hallotta. E körülmények figyelembe vételével a következőket mondhatjuk:

         Uj Péter idejében nem volt olyan egységes, egészet alkotó népi szóbeli hagyomány, amely alapján a költő az egész Zádor és Ágotát megírhatta volna. Lehettek azonban egyes határrészekhez fűződő, az eredetét magyarázó szóbeli hagyományok.

         Uj Péter művének külön értéket ad népiessége is. A költemény nem énekekre oszlik és nem időmértékes verselésben van megírva, mint a korabeli eposzok: a szerző elbeszélését fogásokra osztotta. Egy Debrecenbe igyekvő vásárossal beszélteti el történetét, aki az utat három részben teszi meg, s ennek megfelelően, háromszor fognak ki a kocsiból. Az elbeszélő kétszer szakítja félbe elbeszélését az úton, s Debrecenbe érve fejezi be. A fogások a következők:

         1. Karcagtól Nádudvarig,

         2. Nádudvartól Szoboszlóig,

         3. Szoboszlótól Debrecenig.

         A műnek ez a felosztása Csokonai hatása alatt keletkezett, aki a „Béka-egér harcát” pipadohányokra osztotta fel. E felosztás ugyanakkor a kunsági emberhez is közel állott, mert a kunsági ember hétköznapjából vette költőnk: köztudomású, hogy milyen fontos szerepet játszottak a karcagi emberek életében a debreceni nagyvásárok.

         A Zádor és Ágota formája is népies. Míg pl. a kb. vele egy időben keletkezett Csökmői sárkány históriája paraszti hexameterekben van írva, Uj Péter művében az ősi nyolcas váltakozik, négy (három, öt) kettő osztású hetessel. A szótagszámok azonban sokszor pontatlanok, van kilenc, sőt tíz szótagú verssor is. Sormetszetei sem mindig pontosak, gyakran a hatodik szótagra esnek. Rímképlete: a, a, b, b.

         Az 1828-as és az azt megelőző kiadásban nyolc soros versszakok szerepelnek, azo9nban legutolsó kiadásában kiadói a nyolcsoros versszakokat két négysoros versszakra bontották fel.⁴

         A költemény ízes, népi fordulatokban és a nép életéből vett képekben gazdag, egyszerű nyelven van írva.

         Turgonyt pl. így figyelmezteti kötőnk:

Ha a dolog el nem sül,

Hálód nyakadba kerül

(56. lap)

         E sorokat a régi kunsági halász-életből vette. Szintén a régi Kunság vízi életmódjára utal a következő szólásmód is:

Vízre visz a pénz szerelme,

Gyakran használ közmondásokat is: „Aki másnak vermet ás, magát éri a csapás”. „Sólyomnak nincs bagoly fia”. „Nem szül galambot a sas.” „Aki mér, az nyér.”

         Szókincsében is sok népi szó, fordulat található. Turgonynak áppogó szemei vannak. Zárodnak kondor üstöke van. Este a tó varcog. Ordít az átszakadt kopó. A berbécs az oldalán fekszik. Kara kedve pislákol. Zádor rablókra bökken.

         Nem mehetünk el szó nélkül Uj Péternek, a maga korában elég éles társadalomkritikája mellett sem. A múlt század eleji haladó középnemesség álláspontjáról bírálta az elfajzott, maradi nemességet. Amikor leírja a Turgony-nemzetség elzüllését, akkor tulajdonképpen saját korára gondol:

…. a maradék elfajul,

Vagy gyávaság ölébe hull.

Csak a régi nagy emberek

Neve, mocska már sok gyerek.

         Világosan látja, hogy a nemesség ősei jogából, birtokaiból él, de semmiféle produktív munkát nem végez:

Ki a tizedik nagyapja

Örökségét ha kikapja

Annak érdemeivel

Pöffed s maga mit mível?

(7. lap)

         Nem elégszik meg azzal, hogy hangsúlyozza a nemesség élősdi voltát, hanem rámutat arra is, hogy a nemesség a régi törvények megrontója. Az elkorcsosult nemeseket törvénytapadóknak és világ nyűgének nevezi:

A törvények tapodója,

Szédítője, megrontója,

A szűz ártatlanságnak,

És nyűge a világnak,

(8. lap)

         Leleplezi a sokat emlegetett patriarchális nemesi-paraszti viszonyt is:

A földmívesnek tölgyétől

Áradott bőség tetétől

Csömört kapva nézi azt:

Miként izzad a paraszt?

 

De az ilyen nem sajnálva

Nézi azt, hanem utálva…

Ne várd, hogy légyen atyja,

Jó, ha nem nyomorgatja.

(9. lap)

         Az éles kritikát szatirikus hang váltja fel, amikor a nemesi udvarházak életének leírását olvassuk, amelynek csak egy problémája van: a lányok férjhez adása.

         A karcagi nótárius társadalmi mondanivalóját még egy megrázó kép is értékessé teszi. A „harmadik fogásban”, mikor a kunsági estet írja le, figyelmét nem a természet szépségei kötik le, hanem a napi robotjuktól elgyötört emberek és állatok:

Nyugszik az ökrök tört nyaka,

Loppasztja már az éjszaka,

Köztük hortyog a véres

Verejtékkel élt béres.

(71. lap)

         Az egész elbeszélésnek talán ez az egyik legegyénibb képe. A költő eljutott a „véres verejtékkel élt” béresek meglátásához.

         Hol keresi Uj Péter a megoldást? A múltba fordul, a múltba vetítve ábrázolja pozitív hősét Zádor személyében. Az ő dicsőségre vágyó jellemében, szavatartásában, becsületes magatartásában, Ágota hűséges, egyszerű életében állít példát az elkorcsosult nemzedék elé.

         A történet tudatos nevelő jellegét a korabeli kritika is észrevette, és így méltatta: „Az ilyen nemzetről méltó volt ifjúságát az atyák ditső tettei által ébreszteni.”⁵

         Uj Péter művének értéke abban van, hogy erősítette kortársai történeti tudatát, a múltból példát, követendő mintaképet állít fel, s ilyen módon akarja őket nevelni. A nyelvújítás korában a néphez közelálló formában és nyelvben írt. Ugyanakkor meglátta szűkebb hazája társadalmi életének visszásságait, és aránylag merészen ábrázolta, bírálta azt. Ezek az értékek teszik Uj Péter művét a Nagykunság haladó irodalmi hagyományává.

 

H. Tóth Imre

 

JEGYZET

 

         Uj Péter nevének több változata ismeretes: hol Uj, hol Ujj, hol pedig Uy. Az 1828. előtti nagyváradi kiadás címlapján Ujj, az 1828-as kiadásban Ujj, a Liber Scholae Reformatae-ben Uj olvasható. Ebben a zűrzavarban eligazítást csak egy eredeti Uj Péter-kézirat adna. Két 1842-ből való levelét őrzik a karcagi levéltárban. Mindkét levelén a következő aláírás olvasható: Uy Péter.

         A j hang jelölése a régiségben kétféleképpen történt: vagy y-nal, vagy j-vel. az y-nal történő írás tradicionálisabb volt, de egyre inkább kiszorította a j használata, s az y csak a családnevekben őrződött meg. Ezért írja Uj Péter nevét y-nal, ami felett két pont jelenti, hogy j értékűnek kell olvasni. A korabeli nyomdai helyesírás és kortársai már y helyett j-t használtak, sőt – a j hang hossz ejtése miatt – jj-t is írtak. A Liber Scholae Reformatae helyesen egy j-vel írja a nevét. Az a véleményünk, hogy költőnk nevét két változatban írhatjuk: Uy, ahogyan ő írta; j-vel: Uj, mert y=j; de nem írhatjuk jj-vel: Ujj.

 

IRODALOM

 

1. Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa. Bp. 1942. 45. lap.

2. Hazai és Külföldi Tudósítások. 1828. II. 191. lap.

3. Zádor és Ágota 1828, évi kiadásának jegyzetei között

4. Legutolsó kiadása 1927-ből való. Dr. Szentesi Tóth Kálmán és Kádár Imre adták ki Karcagon.

5. Hazai és Külföldi Tudósítások. 1828. II. 191. lap.

 

Forrás: Jászkunság III. évf. 3. sz. 1956. június